Volt egy kis kommunikációs problémánk a pekingi kiruccanásunkkal kapcsolatban, úgyhogy a dolog nem indult zökkenőmentesen. Történt ugyanis, hogy nem voltam hajlandó azzal foglalkozni, hogy pontos napirendbe foglaljam, hogy mikor, mit fogunk csinálni, mert aki utazott már kisgyerekkel úgyis tudja, hogy nem érdemes, mert nem fog a dolog összejönni.  A baj csak az lett, hogy amit én fixnek gondoltam, és úgy éreztem, hogy ezt el is mondtam Verának, az neki csak az én fejemben volt egyértelmű. Így aztán az indulásunk előtti reggel még ott ültünk a lakásban, hogy az jó, hogy menni akarunk, de nem lenne baj, ha lassan szállásunk is lenne. Persze, az ember hajlamos az gondolni, hogy egy akkora városban, mint Peking nem lesz nehéz ezt a problémát megoldani. Lehet, hogy, ha végtelen lett volna a keret, nem lett volna probléma, de abból gazdálkodni, amink van, nem volt az utolsó utáni pillanatban egyszerű. Mert legyen közel azokhoz a dolgokhoz, amiket meg szeretnénk nézni, legyen a közelben metróállomás, és ne legyen olyan nagyon drága. A baj csak az, hogy mindenki másnak is ezek a feltételei, úgyhogy nagyon úgy tűnt, hogy jó pár nappal el kell majd halasztanunk az utat, hogy legyen hol aludnunk. Ismételten rászorultunk annak a kínai nőnek a segítségére, aki a rendőrségi bejelentkezésünket is segítette, mert nem nagyon tudtunk navigálni a kínai írásjelek között. Vera megmondta neki, hogy melyik szállodákat nézte ki, amikben még úgy tűnt, hogy van szabad hely, bár a legfontosabb, hogy olcsó legyen. Aztán vártuk a híreket, hogy akkor tervszerűen indulhatunk-e, vagy sem. Viszonylag hamar meg is kaptuk a választ, hogy a szállás lefoglalva, nincs semmi probléma, úgyhogy mehettünk a jegyekért, aztán indulás a vonatra. Arra a bizonyosra, ami 300 km/h-val megy. És tényleg, Még bizonyítékunk is van rá.

Mindezt pedig úgy teszi, hogy közben az ember nem érzi azt, hogy más lenne a helyzet, mint egy itteni IC-n. Vagyis más, mert sokkal jobb. Kényelmesebb, zökkenő mentesebb. Az egyetlen amiből rájössz, hogy a kiírás valószínűleg nem hazudik, az az, hogy a vonatból szinte lehetetlen fényképet csinálni. Persze csak szinte, mert azért megoldható, de 10 képből max 1 lesz éles, a többiben nem bír elég gyorsan fókuszálni a gép, de, ha mégis akkor egészen érdekes képeket lehet csinálni.

Például egy, a parkoló autók között szabadon legelésző bikáról.

Vagy a világ látványosságainak gyűjteményéről. Ne kelljen messzire menni. Van itt piramis, Szfinx ...

Egyébként csak azt érzi az ember, hogy te jó ég, mikor indultunk el, vagy te jó ég, mikor álltunk meg. Szóval azt is mondhatnám, hogy az a különleges, hogy nincs semmi különleges . Persze a vonatút Pekingig így is 5,5 óra. Még szerencse, hogy volt konnektor az üléseknél, így a gyerekek többé-kevésbe lefoglalták magukat azzal, hogy dvd filmeket néztek. Az úton egyébként folyamatosan szedték a szemetet. A gyerekekre való tekintettel mi több szemétgyűjtő zacskót is kaptunk, amit nagyjából óránként összeszedtek, és időnként megjelent egy takarító összesöprögetni az utasok alatt. 

A Beijing South Railway Station iszonyatosan nagy, bár mostanra már hozzászokhattam volna, hogy a dolgokat ne az itthoni kisvárosi léptékben képzeljem el.

