A pekingi kiruccanásunk után nagyon nem volt kedvünk semmihez, ezért úgy döntöttünk, hogy átadjuk magunkat az édes semmittevésnek. Nem volt konkrét terv, hogy meddig, leginkább csak, amíg igényt érzünk rá. Végül csak két napot lustultunk, mert nagyon közelgett a vége a kint tölthető időnek, és Sanghaiba még mindenképp el akartunk menni.

Azért nem volt teljes döglés ez a két nap se. Gondoltuk, hogy a gyerekek is jól érezzék magukat, az első nap elmegyünk egy vízi parkba. Reggel már ott ugráltak a hasunkon, hogy mikor megyünk már? Valahogy nem értették a semmittevés fogalmát, úgyhogy el kellett magyarázni nekik, hogy délelőttre alvást, tv és dvd nézést terveztünk, aztán délután 3-4 óra felé, amikor már csak módjával sülünk oda az aszfaltra a napon, majd elmegyünk. Nekik lassan, nekünk hamar jött el az idő. Útközben még beugrottunk naptejet venni, aztán irány a strand. Biztosat csak a pénztárig tudott Vera is, utána fejest ugrottunk a teljes bizonytalanságba. Mint általában. A bejárat után szembe jött velünk egy csomó öltözőszekrény. Minden öltöző, meg minden nélkül. Rövid keresgélés után az öltözőket/zuhanyzókat megtaláltuk, de ott meg nem volt más csak pár pad, ahova le lehetett rakni a cuccot, amíg átöltöztünk. Szóval, akkor marad az, hogy itt öltözünk, kint meg a szekrényekbe belegyömöszöljük a cuccainkat, ha rájövünk, hogy, hogy kell őket kinyitni. Végül kiderült, hogy azért van mindenkinek egyenkarkötő különböző testrészein, mert azzal nyílnak a szekrények, illetve mint később kiderült, arra lehet pénzt is rakni, és ugyanolyan csippantós rendszerrel működik, mint ahogy a tömegközlekedés is. Ha vesz az ember valamit, azt levonják, az el nem költött pénzt meg távozáskor visszaadják. Gondolom. Mi ezzel a lehetőséggel nem éltünk, főleg mert mikor bejöttünk még nem tudtuk, hogy ez így megy, később meg már nem volt kedvünk visszamenni, pedig bent is volt olyan, amiért fizetni kellett volna. Igazából az ottani vízi park nem sokban különbözik az itthonitól, csak sokkal több az ember. A gyerekek mindjárt megrohanták a gyerekmedencét, mi meg ültünk a medence partján, és beszélgettünk. Vagyis csak beszélgettünk volna, mert ugye fehér ember a vízparton egy olyan helyen, ahol sok a gyerek... Ha lehetett volna, erősen megborult volna a medence annyira körénk vonultak a gyerekek. Legalább a sajátjainknak nem kellett sorba állni semmiért. Aztán mikor megunták a srácok a medencét, jobban körbejártuk a terepet, kipróbáltuk a csúszdákat, már amelyiket mertük, és átmentünk arra az oldalra, ami a nagyobb gyerekeknek volt. Az a rész jól nézett ki. Sajnos nem vittük be a fényképezőgépet, de olyan volt, mint egy hatalmas színes mászóka, ahonnan ötletszerű helyekről jött ki a  víz, plusz egy csomó csúszdán lehetett lecsúszni. Ez a csúszda dolog necces volt, mert mindenhol 1,4 m volt a minimum magasság, a kisebbik meg nem ütötte meg a szintet, de mivel egyértelműen látszott, hogy nem vagyunk helyiek, nem igazán kötekedtek velünk, úgyhogy végül Attila is ki tudott próbálni mindent, amit akart, és az is kiderült, hogy igaz az a legenda, hogy az ázsiaiak nem nagyon tudnak úszni. Legalábbis a kínaiak. Volt egy hatalmas medence, ami folyamatosan mélyült, ebben lehetett úszni. Olyan 1,4 volt sekélyebb fele, és 1,8 a mélyebb. A sekélyebb részén heringek módjára nyomorogtak az emberek, a mélyebbnél meg volt talán rajtunk kívül két ember. Volt is nagy csodálkozás a partról, mikor a srácok belevetették magukat a vízbe, ott, ahogy a madár sem jár. Attila nem nagyon erőltette meg magát, hogy használja azt, amit az uszodában addig tanult, úgy gondolta, hogy jó lesz neki a kutyaúszás is, de legalább fennmaradt a vízen, és még haladt is, Botond fiam, aki meg egyébként remekül úszik, szokás szerint kényelmesre vette e figurát, és  nagypapa módjára mellúszásban úszott utánam. Szigorúan, úgy, hogy a feje véletlenül se érjen bele a vízbe. Borzasztó az a gyerek. Visszafelé be kellett vetnem mindenféle praktikát, hogy hajlandó legyen velem háton versenyt úszni. Igaz, hogy szegény végül átlóban úszta át a medencét, mert nem voltak sávok, sőt, még a medence elejét sem lehetett látni, így nem volt mihez viszonyítani az egyenes. Nem is volt hajlandó többet úszni. Úgy döntött, hogy neki itt van vége a programnak, mindenki hagyja békén. Viszont mindenképp pozitív élmény volt, hogy az egész strand területét leborították zöld szőnyeggel, pedig jó nagy volt a terület. Nem kellett azon aggódni, hogy elég az ember lába, papucs nélkül is lehetett közlekedni. Igazán kellemes volt. Ami még furcsa volt, hogy a legtöbb embernek a nyakába ott lógott a telefon. Volt nekik praktikus kis vízhatlan tasakjuk, amit a nyakukba lehetett akasztani, és abban figyeltek a telefonok. Döbbenet.

