De előbb még úgy illik, hogy pár szót ejtsek a fogadócsaládról, akiknél laktam. A kisvárosban, ahol voltunk, és gondolom, azért máshol is elég általános vidéken, az emberek ugyan családi házban laknak, de a házakhoz kert nem nagyon tartozik, vagy csak igen aprócska.

Ehhez képest az én családomnak meglehetősen nagy kertje volt, igaz két ház is volt rajta. Természetesen japán kert. Mert milyen is lenne más. Szóval a kertben két ház volt egymás mellett, egy hagyományos(abb) és egy modern épület, a kettő egy aprócska közlekedővel összekötve. A hagyományosabban laktak az öregek, az újban a fiatalok. Azért írom, hogy hagyományosabb, mert azért az a ház sem tűnt túlzottan öreg.

A konyha a fürdőszoba és a házaspár hálószobája ( ez utóbbiból sokat nem láttam, csak egyszer véletlenül be tudtam nézni a nyitott ajtón keresztül) például teljesen nyugati stílusú volt.

Az a szoba, ahol én voltam, meg még két másik helyiség plusz az előszoba pedig hagyományos japán stílusú. Vagyis az én szobám amolyan vegyes, mert volt benn ágy, de tatami volt benne, ami nem egy rossz találmány, mert szőnyeg nélkül is nagyon kellemes rajta járni, de meglehetősen jellegzetes szaga van. Ráadásul papuccsal be sem lehetett volna menni, ami mindig csak a szoba közepén jutott már eszembe. Mentségemre szolgáljon, hogy gumi papucsom volt, nem kemény talpú mint az ott lakóknak, szóval talán nem csináltam nagy bajt, de azért mikor eszembe jutott, hogy ezt nem lehetne, lelkesen ki is léptem belőle. Szóval, a szobámban egy ágy, némi szekrény, egy állvány a ruháknak és egy kis terasz volt. Utóbbin remekül lehetett olvasni a kihelyezett hintaszékben, ha volt egy kis szabadidőnk, amikor azt mondták, hogy akkor most pihenjek egy kicsit, ott ücsörögtem és olvastam, vagy csak bámultam ki a kertbe. Mondhatnám az lett a kedvenc helyem a szobában.

Viszont tükör semmi. Sebaj, majd megleszek anélkül is, de aztán arra jutottam, hogy valami mégiscsak kellene, és elkövettem az a hibát, hogy meg is kérdeztem, hogy tényleg nincs vagy csak én nem vettem észre. Keiko-san mindjárt futott is és mutatta, hogy van tükör a szobában, csak letakarták. Én mindjárt mondtam is, hogy remek, köszönöm szépen, ez nekem tökéletes lesz, viszont ők sajnos arra jutottak, hogy az nekem biztos kicsi, úgyhogy szerencsétlenek becipeltek egy nagy álló tükröt, nehogy valamiben is hiányt szenvedjen a vendég. Elég rosszul éreztem magam, hogy szegények most az én kedvemért cipelik azt az elég nehéznek tűnő bútordarabot, de nem tudtam lebeszélni őket a manőverről. A dolog iróniája az, hogy még abban a tükörben sem láttam magam, úgyhogy az előtt is ugyanúgy le kellet ülnöm vagy térdelnem mint a kicsi előtt, de ha már becipelték, akkor azt használtam. Ne legyen felesleges az erőfeszítésük. Egyébként úgy általában az egész ott tartózkodásomra jellemző volt, gondolom ez a japánok sajátja, hogy minden csak és kizárólag a vendég körül forog. Elég volt csak megemlítenem, hogy hallottam, hogy van ez meg az, vagy, hogy majd később, ha lesz rá alkalom szeretnék venni valamiből egyet, másnap már legalább 3-al futottak belőle, hogy ezt meg ajándékba kapom. Nagyon kellett vigyáznom, hogy mit mondok. Körbenéztem a házban, félve kérdeztem, hogy nem baj-e, ha csinálok egypár képet, mire közölték, hogy persze, csak egész nyugodtan, és mindjárt ki is kapták a gépet a kezemből, hogy ide, meg oda álljak, és akkor én is rajta leszek a képen. Nem mintha akartam volna. Azért amikor nem látták mindenről csináltam úgy is, hogy én nem vagyok rajta. Ne rontsam már az összhatást.