Mivel a jegyeket Suzhouban csak oda vettük meg, beletelt némi időbe, míg találtunk olyan pénztárt, ahol ült valaki az ablak mögött. Arrafelé ahol jártunk, általánosan jellemző, hogy inkább az automatáknál vesznek az emberek jegyet, mint a pénztárosoktól, ennek megfelelően jegyeladót találni nem könnyű feladat. Mondjuk nem igazán tudom elképzelni, hogy, hogy veszik az automatáknál a jegyet, mert, ha ablaknál veszik, be kell adni a személyi kártyájukat is, nekünk meg az útlevelet. Lehet, hogy van valami rubrika, ahova be kell ütniük az azonosító számot. Miután azért sikerült megoldani a problémát jött a szokásos, „Anya éhes vagyok“. Az állomás ugyan tele van étteremmel, de mostanra az már elég világos lett, hogy a gyerekek leginkább édességgel fogják kihúzni ezt a 10 napot, mert a helyi ételeket nem fogják megenni, így megoldásnak maradt a Meki, mert az mindenhol ugyanolyan. A következő lehetetlennek tűnő feladattal akkor szembesül az ember, amikor egy ilyen M betűs intézményben megpróbál helyet találni magának. Mert az emberek beülnek az étterembe, rendelnek maguknak valamit, majd  mikor megették, akkor sem állnak tovább, hanem maradnak a telefonjukat bámulva, örülvén, hogy free a wifi. Így aztán az még nem ülő többieknek elég nagy kihívást jelent ülőhelyet találni.  De aztán végre ültünk, végre ettünk, úgy tűnt mindenki boldog, én meg óvatosan bepróbálkoztam azzal, hogy mi lenne, ha nem mennénk a szállásra, hanem elmennénk az Ég templomához, mert különben nem fogunk időben odaérni, és adott esetben az orrunk előtt fogják becsukni a kapukat. Mondanom sem kell, hogy nem arattam osztatlan sikert, így belenyugodtam, hogy kajálás után bizony szállodavadászat lesz. A templomhoz meg, vagy eljutunk ma, vagy nem. Abban a helyzetben inkább a nem volt a valószínűbb. Megvettük a metró kártyákat, átestünk a kötelező átvilágításon, megmarkoltuk a gyerekek kezét, majd elindultunk a kocsikhoz. Szerencsénk volt, mert nem volt nagy a forgalom, de még így is majdnem elveszítettük egymást. Valahogy olyan szerencsétlenül sikerült helyezkednünk, hogy Botond fiam beszállt a kocsiba, utána Vera ment, de rá már rázárták az ajtót, mi meg kint maradtunk. És még hálát adhatok az égnek, hogy egyáltalán Vera a gyerek után tudott menni.  Felszálltunk a következő kocsira, majd pár megállóval később láttuk a peronon integető gyereket, meg Verát. Kiszálltunk mi is, majd a helyzetből okulva gyorsan ki is okosítottuk a gyerekeket, hogy mit kell csinálni, ha olyan helyzet áll elő, hogy csak ő tud beszállni a kocsiba. Szerencsére aztán erre nem volt a későbbiekben szükség. Innen már gond nélkül találtuk meg a szállodát, tényleg ott volt a metró közelében, mondhatni mellette. Szerintem a szobánktól nem messze lehettek a járatok, ugyanis ott derült ki, hogy kicsit túlságosan is komolyan vette a segítőnk azt, hogy olcsó, így olyan szobákat foglalt le, amik a pincébe voltak. Alapvetően ezzel még nem lett volna komolyabb probléma, az érdekes csak az volt, hogy nem volt ablak a szobán. Mindegy. Három éjszakát kibírunk, főleg, mert a terv az, hogy reggel elmegyünk, és csak aludni megyünk vissza. A terv ezen pontját sikerült is maradéktalanul teljesítenünk. Tényleg csak aludni mentünk vissza.

 A szállodában aztán ízelítőt kaphattunk a kínai szállodai életből. Olyan, hogy csend, és a másik ember pihenésének tiszteletben tartása nem igazán létezik. Teljesen természetes, hogy az emberek akár korán reggel is csapkodják az ajtót, hogy kiabálva beszélgetnek egymással a folyosón. Ha ő ébren van, más miért akar aludni? Ennek a mentalitásnak a legszebb jelenetet az volt, hogy egyik éjszaka hajnali fél egykor arra ébredtem, hogy valaki dühödten veri a mellettünk lévő szoba ajtaját. Sokáig. Nagyon sokáig. Mivel kettesben voltunk a szobában a kisebbik gyerekkel nem nagyon mertem kinézni, mert ugyan nem volt hőzöngés, meg kiabálás, de azért nem voltam benne biztos, hogy nem valami részeg próbálkozik bejutni egy olyan szobába, ahova nem kellene. Aztán úgy 20 perc után csend lett. Másnap reggel kérdeztem a többiektől, hogy ők is hallották-e, mire Vera mondta, hogy ő ki is nézett, hogy mi történik. Kiderült, hogy az egyik szobából nevelési célzattal kizártak egy gyereket, aki mindenképpen szeretett volna visszajutni, így aztán rendületlenül verte az ajtót, de valószínűleg pont azért nem engedték vissza, mert verte az ajtót. Így aztán patthelyzet állt elő. Az, hogy adott esetben más nem tud aludni attól, hogy a gyereket épp nevelni akarják a szülök, nem nagyon érdekelte őket. Ezek a dolgok egyébként Vera tapasztalat alapján teljesen természetesek, és megcsinálják őket az 5 csillagos, földfelszín feletti szobáknál is. Nem kell ezen kiakadni. Na, de nagyon elkanyarodtam a témától.