A következő nap piacra mentünk, mert ez apának volt vágya.  Nem igazán tudom, hogy Pesten hogy néz ki egy kínai piac, de Suzhouban egy baromi nagy épület, benne iszonyatos mennyiségű, és iszonyatos zsúfolt boltokkal. Gondolom, nem ez ez egyetlen ilyen hely a városban, de mivel Vera ide szokott menni, nem kerestünk többet. Bőven elég volt ez is

Ami ott nincs, az nem létezik. Persze alkudni kötelező, de ezt a részét a boltos megoldja egyedül is, ha az ember sokáig nem mond semmit. Mire átszámolnád a mondott árat saját pénznemre, már a felénél tart az eredeti összegnek az eladó. Végül arra jutottam, hogy ahogy otthon sem szeretem a piacot, úgy ott is rosszul éreztem magam. Kifejezetten feszélyezett a hely. Végül apa vett magának egy hátizsákot, így boldog elégedettséggel hagytuk el az épületet. Ő azért mert örült a vételnek, én azért mert végre kimentünk. Aztán még körbejártuk kívülről is az egészet, és láss csodát, még ott is mindenhol bolt volt. Érdekes módon osztották el a boltok helyét. A különböző portékákat egy kupacban árulták. Volt egymás mellett egy csomó függönyt és karnist áruló bolt, háztartási cikkeket áruló boltok, és édességeket áruló boltok. Ugyanazon terméket áruló egységek, szigorúan egymás mellet, ugyanazzal az árukészlettel. Nem értettem a logikát.

