Két nap, amikor nincsenek a város által szervezett programok, mindannyian a család tudására és jóindulatára vagyunk bízva. Reggel ülök kint a konyhában, írom éppen haza a levelet, hogy majd mikor átmegyek a másik házba, csak annyit kelljen ott töltenem, hogy küldés, amikor kívülről bekopog a házigazda fia, Hidekazu-san, hogy akkor még egy pár perc és indulhatunk. Én meg értelmesen nézek ki a fejemből, hogy az remek, de hova is? Aztán Keiko-san a segítségemre siet, hogy akkor most egy kicsit elmehetek a városba körülnézni, mert Hidekazu-san elkísér. Hogy mi újság van? Szerencsétlen egész héten reggeltől késő estig dolgozik? És amikor végre pihenhetne, akkor kísérget harmincsok fogban a vendéget, akihez tulajdonképpen olyan sok köze nincs is? Ne mááár! Hiába tiltakoztam, csak annyi volt a válasz, hogy semmi baj, már mindent elrendeztek, nekem csak menni kell. Teljesen feleslegesen vitatkozom. Ha megjöttem meg megyünk second house-ba. Hát, ha menni kell, hát menni kell, ha már kirángatták szerencsétlent a megérdemelt majdnem pihenéséből, akkor megyünk! A város egyébként is kicsi, hamar körbe érünk. Meg, ahogy én azt elképzeltem. Megtudtam, hogy hol az iskola, ahova a gyerekek járnak, vagyis ahova a kislány jár, mert a fiú már középiskolás, hogy az az utca, ahol most vagyunk tulajdonképpen a főutca, de mivel vasárnap van egy lélek sem jár sehol. Megnéztünk egy kis szentélyt, ahol kint voltak azok a rángatni való csengők, elmesélte, hogy mit kell csinálni, hogy mit hányszor kell megrángatni, meg tapsolni, meg hajlongani, de nagyjából addig emlékeztem rá, amíg mondta. Viszont mókás volt csinálni.

A szentély mellett volt egy nagy buddhista templom is, ha már ott voltunk, bementünk oda is. Igazából most mondhatnám, hogy egyet láttál mindent láttad, de ez ebben az esetben nem volt igaz, mert a nagyterem mellett volt egy kisebb ahol az urnák voltak. Legalább is gondolom, hogy urnák voltak, mert szépen egymás mellett voltak fekete színű arannyal díszített kis házacskák. Tudom, hogy ez most hülyén hangzik de olyan volt, mint egy túldíszített lakópark(telep). Nagyon érdekes, és nagyon szép is volt, de olyan félve fényképeztem, mert valahogy a temető nekem nem az a hely ahogy nagyon ugrálok meg fényképezek, bár elvileg nem volt tilos. De akkor sem. Az nem az a hely. Volt még egy pár faragott kép is, amik azért voltak érdekesek, mert nem a hagyományos lapos faragás volt hanem 3D-s. Félbevágták a fa törzsét, és kifaragták belőle úgy a képet, hogy megmaradt a hátulján a fa kérge, de egyébként kis szobrok voltak a kívánt kompozícióban egy közös talpon. Jó, ezt így most ez alapján lehet, hogy nehéz elképzelni, a lényeg az, hogy egy fél farönkből faragták őket.

Sétálás közben próbáltuk azért valamennyire szórakoztatni egymást, ő kérdezgette, hogy mit láttunk eddig, merre jártunk, kivel találkoztunk. A polgármesternél elmosolyodott, és megjegyezte, hogy nos, igen, ő egy elég jellegzetes figura, és a haja a „trade mark“-ja. Azt hiszem a maga sajátos, japános módján jól megmosolyogta az öreget. Mondjuk engem egyáltalán az is meglepett, hogy ennyit mondott, de kiderült, hogy pár évig Amerikában tanult, és, hogy milyen nehéz volt úgy kint lenni, hogy egyáltalán nem beszélte a nyelvet. Ha jól értettem ráadásul évekig volt ott, ahhoz képest viszont annyira nem ment neki azt angol. Vagy simán csak elfelejtette, mert tekintve, hogy nálam idősebb, és egyetemista korában volt kint, azt nem mostanában volt. Szóval maradjunk abba, hogy idővel a tudás feledésbe merül. Nem csak nála, mindenkinél. Ettől függetlenül azért jól boldogultunk, ha valamit nem tudott angolul, azt mondta japánul, azt meg vagy megértettem vagy nem, de azért hatalmas gondjaink nem voltak. Ha valamit én nem tudtam, azt esélyem sem volt japánul mondani, úgyhogy leginkább átugrottuk a témát.