Miután elfoglaltuk a szállást, és úgy tűnt, hogy még egészen időben vagyunk, összeszedelőzködtünk, hogy mégiscsak elmegyünk az Ég templomához. A szállás is közel volt a metróhoz, a templomot is könnyen megtaláltuk, így aztán viszonylag időben odaértünk. A bejáratnál természetesen sok ember, bár itt már lehetett fehéreket is látni, még akkor is, ha csak elvétve. Megvettük a jegyet, egyelőre csak a parkba, és elindultunk arra amerre a templomot gondoltuk, hogy van. Persze olyan nagy csoda nem volt, mert csak elindultunk a nyílegyenes legszélesebb úton, hogy ez valószínűleg odavisz, és nem is kellett csalódnunk. Közben megcsodálhattuk a parkban beszélgető, táblás játékokat játszó, testedzést végző helyieket, és végigmentünk egy  ugyancsak tetszetős folyosón.

Végül elértük a látni kívánt templomot is. Itt újra jegyet kellett venni, aztán már mehettünk is szájat tátani. Mert volt mire. Így utólag azt kell, hogy mondjam, hogy talán ez a templom tette rám a legmélyebb benyomást az összes látnivaló közül amit Pekingben láttunk. Gyönyörű és hatalmas. Sajnos túl sok mindent nem tudok róla, csak annyit, hogy a császár oda járt  imádkozni a jó termésért, meg az esőért, gyanítom azért  más funkciója is volt a helynek, de nem néztem utána. Kár, hogy a toronyba mar nem engedtek be, mert késő volt. Persze az is lehet, hogy egyáltalán nem engednek be, és akkor nem maradtunk le semmiről.

Nem meglepő módon mindenhol sárkány a díszítő motívum.

Be nem lehetett menni, de nyitva volt, úgyhogy fényképezni azért lehetett.

Cserépből van zöld, ami a földet, és kék, ami az eget jelképezi.

 Itt is jól megbámultak minket, vagyis inkább a fiúkat. Ahol kicsit leültek pihenni, mindjárt leültettek melléjük pár kínai gyereket és már készültek is a képek. A srácok már kezdtek hozzászokni, vagy csak nem volt már erejük tiltakozni. Persze, megint akkorra fáradtak el, és kezdtek durcásak lenni, mikor végre láthattunk volna valamit, úgyhogy hol azt mondogattam, hogy „Ez, de széééééép!“ , hol azt, hogy „Gyere már, ne duzzogj állandóan!“. Így aztán, bár a templomot körbejártuk, megcsodáltuk, lefényképeztük, a kert többi részére már nem maradt időnk, meg leginkább a gyerekeknek nem maradt erejük, és ezt még tetézte, hogy kifelé elvétettünk egy kanyart, így aztán jó nagy kerülővel találtuk meg a kijáratot, mindenki nagy bánatára.

Ez is az egyik áldozata az időhiánynak, így fogalmam sincs minek a kapuja, de remekül látszik a márványút, amit csak a császár használhatott.

Gondoltuk a nap viszontagságai miatt kárpótoljuk a gyerekeket, így beültünk egy PizzaHutba vacsorázni, mert ugye az sem keleti, a gyerekek csak találnak maguknak valami kedvükre valót, de nem volt teljesen probléma mentes a terv kivitelezése, mert természetesen olyan kellet nekik, ami nem volt, így ebből is meglett a duzzogás. Nem egyszerű velük. Mondjuk velem sem.

Ennek a bevásárlóközpontnak az egyik sarkában volt az étterem.

A vacsora után még nézelődtünk valamennyit a sötétben, aztán vissza a szállásra, és alvás. Holnap megyünk a Falhoz.