Persze ez sem ment olyan egyszerűen. Mert gondolkozzunk el azon, hogy mi is az, ami az embernek első körben eszébe jut, ha Kína látnivalóiról beszél. Na, jó, mi lehet az, ami NEKEM eszembe jut Kínáról. A Nagy fal, és a pandamaci, ami még erősen hiányzott a látottak listájáról. Márpedig én panda nélkül haza nem megyek!

Még itthon jól kinéztem magamnak a neten, hogy van olyan, hogy pandarezervátum. Gondoltam, remek, ez teljesen nekem való hely, akkor oda is elmegyünk. Aztán megnéztem, hogy hol is van az az ott, majd szomorúan konstatáltam, hogy akkor mégsem megyünk.  A következő gondolatom az volt, hogy sebaj, Pekingben biztos van állatkert, ott meg biztos van panda, mert olyan nincs, hogy nincs. Ugye. Miután ezt így elővezettem Verának, hogy akkor Pekingben még állatkertbe is kellene menni, mondta, hogy ha csak mackót akarok nézni, akkor az ott is van náluk. Az más. Ha Shuzohuban is van, akkor nem ragaszkodom Pekinghez. Csak sajnos az itt, és az itt között is van különbség. Attól függ, kinek a szájából hangzik el a szó.

Az itt nekem a városban jelenti, max. egy órán belül, de kiderült, hogy tévedésben vagyok. Az itt, Shuzou melletti települést jelentett, két óra utazással. Csak oda. Még szerencse, hogy reggel lebeszéltem Botondot, hogy eljöjjön velünk. Szegényben mutatkozott némi hajlandóság, de mondtam neki, hogy meleg van, és csak akkor jöjjön, ha nem fog nyöszörögni, hogy unatkozik. Nem nagyon kellett erőlködnöm, hogy lebeszéljem róla.

Az elején busszal mentünk, aztán villamossal, aztán megint busszal, és röpke két óra alatt már ott is voltunk, a park bejáratánál, ahol már csak gyalogolni kellett egy csomót, a mackókig, de kapuban legalább már úgy éreztük, hogy elértük a célt. Pedig dehogy, de ne szaladjuk ennyire előre.

A kezdeti buszozás után, ami már egyáltalán nem volt szokatlan, villamosoztunk egy darabig.

Ez a villamos dolog egyébként viszonylag új a városban, amit több szempontból is megmutatkozott. Egy kocsiból állt az egész szerelvény, amiben volt egy nő, akinek az volt a feladata, hogy megmutassa az utasoknak, hogy hogy tudnak jegyet venni, illetve hol kell lecsipogtatni a kártyájukat, valamit, manuálisan állította át a jegy árát az automatában. Már ez is kissé ellentmondásos, hogy egy vadonatúj,  fullelektronizált, csillogó-villogó villamoskocsiban egy ilyen apróságot kézzel kellett átállítani. A következő furcsa dolog az volt, hogy finoman szólva sem volt tömött a kocsi, és ebből legalább hárman nem azért mentek, mert kellett, hanem mert ültek és nézték, hogy mit csinál a sofőr. Gondolom, ha nagy leszek én is villamossofőr akarok lenni jövőbeli álmokkal. Már ha akkor még lesz villamos, mert ezzel a számú utazóközönséggel nem hiszem, hogy sokáig megérné fenntartani a rendszert.

Az egész úton az járt az eszembe, hogy ide kellene egy magyar villamossofőr, hogy megmutassa mi a magyar virtus. Vera visszafelé direkt lemérte, egy 90 fokos kanyart fél perc alatt vett be a vezető. Gyakorlatilag, ha kiszálltunk volna előbb megoldottuk volna a problémát.

És akkor itt egy példa arról, hogy minden csillogás ellenére mik azok az apróságok, ami nem hagyja elfelejteni az embert, hogy Kínában van, bár ez már nem a villamos, hanem a második buszjárat.