A mindennapi életük nagyon más, mint amit mi megszoktunk. Nagyon. Ami szerintem egy európai embernek a legnagyobb sokkot jelentheti az a közlekedésük. A dudát vezetés közben úgy használják, mint itt mi az indexet. Ha be akar lépni a forgalomba, dudál, ha le akar fordulni valahol dudál, ha azt látja, hogy valaki le akar lépni elé dudál, jókedvükben, idegességükben, folyamatosan dudálnak. Vannak olyan városrészek, ahol külön kitették a dudálni tilos táblát, a lakók nyugalmának érdekében. Állítólag ott tényleg nem nagyon dudálnak. Kicsit szkeptikus vagyok. Abban a majdnem két hétben, amíg ott voltunk, egyetlen olyan alkalom volt, amikor tényleg úgy gondoltam, hogy jogosan használta a dudát a sofőr, amikor egy busz majdnem belement a taxiba, amiben ültünk, bár látszólag csak mi ijedtünk meg. A sofőrnek ez teljesen normális dolognak látszott.

A közlekedés nagy részét egyébként a robogósok teszik ki. Iszonyatos mennyiségben, mindenféle közlekedési szabályra fittyet hányva. Állítólag a robogóra nem kell jogosítvány. Ahogy közlekednek, ezt el is hiszem. Hiába van minden út mellett mindkét irányba külön sáv a robogósoknak, ettől függetlenül ott mennek, ahol eszükbe jut.

Néha a járdán, néha az autók között, bár az is igaz, hogy azért leginkább a saját sávjukban, és csak ritkán szembe, de olyan is van. Egyébként egy 1-2 személyes robogó egy komplett család szállítására alkalmas. Esetleg nagyobb terjedelmű tárgyakat is lehet vele szállítani, szigorúan keresztbe, különben nincs elég helye a sofőrnek, és az ugye balesetveszélyes.  

A robogókon a legnagyobb melegben is az emberek nagy része kabátban közlekedik, nem ritka a maszk és a kalap. Láttam olyat is, hogy esernyő volt a kezükben, de létezik olyan nap ellen védő ernyő is, amit rászerelnek a motorra, így legalább nem kell tartani. Külön esőkabátok vannak a motorokhoz, hogy sehol ne ázzanak el, és olyat is láttam, hogy egy esőkabátnak két fejnyílása van, bár ez valami extra lehetett, mert általában csak annyi, hogy a hátul ülő a fejére húzza a sofőr esőkabátját és időnként kidugja a fejét és vesz egy mély levegőt. A legnagyobb probléma  robogókkal, hogy nem lehet hallani őket A környezetszennyezés miatt a benzines kétkerekűek nagyon drágák, így az összes elektromos, amiket viszont nem lehet hallani. Cserébe a gyalogosokkal nem nagyon foglalkoznak. Ha nem tudtál elugrani előlük magadra vess. Az is igaz, hogy mindezek ellenére csak egyszer láttunk balesetet, amikor egy kanyarban az autós is, meg a motoros is úgy gondolta, hogy ott ő még pont elfér. Nem fértek. Ez az ott én még pont elférek hozzáállás egyébként az általános náluk. A zebra mint olyan csak egy ajánlott átkelési lehetőség a gyalogosoknak. Ha nem párosul hozzá lámpa is, éppen senki nem foglalkozik vele. Ha van lámpa, akkor is jobban teszed, ha szeded a lábad, mert a jobbra kanyarodóknak nincs lámpa. Ha úgy látják, hogy beférnek, jobbra bármikor kanyarodhatnak. Még akkor is, ha a gyalogosoknak éppen zöld a lámpa. És mindig úgy látják, hogy beférnek. Persze ehhez az is kell, hogy a többiek helyet csináljanak nekik. 

