Na, nem úgy általában, csak az adott helyszínen. Ezután két napig csak és kizárólag a fogadócsaládokra voltunk bízva. Juj, de izgalmas!

A reggeli találkozás után irány a busz, és irány Kosaka és egy több száz éves kabuki színház. Mert mi kell a népnek? Kenyeret és cirkuszt! És ez a világ minden részére igaz, csak a cirkusz ebben az esetben színház, amit egy német úriember építetett a munkásainak. Az épület azóta is az eredeti állapotában van, mindenki döntse el, hogy ez jó-e vagy sem. Mindenesetre a légkondi hiányát keservesen éreztünk.

Persze a csoda itt is megvolt belőlünk, előre szóltak, hogy a kiemelt helyekkel kiemelt figyelem is jár, és számítsunk rá, hogy amikor az előadás második felében, valakit felhívnak a színpadra, közülünk lesz az áldozat. Gyorsan meg is szavaztuk Rékát, hogy ő megy. Én azért, mert lényegesen mutatósabb ő a színpadon, mint pl én, persze csak a kora miatt és nem azért mert kb. harmadannyi súlyban, mint én, a többiek nem tudom milyen indíttatásból, de úgy tűnt nincs ellenére.

De előbb még a színház. Ami apró. Persze a nézőközönség sem sok ezres, szóval az adott helyre tökéletesen megfelel. Körbevittek minket kívül-belül, alul-felül, láttunk mindent, amit látni érdemes, sőt olyat is, amit nem.

Ez a színpad forgó részének fa szerkezete, amit  ami napig kézzel forgatnak.

Ilyeneken. Minden szigorúan az eredeti.

Itt meg híres kabuki színészek aláírásai vannak a falon. 

Érdekes volt. Hátul a színpad mögött volt némi futkosás miattunk, meg valami pusmogás is, bár igazából akár hangosak is lehettek volna, úgysem értettünk volna belőle egy szót sem. Aztán a helyünkre kísértek, hogy ez itt a színháznak az a része, ahonnan a legtöbbet lehet látni, mert itt a színészek a darab közben sok felé mozognak, de innen mindent lehet látni. Egyébként fényképezzünk nyugodtan, csak a színdarab alatt ne. A táncos rész alatt már lehet. Még mialatt elkezdődött az előadás gyorsan mindenkinek kiosztottak egy ebédes dobozt meg innivalót, hogy, ha úgy gondoljuk nyugodtan együnk meg igyunk, mert japánban az ilyen típusú színházakban teljesen megszokott és elfogadott, hogy a közönség eszik, meg iszik. Hoppá! Leültünk a földre elhelyezett párnákra, mert ugyan raktak be pár amolyan sámli szerű széket, de a kísérőink már az idősebb korosztályt képviselték, gondoltuk nekik mégiscsak kényelmesebb, ha azon ülnek, bár lehet, hogy ha egész életükben a földön ültek, nem zavarta volna őket, ha itt is oda kell. Minden esetre mi leültünk a földre, a székekre meg leültek a japánok, úgyhogy minden a terv szerint alakult.

