Az utolsó teljes napunk Hawaii-on. Reggel elmentünk reggelizni Honolulu híres pancake-et áruló éttermébe. Állítólag az egész szigeten ott a legjobb a pancake, de ha az a legjobb, akkor nem akarom tudni, hogy milyet ad a többi hely. Vagy egyszerűen csak a kaja nem jött be. Hasonló a mi palacsintánkhoz, csak vastagabbra sütik, és valamitől némileg a szivacshoz hasonlít az állaga. Meg kicsit az íze is. A tetejére raknak egy nagy adag vajat, amiről, miután jól bekentük vele a cucc tetejét, kiderült, hogy sós, így kifejezetten érdekes íze volt a édes kókuszos öntettel. Tanultunk a dologból, a másodiknál a vajazásos részt kihagytuk csak a többi édes öntetet próbáltuk ki.  Egyébként a reggeli, amit rendeltünk két tojásos rántottából, két sült baconból és korlátlan pancake fogyasztásból állt volna, de én már azt a hármat sem tudtam megenni, amit első körben kihoztak. Kis idő után hatalmas mosollyal megjelent a felszolgáló hölgy, hogy akkor hozjatja-e a következő kört. Hát nem.

Ezután vissza az apartmanba, fel a fürdőzős cuccot, és vártuk Stacey, aki elvitte minket Hanauma bay-be. Kötelező program azoknak, akik Hawaiira mennek és tudnak úszni. Ha van saját szemüveg és pipa hozzá, azt mindenképpen vinni kell, vagy ott is lehet bérelni, de a jó ég tudja, hogy akarnék-e olyan pipát venni a számba, ami nem tudom, hogy kinek a szájában volt legutóljára. Persze plusz pénzért lehet venni újat is. Mindegy, nálunk csak szemüveg volt, hát megoldottuk pipa nélkül, csak úgy egy kicsit nehézkesebb a levegővétel. A partszakasz egyébkén azért kedvelt hely, mert a korallok fölött lehet úszkálni, és nézegetni a közöttük úszkáló halakat. Ahol sok az ember a vízben, ott sok a  hal alattuk. Ezzel legalább nincs varia. Sajnos nem vittünk magunkal semmi olyat, amivel vízmentesíteni tudtuk volna a telefonokat, így nem tudtunk képeket csinálni, de ez kifejezetten olyan dolog, amit át kell élni. Úszkáltunk egy darabig a vízben, csodáltuk a halakat, küzdöttük a többi, magát búvárnak gondoló úszkálóval a legjobb helyekért, majd mielőtt teljesen belefutottunk volna a csúcsforgalomba, meg a dugókba, megindultunk Stacey otthona felé, mert volt olyan kedves, hogy meghívott magához vacsorázni. Útközben még beugrottunk egy bevásárló központba, hátha több napi eszetlen ajándék vásárlás után még mindig lenne valami, amit venni akarnánk, majd,miután ezt meguntuk, megérkeztünk a lakásba. Ott kitúrtuk szegény, egyébként nem annyira emberbarát barátját, hogy aztán csak a lányoké legyen a nappali meg a konyha. Stacy szerint a barátja szégyenlős és nem szeret idegenekkel beszélgetni. Mifelént ezt inkább antiszociálisnak hívják, de mivel én is otthonosan mozgok ezen emberke körében egy szót sem szólhatok. A fiatalember bevonult a hálószobába, mi meg ettünk, ittunk, beszélgettünk a nagyszobában. Aztán elindultunk felfedezni az épületet, és rácsodálkoztunk a teniszpályára, a kosárpályára, a golf gyakorlóra, a közösségi teremre, a konditeremre, ami mind nyitott helyiség, az összes lakó szabad használatára. Sajnos nem bírtam levetkőzni magyar mentalitásomat, és azon gondolkoztam, hogy itthon milyen hamar tennének mindent tönkre és hordanának mindent el jóakaratú emberek. Mondjuk az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a komplexum bejáratánál őrbódéban leledzik egy portás bácsi, aki fonossága teljes tudatában zavarja el a nem ott lakó embereket. Olyannyira, hogy még a taxisokat sem engedi be. Persze egy ilyen bácsi léte nem tudom, hogy itthon mennyire okozna bárkinek is gondot. 

Az este hamar eltelt a jó társaságban, mi meg lógó orral mentünk vissza a szállásunkra, hogy akár tetszik, akár nem sajnos lejárt az idő, és holnap haza kell mennünk.

Itt ülök Chicagoban a reptéren hazafelé menet, és kétségbeesetten küzdök az ellen, hogy elaludjak, mert, ha most alszok, akkor a repülőn már nem fogok tudni, abból meg cefet világ lesz otthon. Meg egyébként is jobb egy majdnem 9 órás repülőút nagy részét végigaludni. De erről majd később.

Szóval, a ranch. Ismét buszozással kezdődött a nap, de hála az égnek, most jöttek érünk, nem nekünk kellett megoldani. Azért ez így sokkal kényelmesebb. Megjött a busz, majd egy nagyjából egy órás menet következett, mire elértük az uticélt.  Ott aztán ismételten szétszedtek minket. Egyik csoprotba a japánok, a másikba meg a kínaiak, meg az angolul beszélők. Már meg sem lepődtem. Persze ezután még mindig osztódtunk, a buszút elején kapott karszalagok színe szerint. Mi a dzsungeltúrával kezdtünk, és mivel az indulásig még volt egy óránk, gondoltuk meglátogatjuk az ajándékboltot, hogy a végén már ne kelljen sok időt eltöltnünk a válogatássa. Majd célirányosan megyünk, aztán keresünk valami buszt ami hazavisz minket. Ez volt a terv.

A ranchon megfordult hírességek fala.

Különösen szeretném felhívni a figyelmet erre a fickóra!

A dzsungeltúra zseniális volt, még akkor is, ha dzsungel nem volt hozzá.

Ilyen táblákon ítrák ki  mi, honnan indul.

Persze az erdőben más növények vannak, mint nálunk, egyik-másik szegletét akár még kicsit dzsungelesnek is lehetett látni, ha annak akartam, de azért az egész területet annak nevezni durva túlzás lett volna. Ez azonban a túra értékéből nem vont le semmit. Dzsippekkel vittek ki minket, olyan utakon, hogy bizony időnként kapaszkodni kellett, hogy az ülésen maradjunk, de előre felhívták a figyelmünket, hogy, ha jót akarunk magunknak, akkor bekötjük magunkat.

Ez itt csak a teteje a kocsiknak, inkább a látványon lenne a lényeg.

Szóval, ilyenekt láttunk a domb tetejéről, bár színeket nagyon nem adják vissza a képek.

A dzsippekket vezető csajok nagyon kedvesek voltak, minden megállónál ajánlgatták a segítséget, ha valaki közös képet akart csinálni a párjával, és hát, hogy a fenébe ne akartak volna. Mindenhol. Egyébként az egész útra jellemző volt, hogy állandóan fényképezkedő embereket lehetett látni. A szervezett utakon meg szinte csodabogárnak néztek minket, mikor közöltük, hogy mi megoldjuk a fényképezést magunk, és nincs szükségünk arra, hogy minden virággal, fűszállal, porszemmel egy képen legyünk. Engem például kifejezetten az őrületbe kerget az, hogy mindenhol fénykép készül. De vissza a túrához. A látvány lélegzet elállító volt, a növények érdekesek,  és néhány megtartott mozi díszletet is kaptunk, mellette a táblácskával, hogy melyik filmet forgatták a helyszínent.

Ez esetleg többeknek is ismerős lehet. A belső oldalon még a karomnyomok is ott vannak. Jujjjj!!!

A következő program a zöldségeskert bemutatása volt. Persze a zöldségeskert megnevezés nagyban degradálja a hely nagyságát. Bejártunk egy hatalmas területet, ahol végigmutogatták, hogy mi mindent termesztenek a farmon. Volt ott papaja, ananász, banán, kávé, kakaóbab és még a jó ég tudja micsoda, amit nem bírtam megjegyezni.

Kávécserje.

Utána megnézünk a vízes medencét (?), gödröt (?) a jó ég tudja, hogy mi a neve. Olyan sok méterszer sok méter ásott gödrök, amiket teleengednek vízzel, és kagylókat, rákokat, rizst tartanak benne. Aztán kiszedik belőle, és kezdik újra az egészet. Kifejezetten élvezetes volt látni azokat a növényeket közvetlen közelről, amiknek a nagy részét eddig maximum csak képen láttam. Mert az ember tudja, hogy milyen fán nő a banán, meg hogy néz ki az ananász, de mégis más a saját szememmel látni. Itt is meg tudtunk nézni néhány forgatási helyszínt, főleg házakat.

Ebben az öbölben kínálgattak minket helyi banánnal, meg makadámdióval, meg mindenféle finomsággal, de ki tud ilyen helyen azokra figyelni?

Elhagyott forgatási helyszín. Volt még mellette pár ház.

Ennek a szakasznak a végén jöhetett az ebéd. Nem volt nagy a választék, viszont nagyon finom volt. Hogy őszinte legyek sokkal jobbak voltak a kaják a szervezett programokon, mint amiket az éttermekben ettünk. Vagy csak az egész napos külső programok miatt éhesebb voltam. Ebéd után még maradt időnk, megvettük az ajándékokat, hogy aztán ezzel már a legvégén ne kelljen foglalkozni.

Éééééés a nap fénypontja! A hely ahol a dinoszauruszok születtek újra. A mozi túra.

Nagyobb csalódás már nem is lehetett volna. Ide is busszal vittek ki minket, közben megint megcsodáltunk pár növényt, megnéztünk vadmalacokat, amik sokkal kisebbek voltak az otthoninál, megnéztünk egy második világháborús bunkert, amibe most filmes kiállítás, főleg plakátokkal van, és leértünk a Jurassic völgybe, amiben semmi nincs.

De így konkrétan tényleg semmi, csak ez a torzó, meg ez a tábla az elején ami még némi érdeklődésre adhat okot.