A tömegközlekedésük viszont zseniális. Ott kezdődik, hogy minden busz légkondis, és használják is. Nem ám mint itt, hogy nem kapcsolom be, mert akkor többet fogyaszt a busz, és kevesebbet tudok zsebre rakni a benzinpénzből. A jegyvételükről már korábban is írtam. Van egy feltölthető műanyag kártya, amit minden járművön lehet használni. Persze azért a régiók megvannak, tehát a pekingi kártyát nem lehet Sanghaiban használni, de körzeten belül jó a vonatra, a buszra, a metróra, a villamosra, mindenhova. Ha nem lenne kártyád, vagy csak nincs nálad, becsületkassza módjára be kell dobni a  viteldíjat sofőr melletti műanyag dobozba. Nem az a becsületkassza, hogy bedobod-e, mert nyilván arra azét figyel a sofőr, hanem, hogy mennyit, mert azt nem látja. A doboz fölött minden esetben ki van írva, hogy mennyit kell fizetni, amit az alapján változik, hogy mennyi van még az útból. Ha messze vagy a végállomástól drágább, ha közelebb olcsóbb. Viszont, ha a következő megállónál le akarsz szállni az senkit sem érdekel. Mindent a végpontokhoz mérnek. Ha van kártyád, akkor nincs semmi dolgod, azonkívül, hogy önfeledtem csipogtaszt az automata pedig mindent megold helyetted, és minden alkalommal kiírja, hogy mennyi pénz van még a kártyádon. Kártyát venni viszont csak bizonyos helyeken lehet, tölteni rá pedig gyanítom, hogy automatáknál (is), de ezzel kapcsolatban jó volt a helyzetünk, mert Vera mindent elintézett, így csak Pekingben láttam, hogy, hogy működnek a dolgok. Ja, egyébként, ha turista vagy és már nincs szükséged a kártyára, akkor visszaveszik, és visszaadják a még rajta maradt összeget, plusz a kártya árát is. Így aztán nincs ingerenciád eldobni, mert nem éri meg.

A metrók mindenhol tele vannak az utasok biztonságát védő dolgokkal. Nem ám csak úgy van a peron a sárga csíkkal, aztán az árok a szerelvénynek, hanem fal védi az utasokat, a balesetektől. Ez alól egyetlen kivétel a pekingi egyes vonal volt, cserébe 5 méterenként peronőrök álltak egy emelvényen és figyelték, hogy az emberek ne lépjék át a sárga vonalat. A falon az ajtó együtt nyílik a szerelvény ajtajával és együtt is záródik azzal, a szerelvény meg milliméter pontosan úgy áll meg, hogy a két ajtó szinkronban legyen egymással. Pekingben sok helyen volt, hogy még a mozgólépcsőknél is őrök álltak, és mondták az embereknek, hogy mit csináljanak. Azon gondolkoztunk, hogy vajon ilyen sok lehet a vidékről feljövő, hogy erre szükség van, vagy csak odaállították őket az olimpiakor, és elfelejtettek szólni nekik, hogy vége van az olimpiának. Vagy egyszerűen, csak amíg ott áll, addig is van munkája. Minden megállónál átvilágítják a táskákat, legalább 2-3 ember ácsorog ott és figyeli a táskákat és az embereket. Egyszer láttam, hogy valakitől elvettek egy kést. Nem csak dísznek vannak. Érdekes egyébként, hogy a biztonságiak leginkább nők. Inkább a peronőrök voltak a férfiak. Minden állami alkalmazott egyenruhában dolgozik, a peronőrtől a rendőrig. Sokszor volt, hogy annyira egyformák voltak az egyenruhák, hogy nem tudtam eldönteni, hogy aki előttem áll, éppen mit dolgozik.

Peking metrótérképe. Mi meg a négyes metróval kínlódunk.

