Évek óta járok már japán tanfolyamra, bár az utóbbi pár évben sajnos már csak melegedni, meg jól érezni magam, más értelme nem nagyon van. Az egész tanfolyam testvérvárosi kapcsolat révén működik anyanyelvi tanárral, szóval, akár még jó is lehetne. Az, hogy mégsem abban az ütemben haladok, ahogy kellene, teljes mértékben az én hibám, de erről most nem nagyon akarok beszélni. A testvérváros kapcsolatok révén 2 évente szerveznek utakat a két város között. Hol ők jönnek ide, hol mi megyünk oda. Idén éppen mi oda. Gondoltuk Diával, a csoporttársammal, hogy próbáljuk meg, menjünk el, nézzük meg, hogy, hogy élnek odakint az emberek. Már nagyon rég óta szerettem volna egyébként is Japánba menni, igaz, hogy ebből a szempontból nem volt a legideálisabb az útiterv, mert én leginkább délre mentem volna, így meg északon voltunk, de gondoltam, megnézem, hogy működik az ország, aztán ha tetszik, amit látok, majd visszamegyek. Tetszett, amit láttam. Nagyon is. Szóval, nagyon szeretnék visszamenni.

Magáról az út itteni szervezéséről inkább nem írok sokat, mert az egész kritikán aluli volt. Mentek a napok, a hetek a semmibe, az egészen az érződött, hogy senki sem akar foglalkozni a dologgal, majd csak lesz valami alapon a kedves önkormányzatunk várta, hogy majd megoldódnak a dolgok. Mert amelyik probléma három nap alatt nem oldódik meg magától azzal nem érdemes foglalkozni. Nyilván én itt ezen az oldalon másképp látom a dolgokat, mint a vonal másik oldalán ülők, maradjunk annyiban, hogy a dolog intézése nem abban az ütemben haladt, mint ahogy az szerettük volna, ami azért volt leginkább gáz, mert a repülőjegy ára roham léptekben közeledett az ég felé, és mi még mindig ott tartottunk, hogy mi is, akik utazni akartunk, meg a japánok is, akik fogadtak volna minket, arra várunk, hogy legalább az időpontot jelöljük már ki, hogy mikor megyünk, hogy, ha csak egy aprót is, de úgy érezzünk történt valami.

Aztán végre eljött a nagy nap is. Az utazás napja. Pánikszerű ajándékvásárlás a fogadócsaládoknak, akikről előzetesen kaptunk egy kis tájékoztatót, hogy nagyjából tudjuk, hány emberrel leszünk kapcsolatban, mivel foglalkoznak, mennyi idősek, ilyesmi. Utána a kétségbeesett pakolás, hogy nem fogok beférni a táskába és egyébként is túlsúlyos lesz a bőrönd, mi a fenét hagyjak itthon, mikor mindentől az életem függhet, és ha nem viszem magammal, biztos, hogy pont az fog hiányozni, meg, ha már kifizettem érte egy csomó pénzt, akkor nem vagyok hajlandó itthon hagyni. Végül csak sikerült kisakkoznom a két bőröndöt, hogy minden elférjen. Később meg kiderült, hogy tulajdonképpen vihettem volna még egyet, ha jól értettem a helyzetet, de akkor már semmi sem számított, csak üljünk fel végre a gépre, aztán induljunk! Mert a 11 órás repülő út, az 11 órás egy segges repülést jelent, ami nem feltétlenül az a hossz, amit az ember még kényelmesen el tud tölteni, de legalább kezdjük már el, aztán a gépen már úgyis mindegy.