Második nap reggel irány a polgármester. 11 óra repülés, plusz sok-sok vonaton és kocsiban töltött óra után nem mondom, hogy kifejezetten fittnek éreztem magam reggel mikor szóltak, hogy ébredezni kellene, mert el fogok késni. Alapvetően nem vagyok már olyan nagyom fiatal, de addig a napig még nem sikerült megtapasztalnom, hogy milyen, amikor úgy izomból karikás a szemem. Addig a napig. Álltam a tükör előtt és életemben talán először jutott eszembe, hogy talán mégis festeni kellene magam, mert a smink remek találmány, és azzal lehet, hogy emberi külsőt tudnék ebben a helyzetben is varázsolni magamnak. Aztán egy kézlegyintéssel elintéztem a dolgot, mondván, hogy ezen most úgysem fogok tudni segíteni, megmosakodtam, felöltöztem, aztán mondtam, hogy felőlem akár mehetünk is. Elvittek a hivatalhoz, mondtak, hogy itt már úgyis a többiekkel leszek, de ők most nem jönnek velem, majd később találkozunk. Legyen úgy. Vártunk még egy kicsit, míg mindenki megjött, majd mondták, hogy akkor álljunk egymás mellé, mert jön a polgármester úr köszönteni minket. Nem ám mi menjünk be, hanem ő jön ki. Mert ugye mi itt vendégek vagyunk. Hamarosan meg is érkezett, egy számomra teljesen beazonosíthatatlan korú úr, megkezdődtek a hajlongások, a köszöntések, aztán mondta, hogy akkor talán most már akár be is mehetnénk. És itt ért a következő meglepetés. Amint beléptünk az épületbe ott megállt az élet. Mindenki felállt míg végig nem mentünk a helyiségen, néhányan kicsiny városunk papírzászlaját lobogtatták és lelkesen (vagy legalábbis úgy tettek mintha lelkesen tennék) mosolyogtak. Állva. Döbbenet. Végül a fogadóteremben elmesélték, hogy, hogy alakult ki a két város között a testvéri kapcsolat, hogy először nem a mi városunk volt tervben, de a másik város nem nagyon foglalkozott a témával, így abból nem lett semmi, és utána ajánlottak minket nekik. Mi meg lelkesen fogadtuk az ajánlatot, és milyen kedves az alpolgármesterünk, mert még a saját kocsijával is fuvarozta őket, mikor itt voltak legutóbb. Bemutatták a mindenféle kulturális meg kapcsolatokért felelős személyeket, nem mintha lett volna bármely halvány esélyem is, hogy megjegyezzem bárkinek is a nevét, de lelkesen végighallgattunk mindent, még tapsoltunk is, ahogy azt illik.

És akkor a polgármesterről pár szót, ha már a címben külön kiemeltem. Mint már azt mondtam, korban csak annyit tudtam megállapítani, hogy már a középkoron is túl van, de, hogy egyébként mennyi idős lehet, arról fogalmam sincs. Egy teljen átlagosnak tűnő férfi, bár a japánokban egyébként is van egy bizonyos tartás, amit én más nemzetnél még nem láttam, és nála még az is hozzájött, hogy volt egy egészséges önbizalma, ami gondolom a korral és a pozíciójával jár, és emiatt nem volt az embernek olyan érzése, hogy alapból minden pillanatban meg akar hajolni. Szóval ebből a szempontból akkor talán mégsem volt átlagos. Amiért érdemes egy kicsit mégis foglalkozni vele, az a frizurája, ugyanis valami rettentően borzalmas parókát hord. Értem én, hogy kellemetlen lehet egy olyan társadalomban kopaszodni, ahol alapverően a férfiak nem kopaszodnak, vagy csak lényegesen kisebb százalékban, mint itt Európában, de én azt gondolnám, hogy azért a parókáknak is vannak jobb, meg rosszabb változatai. Hát az övé a rosszabb. Vagy ha esetleg én azonosítottam be rosszul, és mégsem viselne hajpótlást, akkor valami rettentően pocsékul hordja a haját. Senki sem tökéletes.