Az emberek elég ellentmondásosak. Sokat adnak a megjelenésre, de a buszsofőr simánk kiköpdös a menet közben a busz ablakán. Köpködni egyébként is szeretnek. Általános divatirányzat volt a nőknél a hercegnőszoknya. Persze nem ez a neve, de kb. úgy néz ki, mint a mesékben a királylányok ruhája. Egy alap, általában szűk szoknya fölött van egy átlátszó anyagból készült bő szoknya. Nagyjából minden tizedik 20 év alatti lányon ilyen volt. Sok emberen láttam még nylon kabátokat, bár nem tudom, hogy bírták ki bennük az emberek. Arra jutottunk, hogy valószínűleg a leégés ellen használják, de én biztos megfulladnék benne. A nők 90 %-a ernyővel rohangál, amit az elején nagyon furcsálltunk, aztán a Nagy falnál rájöttünk, hogy egy nagyon is épp eszű szokás, bár mi inkább árnyéknak használtuk volna, ők biztos ezzel is a leégés ellen védekeznek. A szandálhoz sok nő lábán láttam nylon zoknit, ami nekem egyébként is gyengém, mert ki nem állhatom, ha valaki zoknit  vesz szandálhoz, legyen az férfi vagy nő, de ha ez még nem lett volna elég, sokan hordják úgy a cipőjüket, hogy nemes egyszerűséggel letapossák a sarkát. Lehet, hogy ez is valamiféle divatirányzat. Persze nem csak a felnőttek ruhája lehet érdekes, hanem a gyerekeké is. Egészen kicsi gyerekeken láttam olyan nadrágot, aminek nincs összevarrva a feneke. A gyereken nincs pelenka, így praktikusabb, ha a nadrág sem fog vissza semmit. Könnyebb mosni. Mondjuk én egy ilyen gyereket nem biztos, hogy olyan teljes lelki nyugalommal szorítanék magamhoz, mint ahogy azt a rokonsága tette. Persze ők biztos jobban tudják.

 Olyan, hogy intim szféra nem létezik. Simán az arcodba másznak, megbámulnak, lefényképeznek, körbeállnak, és nem érik, hogy ez neked miért nem természetes, és miért zavar. Persze nem csak a turistákat nem veszik figyelembe, hanem tulajdonképpen saját magukat sem. Azt hiszem, hogy a kint töltött idő legnagyobb megdöbbenése és tanulsága az volt, mikor Sanghai egy forgalmas járdarészén az anyuka kiküldte a kislányt a járda közepére, majd intett neki, hogy ott már jó lesz, mire a kislány leguggolt, és teljes lelki nyugalommal odapisilt. És igazából se műveletlennek, se gondozatlannak nem tűntek. Gondolom nem ez a viselkedés az általános, de akkor is meglepődtem. Tényleg igaz, hogy ne lépj bele semmibe, mert nem tudod, hogy mi az.

A generációk között elég nagy a különbség, kivéve egy valamit. A kisgyerektől a nagymamiig mindenkinek ott fityeg valahol az okos telefon az oldalán. Ettől függetlenül láttam öregeket, akik batyuba kötve vitték a holmijukat Pekingben a metrón, amit ugyanúgy az út közepén hagynak mint a csilli-villi bőröndöt. Mindegy mi az, csak legyen min átesni. Még egy olyan idősebb asszonyt is láttam, aki két vödröt cipelt a vállán egy keresztbe tett farúdon. Mint ahogy a kosztümös filmekben lehet látni. Mindezt egy 2x3 sávos úttest mellett, a város közepén.

És akkor végül, de nem utolsó sorban az épületek. Sajnos későn kapcsoltam, de zseniálisnak találtam a dolgot.

• Anya, itt miért ilyen magas minden ház?
• Azért kisfiam, mert ennyi embernek nem lehetne széltében építkezni. Így is hatalmasak a városok.

Amit Londonban a festéssel oldanak meg, azt Kínában a liftekkel. Igaz, ez utóbbi kevésbé szembetűnő, de szerintem sokkal szórakoztatóbb.

Bár a homlokzatokkal is próbálnak játszani, attól még egy 30 emeletes épület 30 emeletes épület marad, sok variálási lehetőség nincs, főleg, ha kisebb költségvetésű az épület. Nem így van ez az épületek tetejével. A különböző építéseknél felhúzott épületeknek különböző a felső liftháza. A mai napig sajnálom, hogy kezdtem el időben fényképezni őket.

És végül egy vidéki ház, csak, hogy nehogy azt higgye bárki is, hogy Kínában csak magas házak vannak. Ezek itt egy barackot termelő vidék lakóinak házai. Egészen barátságos.