Hát nem szép? A fene sem erőlködik azzal, hogy lekerüljön a műanyag fólia a székről. Rá kell húzni a szövetet, aztán jó lesz az úgy is. Egyébként minden az apróságokon múlik. Az ajtó körben a szegélyléc nem számít, ha nem illeszkedik pontosan. Mi van, ha egyik-másik kicsit tovább lóg, mint ahogy kellene? Mi van akkor, ha az ember belebotlik egy falból lógó szabadon hagyott vezetékbe, amit úgy hagytak a munkások, és láthatóan soha nem fognak már csinálni vele semmit? Le van szigetelve a vége! Legyen elég! Vera nemrég mesélte, hogy egyszercsak nem volt meleg vize. Felhívta az ingatlanközvetítőt, hogy lehet-e, hogy lefogyott a kreditje, a kártyáján, mert ott a gáz is úgy jön, hogy előre kifizet az ember valamennyit, és amíg az a pénz tart, addig van gáz. Mondták neki, hogy azzal nincs baj, de megnézte-e már, hogy nem fogyott –e ki az elem a gázórából?!?!?!?!?!? Mondta, hogy azt még nem, de akkor, ha mondják, hogy mit csináljon, végül is műszaki végzettségű, ennyit azért még ő is meg tud nézni. És láss csodát tényleg lemerült az elem!!! Ha nem megy a gázóra, akkor nincs gáz sem, mert nincs mivel mérni, szóval, ha  valaki folyamatos melegvizet szeretne, időnként ellenőrizze az elemeket. Egészen döbbenetes. Vagyis a gondolat logikus, de az, hogy a gázóra elemes, mindegyikünket meglepett. De már megint elkanyarodtam a témától.

Szóval, röpke két óra alatt ott álltunk a park bejáratánál, és én már teljesen ráizgultam, hogy akkor most jöhetnek a pandák.

Meg ahogy azt Móricka elképzeli. Mert csak mentünk, csak mentünk, csak mentünk és még mindig nem voltuk a közelében sem a mackók lakóhelyének. Cserébe láttunk büfét, strandot, éttermet, és sok-sok gyalogutat és mókás szobrokat, ami még talán egészen szórakoztató lett volna, ha nem lett volna 40 fok, és nem izgultam volna azon, hogy azért nekem nem lenne rossz ma még elérni a repülőt, még akkor is, ha csak éjfélkor indul.

Azért megtaláltuk a macikat, és kiörömködtem magam, bár egy darabig izgultam, hogy eljöttünk egész idáig és mégsem fogok látni belőlük semmit, mert az egyik nemes egyszerűséggel az üvegfalnak háttal aludt, a másik meg bánatosan fixírozta a rácsot. Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy vajon ki akar-e menni szegény, vagy a kaját várja, de így mind a két mackónak csak a hátát láttuk. Aztán a rácsos egyszer csak megunta az addigi elfoglaltságát, és akkor mászkált egy kicsit a kedvemért, és végül elfeküdt egy emelvényen, nagy kegyesen úgy, hogy valami látszódjon is belőle, így végül sikeresnek volt mondható a pandamacis kirándulásunk. Eddig.

Ezek még csak szobrok. Ahhoz képest elég sokat kitettek, hogy élő lényegesen kevesebb van.

Az igazi háttal.

Végül oldalról. Ez a képen annyira nem látszik, de a "fehér" sokkal barnább (koszosabb) volt, mint amilyennek itt tűnik.

Mikor kijöttünk láttunk egy táblát „Exit” felirattal, és bár a másik irányba mutatott, mint ahonnan jöttünk, gondoltuk ez biztos valami rövidebb út, úgyhogy szót fogadtunk és arra indultunk el. Na, nem kellett volna. Kiderült, hogy annak a nyomorult parknak két bejárata van, és a tábla naná, hogy mindenképpen a másikhoz szeretett volna elvinni minket, ahonnan kb. fogalmunk sem volt, hogy, hogy lehet visszajutni a városba, úgyhogy annyira nem tűnt jó ötletnek, hogy ott menjünk ki. Csakhogy mire erre rájöttünk, már teljesen eltévedtünk, úgyhogy majdnem két óránkba került, mire visszajutottunk ahhoz a kapuhoz ahol bementünk. Mindezt tűző napon 40 fokban természetesen részemről mindenféle árnyékot adó eszköz nélkül. Éppen csak el tudtam vánszorogni a bejáratnál lévő büféig, majd egy szuszra nyomtam be magamba egy fél literes vizet, meg vettünk még  az útra is. Az eddigi tapasztalatok alapján ki tudja mikor és hogyan jutunk haza.