Utána már csak a szokásos kis táblácskák, hogy ennél a gödörnél ezt a filmet forgatták, annál a fűcsoportnál azt, annál a gödörnél, azoknál a fáknál meg amazokat. Értem én, hogy védik a birtokot, és nem nagyhatják meg a forgatási helyszíneket, mert azzal tönkrevágnák a hegyet, tehát elvárás, hogy a forgatás után mindent visszaállítsanak az eredeti állapotba, csakhogy ebben az esetben erre szerintem nem lehet túrát szervezni. Mert, ha esetleg valaki nincs annyira otthon az említett filmekben, hogy felismerje a gödröt, vagy a fűszálat, vagy a pálmafacsoportot, mint jómagam, annak baromi unalmas az a több mint egy óra, amig utaztunk a buszon. Azt kell, hogy mondjam, hogy nekem a dzsungel, és a fű-fa-növény túra sokkal többet adott a filmek terén is, mint az aminek ez lett volna a célja.

A hazaúttal viszont szerencsénk volt. Amint kiértünk a be/kijárathoz mindjárt fel tudtunk szállni egy másikra, ami visszavitt minket Waikikire. Így aztán maradt még időnk az óceáni fürdőzésre is.

A legjobb dolgok mindig az eltévedésekből lesznek. Mivel estére programot beszéltünk meg pár itteni ismerőssel, az időnk erre a napra meglehetősen korlátolt volt. Nem szűk, csak véges. Szóval, mind az indulással, mind az ott töltött idővel sientünk kellett. Vagyis csak kellett volna. Alapból kicsit később indultunk az ideálisnál, mert még beszéltem reggel a családdal, aztán ugyan megtaláltuk a megfelelő buszt, még pont időben is mentünk ki rá, csak építkezés miatt elterelték a járatot, és a helyiek, illetve azok, akik ezzel tisztában voltak bizonyára tudták, hogy éppen merre jár a busz, de mi nem voltunk biztosak a dolgunkba. Ebből aztán az lett, hogy addig kellene leszálni, amig legalább nagyjából tudjuk, hogy hol vagyunk, meg egyébként sem vagyunk messze. Itt leszállunk, ott elmegyünk, felszállunk egy másik buszra, aztán pikk-pakk, már ott is vagyunk. A terv jó volt, még pontos is, csak keresztülhúzta a piac. Merthogy a mellett kellett elmennünk. Vera még arra is emlékezett, hogy a Polinéz Központ sofőr bácsija mondta, hogy azon a piacon mindent fele áron lehet megkapni, mint egyébként bárhol a városban. Az ilyen helyet meg nem lehet kihagyni. Na, el is gurult egyből a gyógyszerem, hiszen megtaláltam a nekem való gagyi piacot, akkora csomagokkal vonultam ki a helyről nem kevés ott töltött idő után, hogy majd leszakadt a kezem. És akkor is csak azért mentem, mert jó lenne még Pearl Harbort is megnézni, mielőtt hazaindulnánk.

A következő problémát az jelentette, hogy csomagot a kapuk mögé nem vihetsz be, még a fényképezőgép táskáját is letetették velem a csomagmegörzőben. Mert természetesen olyanjuk is volt, csomagonként 5 dollárért. Én mindjárt végignéztem magamon, gyorsan elkezdtem számolni: 1, 2, 3. Ez így sok lesz. Még szerencse, hogy a kedves piacos árusok nagy zacskókkal láttak el, így nagy lelkesen elkezdtem az egyiket a másikba szuszakolni, plusz a fényképező gép táskáját is belegyömöszöltem, így a végére egy korrekt Kisgömböcöm volt. Az a hamm, bekaplak fajta. Legnagyobb meblepetésemre egy szó nélkül elvették, még csak csúnyán sem néztek rám, úgyhogy ez a gond is letudva, sipirc befelé. Jegyet kaptuk az Arizona hajózáshoz, meg időpontot is, hogy mikor, hol kell lenni, meg megvettük a jegyet a Missouri meg a Bowfin meglátogatásához. 

Első körben az Arizona emlékmű meglátogatása. Pontosabban a körbehajózása, mert az emlékműnél nem kötöttek ki. Valami megrongálódott, úgyhogy pár hónapja nem lehet kiszállni, csak hajókázással próbálnak az elsüllyedt hajóból minél többet megmutatni. Bár a dolog azért nem ugyanazm, mint amikor ki tudsz nézni, és fellültől nézheted meg az elsüllyedt csatahajót. Előtte megnézettek velünk egy dokumentumfilmet, hogy tulajdonképpne mi is történt, és a japánok miért támadták meg Pearl Harbort, és milyen hibákat követtek el az amerikaiak, amikor a többedszeri figylemeztetést sem voltak hajlandóak a katonai vezetők komolyan venni. Még azt is megtudtam, hogy az Arizonán azért nem volt esélye az embereknek a túlélésre, mert közvetlenül a támadás előtt tolták tele olajjal, így aztán egyből felrobbant, amint találatot kapott. A többi hajó legalább lassabban süllyedt el, de annak a szerencsétlennek, meg a rajta szolgálóknak nem volt semmi esélyük. A film egyébként meglepően korrekt volt, nem tolta a szemét japánok minden ok nélkül megtámadták a teljesen ártatlan amerikaiakat, hanem viszonylag korrekten elmondta, hogy mi volt az egésznek a hátterében, hogy az amerikaiak azért vonultak be Hawaiira, mert nem tetszett nekik a japán terjeszkedési helyzet, akik megtámadták az európai gyarmatokat. Szóval tulajdonképpen mind a két fél  tehetett a történtekről reljesen. Arról nem is beszélve, hogy az amerikaiak nagyon nem akarták elhinni, hogy megtámadják őket, addig amig ténylegesen meg nem kapták a bombákat, pedig többször is jelentették a megfigyelők, hogy támadás alatt vannak. A film után kihajóztunk, szomorkodtunk aztán visszajöttünk.

Az Arizona emlékmű. Ez alatt van keresztbe az elsüllyedt csatahajó.

Ez egy tankerhajó. A képen ugyannem látszik, de hatalmas. Vagy talán még annál isnagyobb.

Az Arizóna után megnéztük a USS Bowfin nevű tengeralattjárót, ami a támadás után pár évvel készült el, úgyhogy a harcokban nem igazán vett részt. Elég érdekes élmény volt. Eddig sem voltak illúzióim arról, hogy egy tengeralattjárón túl rózsás a helyzet, viszont ott teljesen meggyőződtem arról, hogy senki sem normális, aki egy ilyen helyen önszántából szolgál. Klausztrofóbiásoknak nem ajánlott a hely. Még olyanoknak sem, akik csak minimálisan nem szeretik a szűk helyeket. Az első átjáró előtt komolyan elgondolkoztam azon, hogy vajon át fogok-e férni rajta. Nem volt egyszerű. És akkor mi még úgy voltunk a belsejében, hogy nem működött semmi. El sem tudom képzelni, hogy milyen hangos lehet egy ilyen szűk hely, ha működik a rendszer, vagy, hogy, hogy lehet menet közben egy tengeralattjárón megmaradni, még ha a szűk helyeket nem is számoljuk. Komolyan mondom, minden elismerésem azoké az embereké, akik egy ilyen helyen szolgálnak. Természetesen a legjobb képek megint a fényképezőgépen vannak, úgyhogy ebből nem sokat tudok mutani. Ha nem felejtem el, otthon még teszek fel képeket. 

Átjáró.

Itt töltötték be a rakétákat.

A tengeralattjáró után jött a Missouri. Busszal mentünk ki, ami keresztülment a támaszponton, ha nem is katonai részén, de ott, ahol a katonák laknak, úgyhogy előre felhívták a figyelmünket arra, hogy útközben a buszról leszünk szívesek nem fényképezni. Nem tettük. A csatahajó egyébként megletősen nagy benyomást tesz az emberre a méreteivel. Főleg a tengeralattjáró utám. Még akkor is, ha más a funkciója, és jelentősen nagyobb kiszolgáló személyzete van. Ami meglepett, hogy milyen sok élelmezésre szolgáló helyiség van benne. Értem ezalatt a konyhákat, az étkezőket, a boltokat, a tiszti étkezőket. Rengeteg volt, és nagyon tágasak. Ehhez képest a háló helyiségek rettentően zsúfoltak és szűkek, ráadásul olyan helyen is ágyak voltak, ami egyáltalán nem volt elkülönítve a közlekedési útvonalaktól, szóval pihenésre teljesen alkalmatlanok lehettek. Persze gyanítom azok csak amolyan ideiglenes helyek lehettek, amiket akkor használtak, ha nem történt semmi, viszont nem mehetett a szolgálatban lévő katona túl messzire a szolgálati helyétől. Ha nincs igazam és azok is rendes ágyak voltak, akkor akik oda kerültek iszonyatosan megszívták. Érdekes volt látni az akkori hírközlési eszközöket és nehéz elképzelni, hogy azokkal is lehetett boldogulni, és navigálni egy akkora hajót. De még fogorvosuk is volt, korrekt rendelővel. Ez viszont meglepett. A kapitányi híd elég szűkös, a helyiség, ahol a kormányos volt egyenesen fullasztó. Arról nem is beszélve, hogy viccesen kicsi, ha belegondol az ember, hogy milyen nagy monstrumot kormányoznak onnan. Szóval a Missouri több szempontból is tanulságos volt. És még azt is meg lehetett nézni, hogy a háború végén hol adát meg magukat a Japánok. Feltétel nélkül.

A Missouri messziről.

Közelről

Az ágyúk alól. Nem tudom elmondani mennyire kicsinek éreztem magam alattuk.

A számítástechnikát oktató terem. A minőség nem a legjobb, de a lényeg így is látszik. :)

Oktatóterem? Eligazító? Esetleg mindkettő?

Itten volt a kormányos. Szigorúan élére állítva. Nem hiszem, hogy el tudott fordulni.

Ezen a résen látott ki. Igen, ez minden!

A kapitányi szék.