Még betértünk egy régi fogadóba. Én alapból úgy értettem, hogy az régen egy sake gyár volt, de amit meg tudtunk nézni, az tulajdonképpen csak egy fogadó volt, az is múzeumként. Igaz, hogy az utca túloldalán volt még egy épület, amibe nem lehetett bemenni, lehet, hogy az volt a gyár.

Ez volt, ahova nem mentünk be, bár ahova bementünk sem különbözött sokban ettől.

Úgy mentünk körbe, hogy egy bácsika jött velünk és nagy lelkesen magyarázta, hogy mi micsoda, gondolom, olyan sok látogatójuk nem lehet, élvezte, hogy végre mondhatja a mondókáját valakinek. Egy ideig próbálkoztam, hátha megértek valamit, de aztán be kellett látnom, hogy nem fog menni. Annyit értettem, mikor monda Hidekazu-san az öregnek, hogy nem beszélek japánul. És milyen igaza volt. Ettől függetlenül érdekes volt, mert sok mindent láttam valamennyit le is fordított nekem, bár a bácsika lényegesen többet beszélt, mint amit megtudtam, de azért egy múzeumban a látnivalóból is sok mindent lehet tanulni. Többek között, hogy japánban az egér jó jel, mert az egér csak ott marad meg, ahol van mit ennie. Csak, hogy mennyire más a két kultúra. A fogadó fölött volt egy galériás rész, ahova a vendégek nem mehettek, az a tulajdonosnak meg a családjának volt a szobája, viszont ahonnan rá lehetett látni a vendégekre, hogy minden rendben megy-e. Azt többször is kihangsúlyozták, hogy a család milliomos lett az itókából, és az alapján ami használati tárgyakat összegyűjtöttek, meg is volt mindenük, amit abban az időben össze lehetett gyűjteni. Még Franciaországból importált asztali lámpák is. Ám. Mert nem számít a világ mely táján él valaki, inni mindenhol szeretnek az emberek.

Hazafelé mentünkben még megnéztük a piacot is, ahol nem volt éppen semmi, és amiről simán azt hittem, hogy szimpla garázsok. Elmentünk strand mellett, ami dugig volt, tekintve, a hőmérsékletet. Egy pillanatra eszembe, jutott, hogy most valószínűleg minden épp eszű ember ott van, és, de jó lenne a kerítés másik oldalán lenni, de hamar elhessegettem magamtól a gondolatot. Érdekes módon tavaly Kínában nem volt gondom a testméreteimmel, még a strandon sem, de azért Kínában több a kövér ember. Nem mondom, hogy sok van belőle, de több. Viszont Japánban olyan ijesztő módon soványak az emberek, hogy időnként kifejezetten kellemetlenül éreztem magam. A folyóparton sétáltunk haza, közben mutatott egy nagyobb temetőt, hogy azt is nézzem meg, bár nem mentünk el oda. Mondjuk ez a temető téma elég furcsa. Sétál az ember teljesen gyanútlanul, aztán szembe találkozik 3-4 sírkővel csak úgy a házak között. Vagy éppen a mező (rizsföld?) közepén van pár síremlék nem messze a házaktól. De tényleg nem sok, csak, mintha a családtagokat temetnék oda. Gondolom, mind urnába vannak, mert gyakorlatilag csak márvány obeliszk vannak. Viszont nagyobb, összefüggő temetőt csak azt az egyet láttam, amit mutatott. Rá is kérdeztem, hogy ez japánban általános-e, hogy mindenfelé síremlékek vannak. Mondta, hogy a nagyvárosokban nem, de vidéken ez megszokott, hogy így temetik el a halottjaikat. Vagy csak síremlékeket állítanak nekik? Mert a család az akkor is család, ha már meghalt valaki. Mondjuk, ezt csak én gondolom, hogy ezért csinálják. Igazából még mindig nem tudom eldönteni, hogyan álljak ehhez a szokáshoz.

Mire visszaértünk a házhoz mind a ketten bőségesen leizzadtunk, de én boldog voltam, hogy valamennyit mégiscsak láttam a városból, ő meg gondolom boldog volt, hogy végre hazaértünk. Akarom mondani, boldog volt, hogy én boldog voltam. Természetesen.