A polgármesteri köszöntés után irány egy miso leves és szója szósz gyár. Ha már nincs olyan sok látnivaló a városban, legalább amit lehet mutassank meg. Mondjuk kicsit sajnáltam, hogy volt egy bányamúzeum, ami kimaradt, meg volt egy tó a város körül, amit nem néztünk meg, de az idő véges, nem nagyon lehet mindent belesűríteni. Meg gondolom azt gondolták, hogy ezek úgysem érdekelnek minket.

Tehát miso leves és szója szósz gyár, ahol életemben először ettem miso levest, és azt kell, hogy mondjam, hogy az egy nagyon finom valami. A japán konyha azon kevés étele közé tartozik, amikre nyugodt szívvel tudom mondani, hogy nagyon ízlett. Persze ennek is van millió meg egy ízesítése, meg paszta, meg folyadék, műanyagban, üvegben, minden formában, de az amit nekünk adtak, nagyon finom volt.

Kóstoló után körbevittek minket a gyárban és elmondták a folyamatot, hogy mit miből és hogyan gyártanak, és közben mindent megmutogattak, mi meg lelkesen fényképeztünk. Egyetlen rész volt, ahol kicsit aggódtam, az az volt, mikor megmutatták, hogy a folyamat elején hogyan érlelik össze fél éven keresztül az alapanyagokat. És már nyitották is ki a siló tetejét, hogy nézzük meg nyugodtan így néz ki. Én meg kezemben a fényképezőgéppel fölé hajoltam, hogy le tudjam fényképezni, és közben az jutott eszembe, hogy egyébként az esetek 98%-ában a csuklómon van a fényképezőgép pántja, hogy ne essen le, ha valami miatt elejteném, de most éppen nincs és mivel ezeket itt fél éven keresztül érlelik, mire elkezdenek foglalkozni vele, ha én ide most belepotyogtatom a gépemet, akkor fél éves melójukat teszem tönkre, úgyhogy gyorsan hátra is léptem, nehogy a gondolatot tett is kövesse.

A gyárban egyébkén hol melegünk volt, hol fáztunk attól függően, hogy éppen melyik folyamatnál tartottunk. Vagyis fázni nem fáztunk csak voltak olyan fázisok, ahol hideg volt, mert hűtöttek ezerrel, mi meg élvezkedtünk abban a pár pillanatban, amikor a hidegben állhattunk, hogy végre nem ömlik patakokban a hátunkon a veríték. Mert alapból is iszonyatosan meleg volt, a gyártócsarnokban meg még csak rosszabb lett a helyzet. Nem igazán értem, hogy, hogy bírták azok, akik ott dolgoztak.

A gyár után irány ebédelni, egy szállodába, vagy „a“ szállodába, ezt nem tudom megmondani. Az épület nem volt kifejezetten jól karbantartott se kívülről, se belülről, a terem is kifejezetten egyszerű volt, ahol ettünk, de az ételek finomak voltak. Igazából nem tudom, hogy az e a megfelelő kifejezés, hogy nem volt karbantartva, inkább úgy mondanám, hogy olyan semmilyen volt. Minden szempontból.

Az ebéden ott volt a régi polgármester is, aki ezt az egész testvérvárosi kapcsolatot tető alá hozta, és a következő tanárunk is, meg a hivataltól még 2 ember, ha jól emlékszem, de valahogy nem nagyon indult meg a beszélgetés. Vagyis mindenki azzal a pár emberrel beszélgetett, aki a közelében ült, így aztán volt időm nézelődni, és itt tűnt fel először az, ami aztán az egész út alatt egyre inkább meglepett, hogy felnőtt emberek mennyire soványak Japánban. És nem csak egy kettő úgy elvétve, hanem javarészt. A pincérünk olyan sovány volt, hogy az volt az érzésem, hogy ha át lehetne fogni a derekát, és nem utasítanának ki illetlen viselkedés miatt egyből minimum a városból, de lehet, hogy mindjárt az országból is, akkor a két tenyeremmel simán átérném a derekát. Na jó, ilyet az ember nem csinál még itthon sem vadidegen emberekkel, de szerintem aki itthon ilyen sovány azt már simán kórházban kezelik, éhenhalás ellen. Ott meg ez a megszokott. Sőt, az elvárt. Ráadásul a japánok nem is alacsonyak, mint ahogy az emberek azt nagy általánosságban hiszik. Legalább is a fiatalok között már nagyon sok a magas. Igen sok férfi volt magasabb nálam, és bár itthon azért nem számítok a 173 cm-emmel óriásnak, de ott azért a női átlag fölött voltam bőven. Nem azt mondom, hogy nincs közöttük alacsony, de jelentősen megnőtt náluk az átlag magasság, ahogy áttérnek egyre inkább az európai konyhára. Meg gondolom megrövidült az átlagéletkor is ugyanennek hatására. Mindennek két oldala van.