Vissza már nem volt ennyire kalandos az utunk, egyből megtaláltuk a megfelelő buszt, hamar haza is értünk, gyors mosakodás után mentünk a csajokkal vacsizni, inni, beszélgetni. Olyan 11 jörül kerültünk ágyba. Másnap korán kellett idnulni, mert a kövekező programunk a Kualoa Ranch volt.

Két semmit tevős nap után, ma végre megint neki tudtunk vágni a nagyvilágnak. Igazából az semm igaz, hogy teljes semmit tevésre voltunk kárhoztatva, mert az első nap eláztunk, de úgy izomból, cserébe kint voltunk vihart nézni a parton, meg végigsétáltunk visszafelé a boltok között, majd megállapítottuk, hogy mindenki  kirakta a poncsót a városnézőknek. Ja, és nem is voltunk kevesen kóricálók. Másnapra már jelentősen javult az idő, vagy legalább is már csak minimálisan esett az eső, ha jó idő nem is lett, de legalább el tudtunk menni ajándékokat venni. Este meg kimentünk a partra megmártózni az óceánban. Nem mondom, hogy melegem volt, de azt hiszem nem mondok semmi meglepőt, ha elárulom, hogy ott sem voltunk egyedül. Sőt! Az embereknek korlátozott az itt töltött idejük, nem maradhatnak el a napirendtől holmi eső, meg rossz idő miatt. 

Ma reggel meg már a napot is lehetett látni. Ez már minden kétséget kizáróan alkalmas volt arra, hogy folytassuk a tervet. Hiszen mi is két nap lemaradásban vagyunk, ami sajnos valószínűleg az egész napos strandolással tervezett napunkba fog kerülni. 

Mindegy, a mai napra tervezett program a buddhista templom, a templomok völgyében. Eredetileg a terv az volt, hogy autót bérelünk, de végül a buszozás mellett maradtunk, ami így utólag nem biztos, hogy bölcs döntés volt. Egyébként úgy 95%-ban nincs eltérés az otthoni meg az itteni közlekedés között, csak itt mások a mértékegységek amiben mérnek, és nem mindig tudom, hogy honnan, miért, és mikor kanyarodnak. Ha valakinek nagyobb tapasztalata van nagyobb forgalomban vezetni, vagy több az önbizalma, mint nekem, simán bevállalható az autóbérlés. 

Szóval, buszra fel, buszról le, átszállás és újra buszra fel. Az 55-ösre. Az meg már repít is a kitűzött cél felé. Majdnem minden nap veszünk a sofőrnél egy napi jegyet, ami két jegy árába kerül, cserébe annyit és olyan busszal mászkál vele az ember, amennyit csak szeretne. Az lenne az ideális, ha heti jegyet lehetne venni, de olyan nincs. Szóval, marad a napi. A mai utunk elég hosszú volt, bár aztán kiderült, hogy csak az eredeti tervvel, még egész jók lettünk volna. A templom egyébként egy hatalmas temető végén van, így az ember keresztül megy egy csomó sírfajtán és sírkövön. Sírhelyek az óceánra néző kilátással előre leköthetőek. És mielőtt bárki azt hinné, hogy hülyülök, tényleg van ilyen. És már nincs is belőle túl sok, úgyhogy, ha valaki olyat szeretne, igyekezzen.

Ez az út eleje, a temető bejárata. Jobbra, balra a kicsi pontok a sírhelyek.

Ilyenek, csak ennél nem volt váza, meg virágcsokor.

Ilyenből, csak ezt az egyet láttuk, de nem kóricáltunk különösebben. Viszont volt még japán szentély formájú, és külön családi kápolna, de azokról elfelejtettem a telefonommal képet csinálni.

Végül elértük a temlomot, vagyis azt, ami az eredeti célunk volt, mert közben volt másik is.

Ez egy keresztes templom. Nem ezt volt a végcél.

A Byodo-In templom turista látványosság a  keresztény meg funkcionális. Azt nem tudom, hogy buddhistát is használják-e temetési szertartásokra, gondolom igen, de  annyira turista látványosság, hogy busszal hordják ki az embereket az utazási irodák. A templom csalódás volt, meg nem is, valahogy azt hiszem nagyobbra számítottam, de így utólag belegondolva, mi a fenének építenének itt Hawaiion nagyobb buddhista temlomot. Még akkor is, ha szerintem a fővárost már rég gyarmatosították a japánok turisták. Bár gyanítom, hogy rengetegen laknak is itt, nem csak látogatóban vannak.

Ezek itt valószínűleg komoly baj esetén a túlélést szolgálják, ha nem lehet más kajához jutni. Rengeteg van belőle és akkorák, mint a karom. A teljes. Alsó, felső együtt. Amikor már majd megunják a halakat, akkor megeszik az egyébként mindenhol békésen kapirgáló tyúkokat, amik gondolom, hogy a városhoz tartozhatnak egyes emberek helyett, mert mindenhol ott vannak. A házak udvarában, a Meki melett, a temetőben, mindnehol. Mert itt Hawaiion ez a világ legtermészetesebb dolga.

Az összes bejárással fényképezéssel, nézelődéssel együtt is másfél óra volt az egész. Gondoltam, ha már ott vagyunk, ne menjünk vissza Honoluluba, mert akkor megint csak itthon unatkozunk, bár lemehettünk volna a partra is, hanem menjünk fel az északi partra, megnézni a nagy hullámokat, meg az igazi sörfösöket. Ezt a gondolatot aztán kemény két óra buszozás követte. Elmentünk a Kualoha ranch mellett, ahol a Jurassic parkot forgatták, és ahova majd vasárnap mi is megyünk, elmentünk a Polinéz központ mellett, ahol már voltunk (menjünk beeee, anya menjünk be újra!!) és még így is egy csomó út volt mége előttünk. Ahogy haladtunk előre egyre lepusztultabb lett a környék, egyre inkább azt lehetett látni, hogy ahol nem járnak a tusriták, ott bizony pénz sincs olyan sok. Ilyenkor látja meg az ember egy-egy hely valódi arcát.

Na, majd Haleiwa-n. A nagy hullámok árnyékában más lesz a helyzet. Nem volt. Ahogy mentünk végig a kisvároson, egy lepukkant , hanyatló hely tárult fel előttünk. Vagy csak nem találtuk meg az igazi turistacsalogató helyeket, ahogy a nagy hullámokat, illetve a szörfösöket sem. Mondjuk a hullámok tekintetében lehet, hogy csak nem jó napot választottunk, de a város gondolom mindig ilyen. Lehangoló volt. Főleg mert baromi sokat kellett miatta utaznunk.

A part felé aztán megtaláltuk a lakóházakat is, azok már nem különböztek a környék többi házától. A parton volt néhány ház, amiről nem tudtam eldönteni, hogy szállodák, vagy csak kiadó társasházask, de mint az északi part legnagyobb hírrel bíró települése, némileg nagyobb durranást vártam volna a helytől.

Hazafelé másik buszt választottunk, így egy kicsit rövidebb lett az út, de mivel ezek ilyen helyi járat szerű buszok, bejárják az egész szigetet és majdnem minden bokornál megállnak. Így aztán szép lassan halad.

Mondhatnám, hogy a mai nap a csalódások napja volt, de ez így ebben a formában nem igaz. Lehet, hogy nem azt kaptam, amire a nap elején számítottam, viszont, ha nem mentünk volna el megnézni őket, akkor biztos, hogy rossz szájízzel mentem volna haza, hogy azért még jó lett volna ezeket látni. Szóval, benne volt a programban, megint kipipáltunk egy napot, és ha kis csalódássa is, de semmiképp nem hiányérzettel zárjuk. Meg különben is. A foglalkozás elérte célját, az idő eltelt.

Este mikor hazaértünk, úgy gondoltuk, hogy felmegyünk még a medencéhez kicsit kinyújtóztatni, átmozgatni a tagjainkat. Az ötlet jónak tűn, csak sötét volt hozzá és hideg. Nem sokkal utánunk jött egy nagyobb fiatal csapat bulizni a medencénél. A naphoz illő befejezés volt. Majdnem jó! 

Szóval, itt is van vulkán, csak ez már nem működik. Ez nem az a vulkán, ami egy ideje már szivatja a hawaii-iakat. Mármint azokat akik ténylegesen a nagy szigeten, a Hawaii nevűn élnek. Az itteni vulkánt egy ideig katonai megfigyelőpontnak használták aztán egy ideje már annak sem. Most látványosság az ide látogatóknak. Se nem olyan magas, se nem olyan megerőltető, csak baromi meleg van útközben. Sok-sok vízzel kell nekiindulni. 

Nagy tervek nem voltak erre a napra, tekintettel arra, hogy hurrikánt emlegettek már egy ideje és nem nagyon lehetett tudni, hogy tulajdonképpen mikor és milyen formában ér ide, de a délelőtt még biztonságosnak tűnt, a nap hét ágra sütött, a buszok közlekedtek, hát mi akadályozott volna meg minket, hogy felkerekedjünk és megmásszuk a hegyet?

A hegy lábánál itt sem maradhatnak el az árusok, meg is fogadtam, hogy ha túlvagyunk a nehezén és felmásztunk, az innem nem is olyan nagyon magasnak tűnő csúcsra, levelé végre veszek magamnak egy ananászos itókát. Mert az nem lehet, hogy anélkül menjek haza. Ezzel a gondolattal indultunk meg felfelé. A nap meg csak sütött rendületlenül. Nem mondom, hogy kifejezetten ideális lett volna az időjárás a hegymászáshoz, de legalább mindent lehet majd látni, ha fent vagyunk. Nem is csalódtunk a látványban. 

A kráter.

Lefelé aztán vettünk némi ajándékot, megvettem az ananászos valamit, ami nagyjából pont olyan volt, mint amire számítottam. Édes, krémes, és az íze is rendben volt. Ha legközelebb látok még ilyen árusokat, megkóstolom a kókuszost is. Csak, hogy legyen összehasonlítási alapom. 

Estére aztán a felhők is elkezdtek gyülekezni. Csak, hogy az időjárás előrejelzésnek is igaza legyen. 

