Reggel megnéztük a napfelkeltét. Mondjuk nem tett jót neki, hogy egy hatalmas épület van köztünk meg a horizont között, és mire a nap leküzdi ezt az nehézséget már nem tökéletes az élmény. Pedig nagyon igyekeztünk olyan helyet találni, ahonnan többet tudunk látni, de sajnos egyik erkély sem tudta nyújtani nekünk a tökéletes élmény. Egyébként itt a sötéttel meg a világossal nincs sok macera. Reggel 6-tól világos, este 6-tól sötét. Ennyi. Nem ám téli meg nyári időátállítás. 

Nem tudom miért forgatja el, de nem bírom rávenni, hogy visszaforduljon. :(

Nézelődés után öltözés és reggeli. Mire elindultunk már fél kilenc körül volt. Végre megtaláltuk az egérutat kifelé-befelé jövet. A kis hölgy egy tűzbejárón hozott be minket, csakhogy tegnap este azt az ajtót már kifelé menet nem találtuk meg, így aztán jókora kört írtunk le az épületben a  kijáratot keresve. Még szerencse, hogy csak két emberrel találkoztunk az előtérben mert elég tanácstalannak tűnhettünk. Aztán, ma reggel rájöttünk a turpisságra. Azt az ajtót valószínűleg nem arra szánták, hogy ott mászkáljanak az emberek, hiszen akkor nem haladsz el a portás/kapuőr bácsi előtt, így aztán belerejtették a falba. Ugyanolyan borítása van, mint a falnak. Mi meg nem tudtuk, hogy erősen koncentrálni kell az ajtó formájára illetve a kilincsre ezért mentünk el mellette nagy lelkesedésünkben tegnap minden gond nélkül. Sebaj! Ma megtaláltuk, innen már nem lesz gond. Szóval, reggeli. Irány a Subway. Ott még úgysem ettem. Egyébként vicces, hogy mennyire nem vagyok jelen ezekben az amerikai étteremláncokban (sem). Vera néha belelkesedik, hogy nézd, ez is van, jaj de jó, az is van, én meg csak bólogatok mint a kiskutya. Aztán a harmadik után mondtam neki, hogy ha azt szeretné, hogy a bólogatás mellett értsem is, hogy miről beszél, akkor mondja azt is, hogy minek örülünk, mert én semmit sem ismerek azok közül, amiket mutogat. Bár speciel a Subway-t én is ismertem. Bementünk egy tök üres boltba, bízva abban, hogy csak azért nincs benne senki, mert már elmúlt a reggeli időszak, mire valahonnan a hársó részből előkerült egy nem annyira lelkesnek tűnő ázsiai bácsi, akinek elmondtuk, hogy mit szeretnénk. Megkaptuk a szendvicseket, leülünk, elfogyasztottuk, jól laktunk/tam, Vera nevében nem tudok nyilatkozni, de szerintem ő is. Aztán úgy döntöttünk, hogy irány a part. Gyalog, mert nincs messze. Viszont közben ilyen gyönyörűségeseket lehet látni. Egyébként a közlekedéssel egyelőre nincs gond. Mindennek a kiindulópontja a Hilton. Onnan tájolunk mindent. 

Ez a Hilton előtt egy szoborcsoport, csak sajnos azt nem tudom felrakni, ahol a felirat is rajta van.

Ez meg a nemzeti jelkép viráguk. Természetesen ez a kép is fejjel lefelé. :( Még szerencse, hogy itt nem számít.

Közben rájöttem, hogy sajnos vissza kellene vennam a telefonom felbontásából, hogy fel tudjak tölteni képeket, de mivel most mindent elforgat, szerkeszteni meg nem hagyja magát, vagy legalább is nem tudom, hogy mit kellene tennem, azt hiszem, hogy nem ez lesz a járható út. Mindenesetre eléggé bosszantó, mert nagyon szép képeket csináltam. Ám.

Szóval kimentünk a partra, ami tényleg nem volt messze, megmártóztunk a habokban, ami kellemesen hűvös volt, végigjártuk a homokot, ami nekem forróbb volt a kellemesnél, de látszólag a focizó fiatalokat nem zavarta, aztán szép lassan visszabandukoltunk a lakásba. Visszafelé úton meg ezt az érdekes pálmafát láttam. Ja és nagyon pici galambokat. a rendes méretnek a felénél is apróbbak.

 Ez a Hilton magán strandja, bár nincs elkerítve, szóval szerintem annyira nem veszik komolyan. A nyilvános strand a hátam mögött van, de gyakorlatilag nincs különbség.

Azt tudnám miért forgatja el. Mindegy, a lényeg így is látszik. Érdekes pálmafa.

Délután, amíg én a szobámban döglöttem, Vera felment úszni, állítása szerint igen király volt, amit simán el is tudok képzelni. A medencéről majd még csinálok képet, csak figyelnem kell a felbontásra. Aztán újra összeszedtem magam, és elmentünk bevásárolni. Végre sikerült orvosolni a helyi sim-kártya problémáját a telefonomba, szóval most egy darabig van mobilnetem, és telefonszámom is. Remélem a net kitart amig itt vagyunk, mert durván drága volt, meg nem is volt olyan egyszerű beszerezni, mint amire számítottam. Gyorsan túlestem életem első Walmartos bevásárlásán is, bár ahhoz képes, hogy milyen böszme nagy volt az áruház, nagyon nehezen találtuk meg azokat a dolgokat, amiket kerestünk. Egyébként itt is megdöbbentem, hogy mennyire az ázsiai kereslet kiszolgálására rendezkedtek be. Minden ázsiai szutykot találtunk, de kenyeret alig. Jó, nem vártam, hogy olyat találjak mint otthon, de toas kenyérből sem volt olyan nagy választék. Vettünk kenyeret, húst, rizst, hagymát, tojást, ilyesmiket, hogy legalább reggelizni ne kelljen folyton eljárni itthonról. Legalább is nekem ez a terv. Nagy főzéseket mondjuk nem kíván egyikünk se csapni, főleg mert sokkal olcsóbban valószínűleg azzal sem jönnénk ki, akkor meg minek. Hazafelé elég rendesen felhúztam magam, mert bár eddig nem volt bajom vele, itt valahogy nekem a google map nem akar rendesen beállni. Otthon is szinte csak azzal közlekedünk, Tájföldön is teljesen korrektül eltaláltunk vele oda ahova akartunk, de itt egyszerűen nem találom vele az utat. Egy idő után Vera meg is elégelte és inkább kivette a kezemből: Arra kell menni! Igaza volt. Még az volt a tervem, hogy főzünk valami vacsorát, de benyomtuk mind a ketten a gyümölcsöt, amit vettünk, majd ezen lendülettel el is aludtunk kint a nappaliban mind a ketten. Ennyit a vacsoráról. Mondjuk most már éhes vagyok, de így este fél tizkor már nem állok neki főzni. Majd holnap reggel. Inkábba alszom. Hátha egyszer átáll a szervezetem az itteni időre. Megint szirénázik valami. Egy nap legalább háromszor, négyzer lehet szirénázást hallani.