Ebéd utánra aztán szerveztek nekünk virágkötészetet, sálfestést, meg teaszertartás bemutatót, amit az én fogadóanyukám, tartott, az unokával. És persze nézzük el, hogy a kislány még csak most tanulja, hogyan kell csinálni, úgyhogy amit ő csinál az esetleg még nem olyan finom. Sajnos azonban azt kell, hogy mondjam, hogy nekem nem nagyon számított, hogy ki csinálta, számomra egyik sem volt finom. Szégyellem is magam miatta rendesen.

Ja, mielőtt mindez elkezdődött még hirtelen beloptuk magunkat a helyi könyvtárba, bár ez nem volt bent az előre megszervezett programban, és némi felfordulást okozott, hogy mi itt most mást is szeretnénk csinálni, mint amit ők elterveztek, de azért kaptunk 10 percet, hogy annyi még talán belefér. 1,5 perc alatt előkerült a könyvtár igazgatója, aki széles mosollyal mesélte, hogyan működik a könyvtár, meg mit hol találunk. Két dolog lepett meg. Na jó, három. Egyrészt elég kis hely volt arra, hogy ha nem akarod hazavinni a könyvet, akkor leülhess, és olvasgathass, vagy tanulhass, bár gondolom ez azért lehetett, mert kis város, kis könyvtár. A második, hogy a gyerek részleg valami elképesztő volt. Minden korosztálynak volt könyv, de nem ám úgy hogy csak a könyv gerince látszik, hanem lapjával minden, hogy a gyerkőc rendesen tudjon választani. Ezen kívül volt az egyik sarokban egy külön arra kialakított kuckó, hogy ott felolvasásokat tartottak a gyerekeknek. Gondolom előre meghirdetett időben, de akkor is ezt nagyon jó ötletnek találtam. És a végén az, ahogy a könyveket kiadják. Mert nem ám egyesével húzogatja le a könyvtáros a könyveket, hanem szépen egymásra halmozod őket egy arra kialakított helyen, aztán már csippannak is a könyvek, te meg már viheted is. Azt sem tudom, minek vannak a könyvtárasok.

Este természetesen hulla fáradtan estem haza, most már azért beszélgettünk kicsit a családdal is vacsora közben. Vagyis a gyerekekkel meg az öregekkel, mert természetesen, a munkaképes korosztály az dolgozik. Este is, Mi mást csinálna. Szóval vacsora. Előre le kellett adni, hogy mit nem eszünk meg, és mit szeretnénk inkább elkerülni. Én megírtam, hogy nem szeretem a nyers kaját, gondoltam mégis jobban hangzik, mint ha azt mondom, hogy ki nem állhatom a sushit. Ha valaki akarja így is érti, hogy mire gondolok, de aztán rájöttem, hogy nem feltétlenül érdemes ilyen árnyaltan fogalmazni, mert az ember nem mindig azt éri el vele amit szeretne. Ez volt az egyik. Kiraktak az asztalra egy csomó nyers halat meg rizst, meg algalapot, hogy ők ugyan tudják, hogy nem szeretem a nyers ételeket, de ezek a halak nagyon finomak, és kóstoljam meg őket. Doso. Remek. A dolognak csupán két szépséghibája volt. Az egyik, hogy nem annyira szeretem, amit elém raktak, a másik, meg, hogy nem igazán tudtam, hogy akkor ezeket most milyen sorrendben kellene összeraknom, hogy fogyasztható formára hozzam, de nagyon úgy néz ki, hogy itt amíg én el nem kezdek enni, addig senki más sem fog enni. Még a családfő sem, aki egyébként a csalási hierarchiában toronymagasan áll. Mikor látták rajtam a kétségbeesést, mentendő a helyzetet, mondták a kislánynak, hogy mutassa meg nekem, hogy mit kell csinálni. Nem igazán értettem, hogy miért őt választották ki eme nemes feladatra, de ez később is jellemző volt, hogy mindent neki kellett megmutatnia, hogy mit, hogyan kell csinálni. Én meg azon gondolkoztam, hogy mennyivel érettebb ez a kislány az én nagyobbik fiamnál, pedig csak egy évvel idősebb nála.