Ezt a napot igazából nem lehet szavakba önteni. Ha valaki erre jár, ki ne hagyja a világ összes kincséért sem. Piszok drága, de különböző csomagokat lehet venni és minden dollárt megért. 

Jelentem megvannak a fehér lakosok, csak ki kell menni értük Honoluluból. Reggel korán jött értünk a busz. Igaz nem helybe, hanem az egyik közeli szállodához, úgyhogy némi gyaloglással keztük a napot. A sofőr egy idős helyi bácsi viszonylag érthető akcentussal, bár hamar rájöttem, hogy csak az elején tűnt úgy, hogy most végre nem lesz bajom azzal, hogy értsem miről beszél. Voltak időszakok amikor jobban ment, voltak amikor kevésbé értettem a mondókáját, volt amikor meg egyáltalán nem. Egy idő után már annyira elfáradtam, hogy nem is figyeltem arra,  pedig állítólag nagyon érdekes dolgokat mondott. És csak mondta, és csak mondta szinte megállás nélkül. Körbevitt minket az egész szigeten, nagyjából 4 órát buszoztunk kisebb-nagyobb megállásokkal, és az öreg az egészet végigbeszélte. Szinte szünet nélkül. 

Over the rainbow. Szivárványos rendszámtábla. Csak úgy Hawaii-asan. 

Csodálkozunk, hogy megeszi őket a cápa? Tisztára olyanok, mint a fókák. Szörfösök a hullámra várva.

Aztán megérkeztünk a kultúrális központba. Itt külön utakra irányítottak minket, attól függően, hogy ki, milyen jegyet vett, bemutattak minket a vezetőnknek, és amióta itt vagyunk, először sóhajthattam fel igazán, hogy végre! Olyan érzés volt, mint amikor otthon az anyacég németnek nem nevezhető osztrák dialektusa után először meghallottam a bécsi főnökünket beszélni, és végre megértettem mindent.

Szóval az úgy van, hogy a központban rengeteg diák dolgozik, ugyanis a közeli mormon egyház tartja fent a központot is meg a mellette lévő egyetemet is, és van egy csomó "ösztöndíj?"-as diákja, aki nem fizet az oktatásért, hanem ledolgozza. Ha oktatás van heti 19 órát dolgoznak, ha nincs, heti negyvenet. Cserébe ingyen van az iskola. A világ minden tájáról vannak így itt diákok, akik vagy a műsorban vesznek részt, vagy vezetőként kísérgetik azt a rengeteg turistát, aki meglátogatja a központot. Nekünk például egy japán srác jutott, és mint olyan, akinek nem anyanyelve, hanem tanult nyelv az angol, végre mindennemű erőlködés és koncentrálás nélkül értettem, hogy mint mond. Nem csak ideig-óráig, hanem egész nap. Nagyon hálás voltam a dologért. 

Végignéztünk egy csomó bemutatót, hajókáztunk, sétáltunk, Hula táncoltunk ( mármint az aki akart, én csak néztem őket) és nagyon jól éreztük magunkat. És mindezt egy csomó mosolygós, közvetlen, barátságos fiatal között. A kísérőnk megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk egymással, majd meglepődött azon, hogy magyarokkal hozta össze a sors. Aztán rajtam volt a meglepődés sora, mikor kiderült, hogy Japánból Hawaiira jött számítástechnikát  tanulni. Valahogy nem hiszem, hogy egy hawaii-i egyetem ezen a téren többet tud nyújtani, mint egy japán, de jobban belegondolva egy csomó előnye lehet egy amerikai egytemnek, ha mást nem is nézünk, de legalább a biztos angol nyelvtudás. Aztán meg lehet, hogy haza sem akar majd menni, és az ittmaradásnál meg esetleg jobb néven veszik az helyi egyetemi diplomát. A jó ég tudja.

A rengeteg program után vittek minket vacsorázni, ami már igencsak rámfért mert egész nem nem ettem semmit a reggelin kívül, ami annyira nem is tűnt fel, amig le nem ültettek minket a vacsoraasztalhoz. Attól a pillanattól viszont éhen akartam halni. A vacsora nagyon finom volt, és bőséges is, tekintettel arra, hogy a svédasztalhoz mindneki annyiszor ment és annyit vett magának amennyit nem szégyellt. Közben még táncos műsor is volt. Mondjuk, itt már kicsit úgy éreztem magam néha, mintha egy Disney rajzfilm zenés betétjelenetében lennék, de az adott pillanatban, hangulatban teljesen helyén volt a dolog. Amin viszont kiakadtam, hogy voltak emberek, akik kifizették a méregdrága jegyet, az asztaluk szembe volt fordítva a színpaddal, ott ültek a táncosok előtt, mégis a telefonjukat baszkurálták. Mintha az máshol nem lehetne, csak ott és csak akkor.

A bogyót az érkezésnél akasztották a nyakunkba, a virágot a vacsoránál. 

Kockás hasizmok.

Vacsora után átmentünk as színházba, ott még megnéztünk egy kb. egy órás bemutatót a bennszülöttek életéről. Sajnos itt már az egész napos rohangálás miatt néha elbóbiskoltam, de sötétben, fáradtan, tele gyomorral ez nálam előre borítékolható volt. Azért viszonylag jól tartottam magam.

Bemutató után vissza a buszhoz, a bácsi már hála az égnek nem erőltette a beszédet, hanem lekapcsolt minden világítást, közölte, hogy jó éjszakát, és nagyjából két perc alatt hazarepített minket. Legalább is én két percet fogtam fel az egy órás útból. Ennyit töltöttem ébren.

A mai nap irány a belváros. Szép komótosan elkészültünk, mert hát hova siessünk, aztán felültünk egy buszra, ami bevitt minket a belvárosba. Célirányosan. Ezt azért fonos kiemelni, mert visszafelé kalandosabb volt az utunk. Vagy, ha nem akarok így fogalmazni, akkor csak hosszabb. De szerintem inkább kalandosabb. Egyébként az az egyik legjobb az itteni létben, hogy nem kell rohannunk sehova, sok-sok percig ülünk a buszmegállóba, mert vagy nem tudjuk mikor jön, és korán mentünk, vagy tudjuk, de nem jön, vagy éppen a jó ég tudja, hogy mi van, de nem is érdekel. És másokat se. Itt mindenki nyugis. A buszsofőr rádudál a nénire, hogy ne csoszogjon hátra a buszhoz, majd előbbre megy kb. tíz métert, és a nénike kényelmesen felszállhat, megáll két egymássak szembe menő busz az útkerezteződésben, de úgy, hogy te tőled, se hozzád, ott aztán nem megy senki sehova, a két sofőr teljes nyugalomban megbeszéli egymással a megbeszélnivalót és ez mindenkinek teljesen természetes. Nincs morgás egy szál sem. Mindenki nyomkodja a telefonját, és türelemesen vár. Mondjuk lehet, hogy fel sem tűnt nekik. Mindegy. Szóval, bementünk a városba, Vera mindent tud, hogy mikor, hol kell leszállni a buszról, merre menjünk, mit csináljunk. Jó, nyilván ő sem tud(hat) mindent, de amit nem tud azt nem mondja, nekem meg nem hiányzik, mert nem tudom, hogy esetleg hiányoznia kellene, úgyhogy minden így tökéletes. Megnéztük a kormányépületet, amit állítólag mindenki utál, mert csúnya, pedig nagyon igyekeztek belecsempészni a kompozícióba, mindent ami a szigetekre jellemző. Az óceán, a vulkánt, meg még ki tudja mit. Mondjuk én ezt e kettőt sem vettem volna észre, ha nem kapok részletes tájékoztatás. Én is csak azt vettem magamtól éeszre, hogy, hát ez az épület azért nézhetne ki jobban is. Aztán átmentünk a királyi palozához.

Otthoni mértékkel azért elég túlzás palotának neveni, inkább csak amolyan uralkodói rezidencia, dehát kis ország, kevés emberrel, miért ne lehetne palotának nevezni. Az udvarban a laktanyával. Jó, nem katonáknak, hanem a királyi testőrségnek, de elnézve a méretét, meg, hogy mennyien lehettek benne nem is csodálom, hogy nem tarott sokáig bevonulni ide a fehér embernek.

A palotával szemben a bíróság, a bíróság mellett az első templom, amit a szigeten építettek. Az érdekessége, hogy itteni korallmészkőből. Remélem így hívják. a lényeg, hogy az alapanyagot az óceánból szedték. Egyébként nem katolikus a templom hanem protestáns. Ha valakit érdekel. Katolikusban is voltunk, de mivel éppen mise volt nem akartam fényképezni. Pedig egy nagyon szép ólomüveg volt a bejárat fölött.

Nem messze tőlük az Aloha tower, ahova fel lehetett menni lifttel. A kettő között meg egy átjáró, ami forgalmasabb időben egy csomó nyitott kávézónak adhat otthont, de vasárnap lévén szinte minden zárva volt. Rajtunk kívül csak még egy pár turista lézengett az utcán. Inkább csak egy mint kettő. Szóval, a torony aljában ott ül egy bácsi, aki lelkesen magyaráz valamit a messzebeszélőjébe. Nem emlékszem, hogy telefon volt vagy walkie-talkie, nem is az a lényeg. A lényeg, hogy látszik rajta, hogy beszélget valakivel, és nem nagyon vágyik rá, hogy ebben megzavarják. Valamint nagyon ügyel arra, hogy még véletlenül se foglalkozzon a mi téblábolásunkkal. Aztán mikor már végképp nem tudtuk mitévők legyünk, Vera azért megkérdezte tőle, hogy fel tudunk-e menni valahogy a toronyba. Persze. Ott a lift, de előtte ellenőriznie kell a csomagjainkat. Engedelmesen kinyiottuk a táskákat, a bácsi belekukucskált a látszat kedvéért, aztán irány a lift. Búcsúzóul még mondta, hogy csak a tizedikre lehet menni. Sebaj! Nekünk az is jó lesz. A liftben meg a frász jött rám. Az a tipikus horrorfilmes, nyöszürgős, fujtatós, mindjárt leesős fajta. Amiben azt érzi az ember, hogy csak ezt éljem túl. Persze láthatóan többen is túlélték már, mert fent rajtunk kívül nézelődött még pár turista, mi is körbejártuk, fényképezgettünk, hümmögtünk az óceánnak, aztán lejöttünk. Lent találkozunk pár japánnal akik élelmesebbek voltak, ők előbb megkérdezték a bácsit, hogy, hogyan lehet feljutni. Mondjuk, mentségünkre szolgáljon, hogy az öreg akkor már nem beszélt a messzebeszélőjébe.