A visszaút ezek után már egészen eseménytelennek volt mondható, ha nem számítjuk a fél perces kanyarokat, meg azt, hogy a villamos vezetője minden indulásnál külön kis rituálét hajtott végre, amit igazából nem értettünk, hogy miért. Egyszer kinyújtott karral elmutatott balra, aztán jobbra, végül előre, mielőtt elindult volna. Minden egyes megállóban. Végül 4 után értünk haza, hétre jött értünk a taxi, mert kocsival két óra az út a reptérig. Az, ami a vonattal 20 perc.

Mikor beszálltunk a taxiba kérdeztem Verát, hogy akkor nekünk nem kell fizetni semmit ugye? Nem hát, csak alá kell írni majd egy papírt, mikor kiszállunk, a többit majd ő intézi. Ehhez képest, mikor odaértünk a sofőr mutogatta, hogy legyünk szívesek 400 yuant fizetni a fuvarért. Ez mindösszesen csak azért volt kellemetlen, mert tekintettel arra, hogy az elmúlt napokban nem volt szükségünk pénzre, most már mi a francnak lenne nálunk. Euróval meg valahogy nem volt kedvem fizetni, bár nem is hiszem, hogy elfogadta volna. Aztán ki tudja. Természetesen a sofőr nem beszélt angolul, úgyhogy ment a nagy keresztül kasul telefonálás, hogy most tulajdonképpen mi van, mert az oké, hogy itt vagyunk a reptéren, csak jó lenne kiszállni a taxiból végre. Végül nagy nehezen felhívta a főnökét, majd mondta, hogy minden oké, ki lehet szállni, és elhajtott. Közben én is felhívtam Verát, hogy kérdezzen már utána, hogy most mi is a teendő, de mire visszahívott már bent voltunk a reptéren. Állítólag ez a sofőr még nem csinált fekete fuvart, és nem tudta, hogy mi a bevett eljárás. Hát, most megtanulta, bár én nem annyira élveztem, hogy velünk.

A Shanghaitól Dubaig repülőút, félig kómában telt, mert próbált mindenki aludni, ami a gyerekeknek inkább ment, a felnőtteknek nem annyira, ráadásul, mikor már lent volt a gép a földön Attila közölte, hogy ő most hányni fog, és az elhatározást tett követte. Nem fent, vagy leszálláskor, amikor még az ember értené is, hanem már lent, amikor állt a gép. Remek.

Odafelé nem tűnt fel igazából, mert nem nagyon kellett mászkálni onnan ahol leszálltunk oda, ahonnan ment a gép, de most kiderült, hogy tulajdonképpen milyen baromi nagy a dubai repülőtér, mert át kellett mennünk az egyik sarkából a másikba. Még saját belső buszjárata is van. Persze ez lehet, hogy csak nekem újdonság. Az egyik liftnél kiraktak egy posche-t "duty free" felirattal, mi meg rácsodálkoztunk, hogy basszus itt még posche-t is lehet kapni a boltokban, aztán kiderült, hogy valami nyereményjáték fődíja volt. Pedig a mi elméletünk mennyivel viccesebb lett volna.

Íme a főnyeremény, egy önjelölt fotómodellel, aki egyébként vagy 10 percig illegette magát a kocsi előtt, hogy minél több, minél szépségesebb selfit tudjon csinálni, és bár a kocsi fölé egyértelműen kiírták, hogy nyeremény, ez akkor ott félkómában egyikünknek sem tűnt fel.

Egyébként arra jutottam, hogy a repülőtér nem is repülőtér, hanem egy hatalmas pláza, ahol mellékesen eldugva a sorokban van pár repülő is. Előttünk volt még két hosszú óra várakozás, aztán fel a repülőre, és végre itthon is voltunk Budapesten. Egyikünk sem bánta. Mi volt az első gondolatom itthon 27 fokban? Fázom.