Ezzel az apró trükkel aztán végre elkezdhettünk enni, mindenki legnagyobb megelégedésére. Meglepő módon, bár nem azt mondom, hogy degeszre ettem magam, de ahhoz képest, hogy mit ettem, még viszonylag ízlett is. Szóval, az amit itt adnak el sushinak, meg amit ott esznek sushinak, nem feltétlenül ugyanaz.

Vacsora után aztán kicsit beszélgettünk arról, hogy én mit dolgozok, bár nem biztos, hogy megértették, meg én is kérdeztem, hogy ők mit csinálnak. Erre jött a nagy mosolygás, hogy Hideyuki-san nem nyugdíjas, hanem ő az elnök. Boltjai vannak. A kérdésre, hogy milyen boltjai aztán elkezdték sorolni, hogy óra, meg ékszer meg szemüveg meg …… Aha. Akkor már értem az 4 autót a garázsban, meg a kertes házat, meg mindenfélét. Nincs több kérdésem. Végül kinyitódott az ajándékba vitt pálinka is. Ez még vicces volt, mert tulajdonképpen a pálinkához vitt két talpas pohárnak nagyobb volt a sikere, mint magának az italnak, de azért azt is meg kellett kóstolni, ha már kapták, mert nem lehet megsérteni a vendéget. Kitöltött az öreg egy adagot, majd belekortyolt egy cseppet, közölte, hogy erős, és félrerakta, hogy a többit majd máskor megissza. 3-4 nap alatt. Úgyhogy örültem, hogy pálinkát kapott, mert az legalább nem megy tönkre. Később is megitathatja valami olyan társasággal, akit hamar le akar itatni, vagy elhasználhatják takarításhoz fertőtlenítőnek. Lelkük rajta. Ahogy jólesik.

Az est fénypontja pedig a Keiko-san gerillaakciója volt, a fiával szemben. Nem tudom miért gondolta úgy, hogy vicces lesz, de mikor hívta a fia, aki Angliában él, úgy gondolta, hogy mindenki örülni fog neki, ha úgy veszi fel, hogy szegény muki csak engem lát. Az én zavaromnál már csak az ő meglepetése volt nagyobb, de aztán viszonylag hamar képbe került, hogy mi a helyzet, váltottunk egy pár szót, és visszapasszoltam a lehetőséget, hogy az anyjával beszéljen, nem kis megkönnyebbülésére mindkettőnknek. Én meg kihasználtam az alkalmat, és visszamentem a szobámba.

Egyébként ez az Angliában élő fiú még egy viszonylag szokatlan történet, ugyanis Oxfordban professzor, bár azt már nem kérdeztem meg, hogy mit tanít, csak azt, hogy mikor került ki oda. A válasz szerint 8 éves korában (???), bár ezzel a válasszal kapcsolatban némileg szkeptikus vagyok, de semmi sem lehetetlen. Egyébként van egy francia felesége, meg egy olyan 2 éves forma fia. Gondolom ezen nemzetközi házasságnak is köszönhetően azért eléggé képben voltak azzal kapcsolatban, hogy a fehér ember mit szeret, meg mit nem, többek között, hogy nálunk nem szokás úgy enni a tésztát, hogy a szörcsögést közben még a harmadik szomszéd is hallja. Amitől egyébként tényleg a falnak tudok menni. De kint japánban ez annak a jele, hogy ízlik az étel, és jó étvággyal fogyasztják, úgyhogy ez van, így jártam. Ennyi még belefér, ezzel azért még együtt lehet élni.