Kerestünk egy Mekit, ettünk, ittunk, jót mulattunk, én rácsodálkoztam, hogy errefelé, vagy lehet, hogy csak arrafelé, a Meki közönségének átlagéletkora hatvan év fölött van, aztán elindultunk megkeresni egy shintó szentélyt. Némi gyaloglás következett a chinatown-on keresztül, mire elértük a szentélyt. Érdekes volt látni egy japán templomot a kínai negyedben. Vagyis nem vagyok benne biztos, hogy az még a kínai negyed volt, mert közben átmentünk egy csatornán, ami a választóvonal lehetett a két városrész között. Minden esetre érdekes volt három, négy lépéssel az egyik kultúrából a másikba csöppenni. Ezután már nem maradt más, mint keresni egy buszt, amivel haza lehet jutni. Mondjuk a négyes jó lesz. Csak melyik irányba? Merthogy a google szerintem itt nem annyira működik, vagy legalább is nem úgy, mint a többi országban. Én már rég feladtam, hogy annak segítségével eljussak A-ból B-be, de Vera egész jól megküzd a feladattal, és ha ő azt mondja, hogy a 4-es busz idehoz minekt, akkor az úgy is van. Én meg ne aggódjak annyit! A busszal végrehajottunk némi városnézést a kertes házak környékén, én teljesen elvesztettem minden létező fonalat a közlekedés terén, ami azért az én esetemben nem annyira megszokott, de a busz rendben idehozott minket, én meg megint elkönyveltem magamban, hogy nem kell aggódnom, csak ne maradjak egyedül, mert úgy elveszek, hogy még pislogni sem lesz időm.

Délután találkoztunk egy helyi párral, akik voltak olyan kedvesek, hogy kivittek minet a Waikiki strandra. Vagyis úgy helyiek, hogy két éve laknak itt. A srác katona, aki most Havaii-on állomásozik, a barátnője meg jött vele. Szóval strad és a naplemente. Meg nem utolsó sorban a kínai család. Egy darabig ültünk csendben, rendben, nyugalomban, vártuk, hogy lemenjen a nap. Nekem már unalmamban az is eszembe jutott, hogy itt nem lemegy a nap, hanem egyszerűen leesik. Áll jó darabig egy helyben, mint a pletyózó mamák, aztán egyszer csak észbe kap, hogy neki nem itt kellene lennie, és belepotyog a vízbe. Minden átmenet nélkül. Aztán megjelentek ŐK. Először csak apukát láttuk a fényképezőgéppel, meg a meghatározhatatlan korú lányát, és elkezdődött e fényképezés midenféle jóga, balett, tornász és még a jó ég tudja milyen pózban. Aztán a fényképezéshez anyuka is csatlakozott hol egy, hol két telefonnal. Verának meggyőződése, hogy azért csinálták, hogy ha hazamennek könnyebben találjanak férjet a lánynak. Vagy a jó ég tudja miért. Először csak a fejemet fogtam, aztán kínomban mosolyogtam, majd negyven perc után már jókedvemben nevettem. Ritkán lát az ember ilyen showt. Később egy japán anya-lánya páros is próbált csatlakozni a parádéhoz, de sehol nem voltak a kínaiakhoz képest. Csak azt sajnálom, hogy nem csináltam róluk képeket. Viszont a várakozás idejét jelentősen szórakoztatóbbá tették, amig ki nem kerültek a látóterünkből. Mikor már azt hittük, hogy megunták és a fotózkodás helyett talán a látvány szépségével is foglalkoznak, az óceánból kifelé jövet észrevettem, hogy szegény kislány vagy önszántából, vagy családi bíztatásra épp egy fán ül és ott pózol. Na, itt már potyogtak a könnyeim a röhögéstől. Miután végül ilyen jó hangulatban eltelt az idő, a nap is észbe kapott, és tette a dolgát, megcsodáltuk a naplementét, majd utat vágva a japán turisták hadában, szép lassan hazagyalogoltunk.   

Reggel megnéztük a napfelkeltét. Mondjuk nem tett jót neki, hogy egy hatalmas épület van köztünk meg a horizont között, és mire a nap leküzdi ezt az nehézséget már nem tökéletes az élmény. Pedig nagyon igyekeztünk olyan helyet találni, ahonnan többet tudunk látni, de sajnos egyik erkély sem tudta nyújtani nekünk a tökéletes élmény. Egyébként itt a sötéttel meg a világossal nincs sok macera. Reggel 6-tól világos, este 6-tól sötét. Ennyi. Nem ám téli meg nyári időátállítás. 

Nem tudom miért forgatja el, de nem bírom rávenni, hogy visszaforduljon. :(

Nézelődés után öltözés és reggeli. Mire elindultunk már fél kilenc körül volt. Végre megtaláltuk az egérutat kifelé-befelé jövet. A kis hölgy egy tűzbejárón hozott be minket, csakhogy tegnap este azt az ajtót már kifelé menet nem találtuk meg, így aztán jókora kört írtunk le az épületben a  kijáratot keresve. Még szerencse, hogy csak két emberrel találkoztunk az előtérben mert elég tanácstalannak tűnhettünk. Aztán, ma reggel rájöttünk a turpisságra. Azt az ajtót valószínűleg nem arra szánták, hogy ott mászkáljanak az emberek, hiszen akkor nem haladsz el a portás/kapuőr bácsi előtt, így aztán belerejtették a falba. Ugyanolyan borítása van, mint a falnak. Mi meg nem tudtuk, hogy erősen koncentrálni kell az ajtó formájára illetve a kilincsre ezért mentünk el mellette nagy lelkesedésünkben tegnap minden gond nélkül. Sebaj! Ma megtaláltuk, innen már nem lesz gond. Szóval, reggeli. Irány a Subway. Ott még úgysem ettem. Egyébként vicces, hogy mennyire nem vagyok jelen ezekben az amerikai étteremláncokban (sem). Vera néha belelkesedik, hogy nézd, ez is van, jaj de jó, az is van, én meg csak bólogatok mint a kiskutya. Aztán a harmadik után mondtam neki, hogy ha azt szeretné, hogy a bólogatás mellett értsem is, hogy miről beszél, akkor mondja azt is, hogy minek örülünk, mert én semmit sem ismerek azok közül, amiket mutogat. Bár speciel a Subway-t én is ismertem. Bementünk egy tök üres boltba, bízva abban, hogy csak azért nincs benne senki, mert már elmúlt a reggeli időszak, mire valahonnan a hársó részből előkerült egy nem annyira lelkesnek tűnő ázsiai bácsi, akinek elmondtuk, hogy mit szeretnénk. Megkaptuk a szendvicseket, leülünk, elfogyasztottuk, jól laktunk/tam, Vera nevében nem tudok nyilatkozni, de szerintem ő is. Aztán úgy döntöttünk, hogy irány a part. Gyalog, mert nincs messze. Viszont közben ilyen gyönyörűségeseket lehet látni. Egyébként a közlekedéssel egyelőre nincs gond. Mindennek a kiindulópontja a Hilton. Onnan tájolunk mindent. 

Ez a Hilton előtt egy szoborcsoport, csak sajnos azt nem tudom felrakni, ahol a felirat is rajta van.

Ez meg a nemzeti jelkép viráguk. Természetesen ez a kép is fejjel lefelé. :( Még szerencse, hogy itt nem számít.

Közben rájöttem, hogy sajnos vissza kellene vennam a telefonom felbontásából, hogy fel tudjak tölteni képeket, de mivel most mindent elforgat, szerkeszteni meg nem hagyja magát, vagy legalább is nem tudom, hogy mit kellene tennem, azt hiszem, hogy nem ez lesz a járható út. Mindenesetre eléggé bosszantó, mert nagyon szép képeket csináltam. Ám.

Szóval kimentünk a partra, ami tényleg nem volt messze, megmártóztunk a habokban, ami kellemesen hűvös volt, végigjártuk a homokot, ami nekem forróbb volt a kellemesnél, de látszólag a focizó fiatalokat nem zavarta, aztán szép lassan visszabandukoltunk a lakásba. Visszafelé úton meg ezt az érdekes pálmafát láttam. Ja és nagyon pici galambokat. a rendes méretnek a felénél is apróbbak.

 Ez a Hilton magán strandja, bár nincs elkerítve, szóval szerintem annyira nem veszik komolyan. A nyilvános strand a hátam mögött van, de gyakorlatilag nincs különbség.

Azt tudnám miért forgatja el. Mindegy, a lényeg így is látszik. Érdekes pálmafa.