Ezután irány a second house. Persze előtte még megálltunk egy pár boltnál, hogy bevásároljunk a vacsorához, meg vettünk dobozos kaját is, mert Keiko-san nem feltétlenül szerette volna azzal kezdeni az ottlétet, hogy eltűnik a konyhában. Még akkor is ha az anyukája is jött, és nem feltétlenül kellett egyedül főznie, ha már engem nem engedett be a konyhába segíteni. Egyébként ez is változott, mert akkora volt a lazulás, hogy engedték, hogy segítsek. Igaz, hogy csak a tányérokat vihettem ki az asztalra, de akkor is. Ez már komoly előrelépés volt.

A secon house legnagyobb meglepetése az volt, hogy mennyire más volt a házaspár között a viselkedés. Otthon, olyan hivatalos volt a viselkedésük. Azt hittem, hogy ez nekem szólt, és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem, de amint belépünk a második ház ajtaján teljesen megváltozott a légkör. Sőt! Tulajdonképpen már út közben is. Közvetlenek voltak egymással, beszélgettek, viccelődtek, igazán az alapján, amit addig láttam, nem nagyon gondoltam volna, hogy így is tudnak viselkedni egymással. Mert ez a ház más. Ide kikapcsolódni jönnek hetente kétszer, háromszor. Lazítani.

A ház nagyjából kétszer akkora volt, mint az amiben a városban éltek, pedig már azt sem használták ki egyáltalán. Amíg az a hagyományos vonalat képviselte, ez a modern változat volt. Egybenyitott, galériás, csodaszép. A ház is, meg a környezet is. Hideyuki-san büszkén mutogatott is mindent, hogy nézzem meg nyugodtan. Volt ott minden, ami kell a kikapcsolódáshoz. Erdő, szomszéd egy szál se, patak, csend, madárcsicsergés. Nem is csodálom, hogy szerettek ott lenni.

Az házzal egyetlen furcsaság volt, mégpedig, hogy a két szinten, amit láttam, mindenhol volt wc, de nem volt fürdőszoba. Gondoltam, hát jó, végül is kint vagyunk a semmi után kettővel, semmi, sem tökéletes. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ettünk, aztán megmutatták a szobámat, és abba maradtunk, hogy 20 perc múlva indulunk, egy kicsit hagyunk időt az emésztésre is. Naná, hogy elaludtam, szóval a 20 percből jóval több lett, ráadásul, mikor felkeltem teljesen egyedül voltam a házban. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, mire azonban úgy komolyabban elkezdhettem volna izgulni előkerültek. Mivel látták, hogy elaludtam, nem akartak felkelteni elmentek egy kicsit sétálni az erdőbe. Jól tették.

Miután mindenki elkészült összeszedelőzködtünk, hogy csináljunk is valamit, elmentünk megnézni, egy hőforrást.Maga a hőforrás nem volt nagyon különös, ilyeneket errefelé is lehet találni. Erősen kénes a víz, ennek megfelelően jócskán záptojás illatú.

Ahol a legnagyobb volt a gőz, és a legerősebb a bűz, ott biztos, hogy lehetett találni pár pihenő, fekvő, alvó látogatót. Többnyire az idősebb korosztályból. Ők jobban bírják az ilyen megpróbáltatásokat. Mikor eljöttünk egy pillanatra azért eszembe jutott, hogy talán mégsem kellett volna lebeszélni őket arról, hogy bemenjünk, de aztán megint eszembe jutottak az okok, amik miatt eredetileg azt mondtam, hogy ez a programot inkább kihagynám. Mire ez végiggondoltam már vissza is értünk a házhoz.