Még a tervezéses szakaszban azon gondolkoztunk, hogy melyik reptérről is akarjunk felszállni, de végül arra jutottunk, hogy onnan megyünk ahol nem kell átszállni. Már csak azért is, mert az átszállós délre megy, olyan helyeken, ahol most nem feltétlenül a legnyugodtabb a légkör. Azért megfordult a fejemben, ha csak egy hangyányit is, hogy esetleg valaki rossz szemmel nézi az égen a repülőket, és úgy dönt, hogy inkább lent, mint fent, még akkor is, ha az ottani földet érés nincs bent az eredeti repüléstervben, és erre esetleg rá is segít némi lövedékkel. Az átszállás nélküli meg északra tartott, mert ott kisebb a megtenni kényszerült távolság, így aztán nem az arab államokon kellett keresztül repülnünk, hanem az oroszokon. Talán egy hangyányit jobb. Nem is volt semmi baj, se az oda, se a visszaúton, bár aludni nem nagyon tudtam, igaz ez nem a repülő hibája volt, hanem az enyém, mert mint sok más utastársamnak, nekem sem feltétlenül erősségem az ülve alvás. Viszont minden elismerésem a pilótának, mert Naritán úgy tette le a gépet, hogy gyakorlatilag észre sem vettem, hogy leszálltunk. Most vagy nagy a reptér és van idő a lassú ereszkedésre, vagy olyan fáradt voltam, hogy minden mindegy volt, de egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem mozog a gép, és mindenki szedi ki a csomagját a tároló rekeszből. Megjöttünk! Hurrá!

A szokásos vámvizsgálat, bejelentkezés, miegymás után, ami azért nem volt annyira eseménytelen, mert hol ez maradt el, hol az a pakolás során, és nem is találtunk meg végül mindent, de nem olyan dolog tűnt el, ami nélkül nem lehetett meglenni, úgyhogy végül arra jutottunk, hogy most már menni kellene, mert kiürült a terminál, és valószínűleg kint már csak ránk várnak. Végül sikerült megtalálunk a két embert, akik vártak ránk, és ráadásul még abban a szerencsés helyzetben is voltunk, hogy az egyikük a tolmácsunk volt, Tazaki Katsuya-san személyében, aki mivel, hogy évekig élt Magyarországon, olyan szinten sajátította el a nyelvet, hogy néha még arról is sikerült megfeledkeznem, hogy nem magyar. Így aztán két ember is segített kicsi csapatunk mozgatásában. Haruka a japán tanár, aki visszajött velünk erre a kicsit több, mint egy hétre, hogy segítsen tájékozódásunkban, és Tazaki-san, aki teljes mértékben ránk áldozta az idejét, hogy semmibe se szenvedjünk hiányt, és tökéletesen érezzük magunkat, Rajtuk kívül még minden közös programnál volt velünk valaki a kinti önkormányzattól. Ez egyébként is teljesen természetes ott kint, hogy minden a vendégről szól, de erről majd még később részletesebben írok.

Szóval Narítáról vonattal be Tokyo-ba (még nem a Shinkansen) ott kaptunk bento-t (előre elkészített ételcsomag). Vagyis nem kaptunk, hanem mi választhattuk, hogy melyiket szeretnénk megvenni. Egy akkora boltban, mint itt nálunk egy nagyobb falusi élelmiszerbolt.

Csak álltunk és bámultunk ki a fejünkből, hogy könnyebb lenne a választás, hogy tudnám, hogy mi micsoda, aztán mikor már a hatalmába kerített a teljes kétségbeesés, hogy fogalmam sincs mit válasszak, találomra elvettem az egyik dobozt, hogy akkor én ezt kérem. Meg kell, hogy mondjam, hogy nem választottam rosszul, bár gyanítom a többiek sem, mert senki sem panaszkodott, hogy nem volt jó a kaja. A vásárlás után mentünk a Shinkansenhez, most már tempósabban kellett haladni, hogy elérjük a vonatot. Majd ott eszünk.

Az első dobozos ebédünk.

A képből nem biztos, hogy látszik, de ez egy poharas, zselés izé.

Ez meg az egész mandarin, ami benne volt. Kicsit olyan, mint egy kosárlabda.

Én meg itthoni utasításra lelkesen igyekeztem fényképezni a vonatokat, mert kiadták, hogy Benedeknek vonatokat kell fényképezni. Nekem meg nem kerül semmibe. Perszer szerintem azért nem csináltam annyi képet, amivel teljes sikert értem volna el, de mentségemre legyen, hogy én mindent lefényképeztem, amivel mentünk, de csak ennyi volt.

Ezzel mentünk a reptérről Tokyoba.

Itt ugyan nem látszik, de az ülések forgathatók, így könnyen ki lehet alakítani 4-es csoportokat.

Shinkansen. Nem is tudom, ilyen esetekben, hogy hívják ezeket, ha nem mozdonynak hívják? Vagy mozdonynak hívják?