Délután, amíg én a szobámban döglöttem, Vera felment úszni, állítása szerint igen király volt, amit simán el is tudok képzelni. A medencéről majd még csinálok képet, csak figyelnem kell a felbontásra. Aztán újra összeszedtem magam, és elmentünk bevásárolni. Végre sikerült orvosolni a helyi sim-kártya problémáját a telefonomba, szóval most egy darabig van mobilnetem, és telefonszámom is. Remélem a net kitart amig itt vagyunk, mert durván drága volt, meg nem is volt olyan egyszerű beszerezni, mint amire számítottam. Gyorsan túlestem életem első Walmartos bevásárlásán is, bár ahhoz képes, hogy milyen böszme nagy volt az áruház, nagyon nehezen találtuk meg azokat a dolgokat, amiket kerestünk. Egyébként itt is megdöbbentem, hogy mennyire az ázsiai kereslet kiszolgálására rendezkedtek be. Minden ázsiai szutykot találtunk, de kenyeret alig. Jó, nem vártam, hogy olyat találjak mint otthon, de toas kenyérből sem volt olyan nagy választék. Vettünk kenyeret, húst, rizst, hagymát, tojást, ilyesmiket, hogy legalább reggelizni ne kelljen folyton eljárni itthonról. Legalább is nekem ez a terv. Nagy főzéseket mondjuk nem kíván egyikünk se csapni, főleg mert sokkal olcsóbban valószínűleg azzal sem jönnénk ki, akkor meg minek. Hazafelé elég rendesen felhúztam magam, mert bár eddig nem volt bajom vele, itt valahogy nekem a google map nem akar rendesen beállni. Otthon is szinte csak azzal közlekedünk, Tájföldön is teljesen korrektül eltaláltunk vele oda ahova akartunk, de itt egyszerűen nem találom vele az utat. Egy idő után Vera meg is elégelte és inkább kivette a kezemből: Arra kell menni! Igaza volt. Még az volt a tervem, hogy főzünk valami vacsorát, de benyomtuk mind a ketten a gyümölcsöt, amit vettünk, majd ezen lendülettel el is aludtunk kint a nappaliban mind a ketten. Ennyit a vacsoráról. Mondjuk most már éhes vagyok, de így este fél tizkor már nem állok neki főzni. Majd holnap reggel. Inkábba alszom. Hátha egyszer átáll a szervezetem az itteni időre. Megint szirénázik valami. Egy nap legalább háromszor, négyzer lehet szirénázást hallani.

Évek óta mondogatom, hogy majd egyszer, ha betöltöm a negyvenet, megyek Hawaiira. Mert ott még nem voltam és miért ne? Első gondolat az volt még annak idején, hogy majd apával, de apa beintett, hogy ő aztán nem, mert ott semmi sincs. Aztán volt a meglepődés, mikor mondtam, hogy akkor megyek Verával, mert én bizony azt a semmit meg akarom nézni. És sok-sok évnyi várakozás után felültünk arra a bizonyos gépre. Bécs - Los Angeles, Los Angeles Honolulu. 12 és 6 óra repülés, közte öt órás átszállással. Meg egy piszok szar LA-i repülőtérrel. Néha olyan helyen mentünk, hogy az volt az érzésem, hogy egyszer csak elérünk a világ végére és ott leesünk. De legalábbis olyan helyen végződik a folyosó, ahol valaki egy lapáttal vár ránk, hogy fejbe kólintson és elásson a sarokban. Aztán kiderült, hogy tulajdonképpen csak a főbb részeket összekötő folyosókat jártuk. Mert az United Airlines nem közösködik senkivel és külön terminálja van. Persze ennek alaposan nem jártam utána, csak gyanús hogy erről a terminálról csak az ő gépeik mennek. Cserébe párszor néztünk nagyokat a többi terminálon, hogy miért nincs kiírva a mi gépünk. Aztán arra jutottunk, hogy egyszerűen csak az van, hogy minden terminál csak a saját járatait írja ki. Szóval, ne idegeskedj keddves átutazó csak első körben keresd meg a megfelelő terminált. Gond akkor van, ha ott sincs a géped. Mi szerencsére megtaláltuk és már csak azt várjuk hogy nekivághassunk a maradék repülőútnak. És egyre inkább úgy érzem, hogy nekem tulajdonképpen most nagyon aludnom kellene. Tekintve, hogy otthoni idő szerint háromnegyed hatkor keltem most meg hajnali egy óra múlt, közben meg nem nagyon tudtam aludni a repülőn. Vagyis nagyon nem, merthogy mentünk folyamatosan a nappal az állandó világosban. És akkor a repülőgépen sírdogáló gyerkeről, meg a repülőgép alapzajáról még nem is beszéltem. Szóval, most már tulajdonképpen csak arra vágyok, hogy elfeküdhessel végre egy ágyon és jelentősebb időt tölthessek avással. Jelen esetben az egy óránál több idő már egészen jelentősnek tűnik. Ezen kívül jelentős előnye az idei útnak a tavalyihoz képest, hogy utánfutóként utazom. A gondolkozást szegény Verára hagytam én csak megyek utána gondolkozás nélkül. Vagy legalább is csak minimális gondolkozással. Bocs Vera! Légyszi ne vigyél az ásós, fejbevágós, elkaparós bácsikhoz.

A LA-ből Honoluluba út viszonylag eseménytelenül telt. Valószínűmeg az is nagyban hozzájárult, hogy ájulásszerű alvásfélével töltöttem az idő nagy részét. A repülő finoman szólva sem volt kihasználva, szóval kényelmesen elfértünk volna, ha jól nevelt kislány módjára nem ülünk egymás mellett a helyünkön. Nem volt jelentősége. A reptéren ismételten hagytam, hogy Vera magához ragadja a kezdeményezést, már csak azért is mert megletősen nehezemre esik megérteni a  helyieket. Mondhatnám úgy is hogy egy kukkot nem értek abból, amit mondanak. Szóval, egyelőre meglehetősen sajátságos kommunikációs metódusunk van. Meghallgatom amit mondanak, azt lefordítja nekem Vera, majd én válszolok angolul. Nem nézhetnek minket tiszta hülyének. Ááááááá dehogy. Egyébként a sziget nagyjából olyan eddig amit Vera előre mondott. Fehér embert szinte még nem is láttam. Majdnem mindenki ázsiai. Viszona belőlük megtalálható minden nemzet. Érdekes. 

Ez itt kérem az aszfalt a hawaii-i reptéren. Még az is virágos.

És akkor végül a szállásról. Enyhén szólva is voltak fenntartásaim a szállásunkkal szemben. Első körben lefoglaltunk magunknak egy szállodai szobát, de azán Vera gondolt egyett, és arra az elhatározásra jutott, hogy próba szerencse, hátha talál valami olcsóbbat. És talált. Egy magyar srácnak van itt, ha jól értettem utazási irodája is, meg lakásokat is ad ki bérrbe. Vagyis lehet, hogy több magyar is foglalatoskodik ilyennel, de mi csak eggyel kerültünk kapcsolatba. Szóval teljes apartman a szállodai szobánál olcsóbban. Nagyon kecsegtető, viszont semmi leírást, értékelést, véleményt nem találtunk róla. Ez meg ugye sok minden lehet. Mert fényképet feltölteni, még ha ténylegesen abban a lakásban észült, akkor is lehet olyan szögből, hogy az jól nézzen ki, aztán valójában meg nagyon messze is állhat a valóságtól. Csak érteni kell a fotózáshoz, meg a photoshop-hoz. Dehát egyszer élünk, és ha olcsóbb a szállás, több pénzt lehet itt elkölteni Mi baj lehet? Este tíz volt mire ideértünk hulla fáradtan, irány a city shutle, be a városba, kis gyaloglás még a szállásig. Ott egy kis kóválygás után egy telefon, hogy mit itt vagyunk, de mást nem látunk. Ja, hogy nem ez a főbejárat? Sebaj! Nagyon szívesen megvárjuk, míg értünk jön a hölgy, mert mi már annyira nem akarnánk mozogni feleslegesen, ha nem baj. Pár perc múlva megjelent egy nagyon szimpatikus és lelkeshölgy, végre bevezett minket az ígéret földjére, és feltárult előttünk a menyország. Ágy!!!  Ja, hogy lakásÍs van? Jó, de kit érdekel? Nem ám. Lelkesen körülnéztünk, lelkesen bólogattunk, beszélgettünk, és közben nagyokat örömködtünk, hogy ennél jobbat kívánni sem tudtunk volna. Világos, tiszta, tágas, minden amit csak kívánni lehet. Na és ha egy csöppet hangos. Itt vagyunk egy naggyobb útkereszteződés mellett. Kit érdekel? Majd becsukjuk az ablakot. Cserébe minden itt van a közelben. Teljes telitalálat. És még medence is van, ami állítólag majdnem mindig üres. Tökéletes.

Még elmentünk vacsit venni, mert én már szédelegtem az éhségtő, aztán itthon mosakodás, alvás. Te jó ég, már megint éjfél van! A forgalom zaját kb. másfél percig hallottam. Nem voltam fáradt. Áááááá, kicsit sem. 

Ha valakinek valaha alkalma adódik arra, hogy megnézzen egy japán matsurit (felvonulás) semmiképpen se hagyja ki! De erről majd később.

Reggeli után a következő program neve az volt, hogy akkor most felmegyünk a hegyre. Remek. Gyakorlatilag mindent olyan megtörténik, amit nem szeretek. Sushit ettem, forró fürdőztem, most meg hegyre kell másznom. Ha még tofut is elém raknak, hogy egyek, elsírom magam.

Tiltakozni azonban nem lehetett, vagyis lehetett volna, de az ugye nagyon nem udvarias, úgyhogy irány a hegyek, meg az erdő. Lehetőleg mosolyogva. A probléma ott kezdődött, hogy mivel az addigi tartózkodásunk alatt a hőmérséklet folyamatosan 30 fok körül volt, nem vittem túlzásba a ruhák mennyiségét, amit vittem magammal. Viszont reggel magasan a hegyekben, egy ujjatlan felsőben, meg egy rövidnadrágban nem felétlenül fogom a legjobban érezni magam. Azonban mielőtt beleéltem magam, hogy esetleg akkor mégsem megyünk, megszületett a megoldás. Még jó, hogy Hideyuki-san valamikor nem is olyan régen nagyobb méretekben pompázott, mint most. Gyorsan előszedtek nekem egy kabátot, hogy akkor ezt vigyem magammal, és ha fázom, nyugodtan vegyem fel. Sajnos méret alapján, ahogy ránéztem még akár jó is lehetett (bár aztán nem volt rá szükség, mert a hegyekben is nagyon meleg volt). Nem maradt más hátra, mint az indulás. Nincs több kifogás. Út közben már azért kezdtem gyanakodni, hogy talán mégsem lesz ez olyan vészes, és ennek több oka is volt. Egyrészt, mert Hideyuki-san kicsit húzza az egyik lábát. Na, nem vészesen, és egyébként sem tűnik úgy, hogy ez nagyon befolyásolná bármiben is, de akkor is. A második gyanús jel azt volt, hogy Keiko-san anyukája is jött velünk, aki ránézésre ugyan nagyon életerősnek tűnt, viszont probléma van a szívével, úgyhogy nem nagyon erőltetheti meg magát. Ha ennek ellenére jön, akkor mégsem fognak megmászatni velem egy Mount Everest méretű hegyet. A harmadik pedig, hogy csak mentünk egyre följebb az autóval, és látszólag már nem sok volt a hegyből fölfelé.