Lepakoltunk, a házigazda eltűnt, nekem meg mondta Keiko-san, hogy ha akarok, akkor mehetek fürdeni. Akarnék én, azzal nincs hiba, csak a patak vize azért kicsit hűvös, mást meg nem nagyon láttam. Hamar elkezdtek kalauzolni lefelé a lépcsőn, hogy csak menjek bátra, már odakészítettek nekem mindent, én csak érezzem jól magam. Ebben a pillanatban kiderül a fürdőszoba titka. Volt az is, csak mivel az átlagos fürdőszobától csöppet eltért az itteni, ezért nagyobb helyre volt szükség. Ugyanis nem kád volt a fürdőszobában, hanem egy hatalmas márványmedence, amit az öreg addigra színültig töltött vízzel. Csak nyugodtan, lazítsak a vízben, nem kell sietnem, ma már nem csinálunk semmit, addig maradok, amíg jól esik. Igyekeztek, hogy ne legyen meleg a víz, mert tudják, hogy azt nem szeretem. Nyeltem kettőt-hármat meglepetésemben, aztán magamra maradtam. Becsuktam az ajtót, nekikészülődtem a mosakodásnak, meg a hajmosásnak. Már javában engedtem magamra a vizet, mikor rájöttem, hogy valami nem stimmel, ugyanis nem párásodik semmi. De miért nem? Ebben a pillanatban ért a megvilágosodás, hogy tulajdonképpen hogy is áll a helyzet. Ugyanis az a két fal, amire én azt hittem, hogy tiszta üveg, az teljesen hiányzott. Mert alap állapotban valóban tiszta üveg volt, de teljesen elhúzható, amit el is húztak. Szóval tulajdonképpen félig-meddig kint álltam az erdőben, egy szál semmiben. Számba vettem, hogy hány ház mellett jöttünk el itt a környéken, amíg ideértünk. Arra jutottam, hogy nem volt sok, azok is elég messze, de ahogy az én házigazdáim kóvályognak az erdőben, úgy mások is sétálhatnak. Aztán meg arra jutottam, hogy valószínűleg bárki is nézne itt most velem farkasszemet, soha az életbe többet nem látnám, ha meg az én látványomra van szüksége, hát lelke rajta. Miután így megnyugtattam magam befejeztem a tusolást, meg a hajmosást, és úgy gondoltam, hogy ideje lesz beülni a vízbe. Nem tudom, hogy kinek mi a meleg, meg a nem meleg, de igen hirtelen kaptam vissza a lábamat a vízből. Ez nekem a nagyon meleg kategória. Miután helyreraktam magamban, hogy mire is kell számítani, második nekifutásra már nem volt probléma, és majdnem 1 órát ücsörögtem a vízben úgy. Ez nálam azért nagy szó, mert abban az évi két esetben amikor beleülök itthon egy kád vízbe, már 10 perc után sík ideg vagyok, hogy, hogy bírják ezt az emberek. Viszont ott attól, hogy nem ült meg a gőz a fürdőben, meg lehetett hallgatni, meg nézni a természetet, iszonyatosan hamar eltelt az idő. Olyan élmény volt, amit nem hiszem, hogy valaha is elfelejtenék.

Vacsora közben és után még beszélgettünk, iszogattunk egy kicsit, aztán mindenki ment aludni. Nem mintha olyan nagyon elfáradtam volna aznap, de a meleg víz azért megtette a hatását.

Még gyorsan leírom a sütis sztorit, mielőtt befejezem ezt a napot. Japánban a sütemények iszonyatosan drágák. De tényleg az iszonyatos kategória. Yenben kétszer annyiba kerülnek mint itt forintba, a méretük fele akkora, mint az itthoninak, és akkor még az árat is fel kell szorozni majdnem háromszorosára, hogy helyben legyünk. Szóval, nem földi halandónak való. Vagy legalább is nem a mi földünkhöz számolják. Ennek ellenére vacsora után előkerült egy kis doboz benne, négy darab süteménnyel. Két fajta, mindegyikből kettő-kettő. Mivel én vagyok a vendég természetes, hogy én választok, aztán kor szerint megyünk tovább, hogy Keiko-san anyukája választott legközelebb. Éppen úgy alakult, hogy a házaspárnak mindegyik fajtából jutott egy-egy darab. Békésen eszegetjük választottjainkat, majd mikor nagyjából mindenki a felénél tartott, Keiko-san mondott valamit a férjének, akinek megállt a kezében a villa, ránézett a feleségére, majd mintha ez lenne a világ legtermészetesebbe dolga, kicserélte a két sütemény. Én meg úgy elkezdem nevetni, hogy egy pillanatra nem tudták, hogy mi történt velem. Mintha a szüleimet láttam, volna. Anyám is mindig ezt csinálja apámmal. El is meséltem gyorsan, hogy az emberek mindenhol egyformák, ők meg csak mosolyogtak, hogy ez csak azt mutatja, hogy milyen jó a kapcsolat közöttük. Ott, abban a házban, abban a hangulatban, el is hittem nekik. Egy nappal korábban, nem biztos, hogy képes lettem volna rá.