A Shinkansen nem sokban különbözik a kínai gyorsvasúttól. Sőt tulajdonképpen szerintem semmiben, bár a japánok nem írják ki, hogy éppen mennyivel megy a vonat. Minek azzal hivalkodni? Sokkal megy, oszt csókolom. Viszont sajnos most is sikerül úgy hazajönnöm, hogy az utolsó nap jutott eszembe, hogy tulajdonképpen mit is felejtettem el fényképezni, amit pedig nagyon érdemes lett volna. Sebaj, majd úgyis visszamegyek. Tavaly Kínában jöttem rá későn, hogy az épületeket kellett volna lefényképeznem, mert ugyan mind egyforma, de azért kétségbeesetten próbálják kicsit egyedibbé varázsolni a lakótömböket, és időnként egész jól sikerült is nekik. Itt most az egyenruhákat lett volna érdemes megörökíteni, mert nagyon szépek voltak. Nagyon. Nem ám, mint itthon. Minden méretre alakítva, nem láttam senkin, hogy lógott volna az egyenruhája rajta. Se az iskolai egyenruhákon, se a vasúti kalauzon. Mind olyan volt, mintha pont rá varrták volna, bár az is lehet, hogy a japánok vagy sokkal egyformábbak, vagy sokkal igényesebbek, és nem sajnálják az időt kiválasztani a megfelelő méretet. Ja, a kalauzokról beszélve, vicces volt, hogy a kocsi elején is meghajolt az ajtóban mikor belépett a kocsiba, a másik végén is megfordult, és meghajolt az utasok felé, csak utána lépett ki az ajtón. És ez gondolom mindnek kocsiban megtörtént, nem mintha ezzel rajtam kívül bárki is foglalkozott volna. Látszólag. De a szabály az szabály, amit mindenképpen be kell tartani. És ez nekik a világ legtermészetesebb dolga, nem nyűg, és nem megerőltetés. Vagy ha mégis az, akkor azt nagyon jól palástolják. Döbbenetes.

A vonatozás után még jött egy rövidebb kisbuszozás a végcélhoz, amikor is végig sikítozni lett volna kedvem, hogy rossz oldalon megyünk!! Ezt egyébként egész idő alatt nem tudtam megszokni, hogy bal oldalon közlekednek. Ezen kívül kedveseim, ha van, aki úgy érzik, hogy az autópályán a 130 km/óra nem az a sebességkorlát, amit be kell tartani, annak jelezném, hogy mi még igen jól állunk. Japánban az autópályán, hacsak Harukávla nem beszéltünk el egymás mellett 90-100-al lehet menni. És nem is nagyon mennek többel. Mondjuk, azt nem tudom, hogy akkor hol lehet haladni is, ha még az autópályán sem.

Átszállás a a buszra, ami a végcélhoz szállít minket. Közben utcai zenekari próbába botlottunk.

Végül jó fáradtan, helyi idő szerint 8 órakor érkeztünk meg a városba, ahol még volt egy rövid kis üdvözlés, meg átadtak minket a családoknak, akikkel a következő 5 napot el fogjuk tölteni. Értem a nagyszülők és az unoka jött ki. Mondjuk úgy is volt, hogy én majd az öregekkel leszek, mert a munkakorú ember az dolgozik is, és szabadidejük csak a gyerekeknek van, bár nekik sem annyi, mint az ittenieknek, meg az öregeknek. Viszont a család, akiknél voltam szuper kedves volt, angolul is beszéltek, így a japán tudásomat nem nagyon kellett elölteni, bár azért kicsit próbálkoztunk azzal is. Hazaértünk, én eltátottam a számat a házon, ahol lakni fogok még öt napig, majd bementünk, ott még nagyobbra nyílt a szemem is, meg a szám is, aztán miután arra a kérdésre, hogy éhes vagyok-e, mondtam, hogy nem, megmutatták a szobámat, hogy merre van a fürdő, és a mellékhelyiség. Ezután mindjárt utamra is bocsájtottak, hogy akkor mosakodjak, pihenjek, aludjak, holnap is lesz nap, majd holnap beszélgetünk. Rám is fért. Mint utóbb kiderült a többieknek még beszélgettek kicsit a befogadó családjukkal, mielőtt lefeküdtek, de nekem akkor sem nagyon lett volna erőm rá, ha igényelték volna. Hála égnek nem is igényelték.