Menet közben időnként megálltunk, megnézni, hogy milyen kicsik a fenyők, mert a téli 5-10 méteres hótakarót nem nagyon bírják, ha magasabbra nőnek. Meg az ágaik is azért törtek le. Szerencsétlen fák nem néztek ki valami jól. Aztán mikor az ember már nem az egyedet nézte, hanem a lába alatt elterülő végtelen zöldet, meg völgyeket, dombokat, kezdtem megérteni, hogy miért mondják a látványra egyesek, hogy gyönyörű. Persze a látvánnyal korábban sem volt bajom, sőt, még azt is tudtam rá mondani, hogy gyönyörű, amíg egy képen néztem. Csak azt nem értettem soha, hogy miért van ingerenciájuk az embereknek gyalogolni, hogy ilyeneket lássanak, vagy, hogy benne legyenek. Mikor álltam a pihenőben és néztem a tájat, azért valami az én lelkemet is megérintette a nagy természetjárásból, és arra gondoltam, hogy bármennyire is azt mondja mindig Zoltán, hogy ott nincs semmi, azért ez most neki is biztos tetszene. Az autóban még jól azt is megbeszéltük, hogy elég sok medve van az erdőkben, és hogy minden évben vannak olyat emberek akik ezen a környéken medvetámadás áldozatai lesznek. Remek hely! Persze gondolom, azért azok az emberek kicsit mélyebbre mennek be az erdőbe, mint amerre mi jártunk. Legalább is nagyon reméltem. Végül leparkoltuk az autót, meghatároztuk az irányt, hogy merrefelé fogunk menni, és hála az égnek igazam lett, a terep nem volt megerőltető, viszont cserébe igencsak látványos. Ismét bebizonyosodott, hogy igen is nyitottnak kell lenni, mert az előítéletek miatt, az ember sok miden jóról lemaradhat. Magamtól biztos nem jutott volna eszembe túrázni menni, de most, hogy itt vagyok örülök, hogy eljöttünk. Végül nagyjából 1,5 órás sétálás után irány vissza a város. Egy kicsit nagyobb, mint az eredeti.

A második napi program eredetileg is városnézés plusz bevásárlás lett volna, az erdei kitérő, valószínűleg csak egy hirtelen ötlettől vezérelt bónusz volt. Vagy egyszerűen csak nem akartak előre elkeseríteni vele. Hazamentünk, megmosakodtunk, átöltöztünk összeszedtük Karin-chant, aki valószínűleg nem nagyon akart jönni velünk, de volt egy olyan hülye elejtett fél mondatom, hogy nem lenne e kedve eljönni velünk, és szegények ezt felszólításnak vették a részvételre. De talán olyan nagyon nem érezte rosszul magát.

Nagyjából 1,5 óra autópályázás után ez a nap nagyjából az én kívánságaim kielégítéséről szólt. Először is rament ettünk. Nem sok japán ételt ismerek, és azokból is igen kevés olyan van, amit kedvelnék is, de ezt mindenképpen ki akartam próbálni. Az étterem igencsak más hangulatú volt, mint az itteniek. Persze ott is sok fajta van, ez nyilván nem a legelőkelőbb volt azok közül, amikben jártunk, viszont ez tetszett a legjobban. Az alap, hogy, ha egy vendég bejön, jó hangosan köszönnek neki, sokszor hajlongások közepette. Ami viszont már furcsább, hogy amennyire én jártam, a vendégeknél nem szokás az, hogy visszaköszönjenek. A helyiség nem volt túl nagy, négyszemélyes bokszok voltak benne, az asztalokat masszív módon választották el egymástól. Amint leültünk egyből hoztak vizet mindenkinek, viszont külön nem kérdezték meg, hogy kérünk-e valamit inni. Tekintettel arra, hogy a ramen alapvetően leves, valószínűleg erre nem is nagyon van igény, a víz tökéletes megfelel. Az étlap teljes japánsággal, olyan embernek teljesen érhetetlen, aki nem beszéli a nyelvet, így csak a rajta szereplő képekre tud az ember hivatkozni. Viszont ezzel a tavalyi kínai út után már óvatos vagyok, mert a kép alapján nem mindig lehet eldönteni, hogy mi van benne, aztán rögtön eléd raknak valamit, ami teljesen ehetetlen, mert tele van tofuval. Így aztán a legegyszerűbb, és legbiztonságosabb módját választottam a rendelésnek. Teljes egészében rábíztam magam Karin-chanra. Ami neki jó lesz, az nekem is. Mert a gyerekek általában nem szeretik a nagyon savanyú, nagyon keserű, nagyon csípős dolgokat. Persze vannak extrém eseteke, például egy thai gyerekkel kapcsolatban a csípőssel azért nem biztos, hogy teljesen rábíznám magam, de japánban azért bíztam abban, hogy beválik a taktikám. Az egyetlen buktatója ennek talán az édes íz lehet, de egyrészt nem gondoltam volna, hogy van édes ramen, bár sosem lehet tudni, másrészt, úgy összességében nem tűnt túl édes szájúnak a kislány. Az elmélet egyébként ragyogóan bevállt, a ramen amit kaptam nagyon finom volt, viszont iszonyatos mennyiségű. Mint már sokszor, ott is az jutott eszembe, hogy komolyan nem értem, hogy a japánok hogy lehetnek olyan iszonyatosan soványak. Én nem eszek keveset, de a tál felénél már erősen pislogtam meg sóhajtoztam. Mindjárt mondták is, hogy nem baj, ha nem eszek meg mindent. Nem is ettem. Egyszerűen nem bírtam.

Az ebéd után jöhetett a 100 yen-es bolt. Ez olyan, mint nálunk a 100 ft-os bolt, de mégsem. Egyrészt a minőség és a választék lényegesen magasabb, mint az itthoni boltokban, másrészt nem csak névben 100 yenes a bolt, hanem a valóságban is. Ennek megfelelően nincs semmire kiírva az ára. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy valószínűleg csak azon fogok árat találni, aminek nem 100 yen az ára. Nem volt sok belőle. Ez a bolt egyébként lényegesen több időt igényelt volna, mint amit eltöltöttünk benne, mert egy darabig még csak nézelődött a családom is, de egy idő után láttam, hogy az öreg látványosan kivonult a kocsiba, a kislány meg odaállt mellém nézegetni. Igaz, hogy mindezt mosolyogva tette, de valahogy úgy éreztem, hogy ez felhívás arra, hogy legalább is a nagypapa már erősen mennem. Az ajándékokat nagyjából már megvettem, a kislánnyal még választottam pár édességet, mondván, hogy talán nem különbözik olyan nagyon az ő ízlése, mint az enyémeké, meg egyébként sincs veszteni valóm, mert fogalmam sincs, hogy melyik micsoda. Aztán két jó nagy agyonpakolt szatyorral végül én is elhagytam a boltot. Mielőtt ezt bárki félreértené, nem vettem olyan sok mindent, mint amennyire a japánok becsomagolják a levegőt. A legtöbb dolog kétszer, háromszor csomagolt, és mindenhez hozzáraknak egy csomó levegőt, hogy nem sérüljön. Így aztán az ember sok semmit vesz nagy csomagokban.

A következő állomás a rice field art volt. Igazából nem nagyon tudom, hogy ezt, hogy fordítsam. Valamilyen szinten nagyon megcsodáltam, viszont valamilyen szinten csalódás volt. Ugyanis egy a város majdnem közepén egy nagy terület, ahol különböző fajtájú és színű rizsből képeket csinálnak. Mármint a rizs szára alkotja a képet, nem maga a rizsszem. Az ember hajlamos rácsodálkozni, hogy mire képes már a számítógépes tervezés, meg a műhold által koordinált növényültetés. Egyébként minden fanyalgásomat félretéve tényleg lenyűgöző volt.

Volt egy terem, ahol meg lehetett nézni fényképeken a korábbi alkotásokat, de természetesen a fényképező gép ott kezdett el kiabálni, hogy lemerülőben van, és mivel tudtam, hogy lesz ma még olyan program, amit esetleg érdekesebb lenne fényképezni, mint ezeket itt, így olyan sok képet nem csináltam.

Sajnos az idő ezen az egy napon nem volt velünk valami túl kegyes, így az eső lassan elkezdett szemerkélni, én meg lélekben búcsút mondtam a helyi kastély meglátogatásának. Mivel olyan elfoglaltságot kellett keresni magunknak, amiben nem volt hátráltató az eső, így elmentünk pár bevásárló központba még ajándékot venni. Mondjuk nem nagyon értettem, hogy minek, mikor már majdnem mindent megvettem, amit akartam, de mint kiderült, ők ezt úgy gondolták, hogy ők vesznek az én családomnak ajándékot, cserébe azokért, amiket vittem nekik. És nagyon nem akarták hagyni, hogy lebeszéljem őket, erről a tervükről, úgyhogy jött az alkudozás, hogy akkor ezt most kifizethetik ők, de a másik részét én akarom fizetni. Így is lényegesebben többet vettek, mint amitől még jól éreztem volna magam, de én még mindig jobban jártam, mert Bencének például felajánlották, hogy kifizetik a repülőjegyét. Hogy is fogalmazzak finoman. Más világban élünk.

Végül itt van két kép az egyik bevásárlóközpont könyvesboltjának a manga polcairól. Ilyen választék láttán hogy lehet választ adni arra, hogy mit szeretnék venni. Nem tudom. Gyertek vissza értem két nap múlva. Addigra talán rájövök. Így aztán itt is, csak mondtam az első manga címét, ami eszembe jutott, odakalauzoltak a megfelelő polc megfelelő részéhez, és már csak azt kellett eldöntenem, hogy melyik részt akarom megvenni. Mert ez nem úgy megy ám, hogy csak az éppen aktuális rész van meg, vagy esetleg az egyel korábbi, hanem az összes. És ha már több éve megy a sorozat, akkor több évnyi kötet áll a polcon. Az elsőtől.

Egy polcsor a rengetegből.

Az eső nagy nehezen elállt, bár a nap nem döntött úgy, hogy akkor még egy kicsit kisüt, de tekintettel arra, hogy az idő vészesen fogyott, arra jutottunk, hogy akkor most vagy soha, elmegyünk megnézni a kastélyt, mert aztán kezdődik a matsuri, és akkor már azt kell majd nézni. Sok-sok utcán keresztül mentünk el a felvonulási kocsik mellett. Szerencsétleneknek nem jött jól az eső, némelyik festék meg is folyt, de úgy tűnt, hogy ez rajtam kívül nem sok embert zavar, mert jó kedélyűen ültek, álltak, ettek, ittak aludtak a kocsik mellet.

A kastélyból, ahogy vártam nem sok mindent láttam, egyrészt, mert alapból nem volt sok látnivaló, másrészt sietni kellet, hogy időben visszaérjünk, harmadrészt már későn voltunk, így magát az épületet csak kívülről tudtuk megnézni, mert mire odaértünk bezárták. Mondjuk állítólag belül nem is volt túl sok minden, úgyhogy nem maradtam le szinte semmiről. Összességében, ha nem is mentünk volna el megnézni, akkor sem hiszem, hogy bánnom kellett volna, de ezt csak így utólag tudom mondani, ha nem mentünk volna oda, biztos, hogy bánnám.

Eredetileg úgy volt, hogy majd Hideyuki-san lányánál fogunk enni, de jócskán megcsúsztunk mindennel, így aztán csak vettek valami vacsorát egy boltban, mert nagy főzőcskézésre már nem maradt volna idő, meg lehet, hogy kedv sem volt semelyik részről. A családnál csak az anyuka volt otthon két kicsi gyerekkel, akik nem tudták, hogy a nagyapjuknak örüljenek jobban, vagy az unokatesójuknak, aztán végül arra jutottak, hogy az unokatesó érdekesebb, így szerény Karint szinte teljesen el is tüntették. Azért időnként kijöttek ellenőrizni, hogy megvannak-e a felnőttek teljes létszámban. Mikor már indulni kellett szépen előkerültek az ünnepi ruhák is, bár a kisfiúét nem vitték túlzásba, viszont a kislányra ráadtak egy tündéri yukata-t. Persze az eredeti erősen lebutított és kisgyerek ízléséhez igazított változat volt, de talán pont ezért olyan lett a kislány, mintha egy gyerekmeséből jött volna elő.

Mire indultunk apuka is megjött, így teljes létszámban mehettünk megnézni a felvonulást. Sajnos egyébként velük olyan sokat nem tudtam beszélgetni, mert minimális szinten beszéltek angolul, de nagyokat mosolyogtunk egymásra, és igazából nem volt nagyon kellemetlen a helyzet. Egyszerűen mindenki tudta, hogy ez most nem kell nagyon erőltetni.

Természetesen a felvonulási helyszínen már jó sok ember volt, úgyhogy viszonylag nehezen lehetett mozogni, és még nehezebben lehetett szemmel követni a többieket, ennek megfelelően mi jól le is maradtunk Keiko-sannal a többiektől. Olyan nagy baj nem történhetett, tekintve, hogy elágazás nem volt, csak menni kellett amerre tudtunk, és előbb-utóbb megtaláltuk a többieket, akik viszonylag jó helyen, egy bolt előtt álltak meg. Ennek először nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, de mint kiderült ők már gyakorlottak a témában, mert a boltban sok mindnet lehet csinálni. Először is vásárolni lehet, ami nem egy utolsó szempont, mert a kisgyerekek biztos, hogy elkezdenek nyavalyogni, hogy valami kell nekik. Aztán a boltban van mellékhelyiség, amit ugyan én nem látogattam meg, de szintén a gyerekek miatt igen hasznos volt ez is, és nem utolsó sorban minden japán boltban, még a legkisebben is, vannak ülőhelyek egy pult szerű asztallal, hogy legyen hol elfogyasztanod a boltban vásárolt élelmiszereket, ha éppen ahhoz van kedved. Jó, nem biztos, hogy mindegyikben, de mindegyikben, ahol én voltam. Gyanítom, az instant kajákhoz még forró vizet is adnak, hogy azt is meg lehessen ott enni. Persze erre most nem nagyon volt szükség, viszont ez megoldást jelent arra a problémára, hogy mit csináljon az az ember, akit a felvonulás nem annyira érdekel, viszont a család, vagy éppen egy vendég miatt maradni kell. Ilyen esetben lehet venni valami olvasnivalót a boltban majd el is lehet hirtelenjében olvasni, a kirakott székeken. Persze nem volt rengeteg hely, de jelentkező sem volt olyan sok rá, úgyhogy Hideyuki-san az idő jelentős részét ott ücsörögve töltötte. Míg a család többi tagja kint figyelte az eseményeket. Mert volt mit. Legalábbis annak, aki most lát ilyet először, és nem kizárt, hogy utoljára, mint én, nagy élmény egy ilyen matsuri. Az első alkalom volt, hogy eszembe jutott, hogy jó lenne, ha a kis gép helyett a nagyobbat tudtam volna hozni, mert azzal éjszaka is lehet normális képeket csinálni. Igazából a felvonulást látni kell, leírni nem nagyon lehet, mert úgysem vagyok képes visszaadni a látványt. Gyakorlatilag valószínűleg mindenki képviseltette magát, aki a környéken élt. Persze kiírás nem volt, hogy éppen kiket láttunk, vagy volt, csak nekem nem tűnt fel, ami azért lássuk be nem akkora csoda, viszont az egészen kicsi lámpákat cipelő óvodás csoporttól, a 30-40 ember által húzott hatalmas 2 emelet magas kocsikat húzó sokadalomig, mindenki ott volt, és órákon keresztül jöttek. Egy idő után már az jutott eszembe, hogy, ha körbe-körbe mennének azt sem biztos, hogy észrevennem, mert egy, két kocsit kivéve eléggé hasonlítottak a kocsik egymásra, bár gyanítom, hogy csak az én avatatlan szemem látta így a dolgokat. Bár el tudtam volna hajnalig bámulni őket, 10 után már arra gondoltam, hogy Karin elég fáradt lehet, ideje menni, de legnagyobb meglepetésemre mindenki mondta, hogy, ha már idáig maradtunk, akkor várjuk meg a katonaságot, mindjárt jönnek ők is. Várjuk! Én nem vagyok semmi jónak az elrontója. Persze ilyenkor természetesen mindig közbejön valami, most például rosszul lett valaki a tömegben és utat kellett csinálni a mentőnek a felvonulók között, viszont ezeket a hatalmas monstrumokat nem olyan egyszerű mozgatni, úgyhogy jó 20 percbe került, mire a mentőautó meg tudott tenni pár métert. Olyan nagy nem lehetett a baj, mert nem volt nagy futkosás, bár én ideges, vagy rohanó, vagy kiabáló japánt nem láttam, bármennyire is gyanítom, hogy van olyan is. Végül újra megindult a menet, és megjöttek a katonák is, én meg azonnal megértettem, hogy miért is kellett megvárni őket. Nekik ugyan nem volt kocsijuk, viszont elég sokan voltak, ugyanabban a hagyományos stílusú japán öltözetben, és legyezővel és katanával csináltak pár formagyakorlathoz hasonlító mozdulatot. Se túl bonyolultak nem voltak a mozdulatok, se nem vitték túlzásba, viszont egyszerűen nem tudtam levenni róluk a szememet. Amíg őket láttam, addig a többi felvonuló, mintha nem is létezett volna. És persze róluk nincs egy darab képem se. 

A katonák után aztán tényleg elindultunk mi is, mert már késő volt, el is fáradtunk mindannyian kellőképpen. Mivel ez volt az utolsó nap/éjszaka, amit a családdal töltöttem, mire visszaértünk egy csomó ajándék várt rám, cserébe, amit vittem. Meg gondolom egyébként is. Én meg nem nagyon tudtam elképzelni, hogy hova fogom rakni azt a rengeteg mindent, tekintettel arra, hogy a csomagom nagyságra is és súlyra is véges, de sokat segített, amit már korábban mondtam, hogy a japánok szeretnek levegőt csomagolni. Igaz, hogy a bőrönd úgy nézett ki, mint a mesebeli Kisgömböc, de súlyban sokkal jobban álltam, mint kifelé menet.

És csak, hogy itt is legyen valami jaj, ezt elfelejtettem elmesélni. Tankolás. Mert az sem ugyanaz, mint itthon. Először is egy viszonylag kicsi benzinkútnál három alkalmazott állt kint a kutak mellett. Majdhogynem vigyázban. Az egyik tankolt, a másik a szélvédőt mosta, a harmadik meg a fizetést intézte. Mindezt igen sűrű hajlongások közepette. A kedves vevőnek nem, hogy ki se kellett szállnia, de még a motort sem kellett leállítani. Mondjuk ehhez azért az is kell, hogy a benzintank kinyitásához ne kelljen az indítókulcs, most, hogy így jobban belegondolok. Egy idő után már meguntam számolni, de egy ember egy tankolás alatt minimum Négyszer meghajolt. Egyébként ez volt az első, és utolsó alkalom, hogy észrevettem, hogy megnéztek maguknak. Persze, nem nyíltan, de azért észrevehetően és valószínűleg nem is a szépségem miatt, hanem inkább a fajtám miatt. Tegyük azért hozzá a dologhoz, hogy amennyire be tudtam saccolni egy 10-es éveinek végén 20-as éveinek elején lévő fiatal srác volt, aki még vagy nem tanulta meg, hogyan kell lepleznie a kíváncsiságát, vagy egyszerűen még nem nagyon látott élőben fehér embert.

És mivel az a nap nagyon speciális: Boldog születésnapot anya!!!