Aztán elkezdődött az előadás, ami előzetesen nem kis aggodalommal töltött el, az alapján, amit én a kabukiról tudtam, nem nagyon akartam én egy ilyen előadást megnézni, de ismételten kellemesen kellett csalódnom. Az előadás egészen jó volt, az elején még értettem a szöveget is, bár ez aztán hamar elmúlt, de mivel a történet sem volt agyonbonyolítva, lehetett érteni mindent. És főleg éppen megfelelően volt rövid. A szünetben meg ismételten a földig esett az állam. Mert az az ember még azt elfogadja, hogy együnk-igyunk nyugodtan, de az, hogy a színház személyzete tálcán hordja be a gőzölgő kaját a közönségnek, az még így is meglepett. Persze nem mindenkinek, csak, aki igényelte. Viszont nagy adagokban. Mikor mindenki elfogyasztotta, amit szeretett volna, kezdődött a második rész. Én szentül meg voltam győződve arról, hogy a kettő össze tartozik, mint itthon az első meg a második felvonás , de kicsit gyanús volt, hogy a szünet után lényegesen kisebb volt a nézőközönség. A végén mondták a kísérőink, hogy a kettőnek nem sok köze volt egymáshoz azon kívül, hogy egy füst alatt lezavartak ezek szerint két előadást. Hogy őszinte legyek nekem a második még jobban is tetszett, bár a smink meg a jelmez nem mindig tették egyértelművé, hogy a színpadon álló karakter akkor most férfi vagy nő. Ahogy Dia találóan megfogalmazta „Na, ez most buzis.“ Én meg csak egyet tudtam érteni az előttem szólóval. Végül eljött a várva várt pillanat is, mikor is találom szerűen felhívtak valakit a közönség soraiból a színpadra, mi meg gondosan utat engedtünk a teljesen véletlen szerűen kiválasztott Rékának. Ha már ilyen spontán volt az egész. Persze azért nem engedtük fel Rékát teljesen magányosan a színpadra, Tazaki-san ment vele fordítani, amit a színészek mondtak, úgyhogy teljesen pöpecül zajlott le ez a kis közjáték. Még tapsoltunk is. Mondjuk nem olyan sokat, mert valószínűleg ott nem szokás visszatapsolni a színészeket. Vagy nem tudom, de mikor mondták, hogy akkor ennek most vége van, mindenki felállt és elindult kifelé.

Kivéve minket, mert mi még nézelődtünk, meg mosdóba mentünk, meg megint nézelődtünk, nem nagyon igyekeztünk elhagyni az épületet, amíg rá nem jöttünk, hogy most már menni kellene, mert már csak mi vagyunk itt. És itt ért az újabb meglepetést. A teljes színész társaság kint állt a színház előtt, harminc sok fokban teljes sminkben és búcsúztatta a közönséget. Persze árnyék egy szál sem, szerencsétlenek már majdnem teljesen szétolvadtak a kosztümökben a smink alatt, de minimum patakokban folyt róluk a veríték, én meg teljesen elszégyelltem magam, hogy amiatt, hogy mi még ott bent töltöttük az időt a semmivel, ezek szerencsétlenek itt kint szenvedtek. Mondjuk, lehet, hogy nem lett volna baj, ha erre előre figyelmeztetnek minket, hogy egy kicsit siessünk. De ugye a vendéget nem lehet siettetni, inkább szenvednek. Mikor végre mi is előkerültünk minket is elbúcsúztattak, úgy ahogy azt a nagy könyvben meg van írva, mi meg mondtuk, hogy, ha már ilyen lelkesen megvártak minket, akkor csináljunk egy pár fényképet. Gondolom az is egy szokás lehet, hogy ha valaki fényképet csinál az csak a főszereplővel teszi, mert mikor mondtuk, hogy jó, de most akkor jöjjön mindenki, elég nagy lett a tanácstalanság, aminek szerintem két oka lehetett. Vagy szokatlan dolgot kértünk, vagy mivel próbáltunk japánul kommunikálni, nem értették, hogy mit akarunk.

Végül útjukra engedtük szegényeket mielőtt komoly egészségügyi problémájuk lesz a meleg miatt, mi meg megnéztünk egy helyi múzeumot, ami nem nagyon értettem, hogy miről szólt, de talán arról a német úriemberről, aki az egészet alapította. Olyan nagyon nem kötött le a dolog. Viszont cserébe volt egy csomó vicces szobor, kint az utcán, azokat végigjártuk, lefényképeztünk, közben jókat szórakoztunk. Legalább is én.

Végül még az is belefért, hogy megnézzünk egy pár kiállított vasúti eszközt, mert nekem ugye vonatokat kell fényképeznem az itthoniaknak. És nem én szóltam, hanem nekik jutott eszükbe.

A délután program pedig a közös főzés volt a testvérváros lakóinak. Már akit érdekelt a dolog. Még amíg itthon voltunk mondták, hogy találjunk ki négy magyar ételt, amiből majd kettőt nekünk kell megfőzni, kettőt meg megcsinálni a japán asszonyok. Csakhogy tipikus magyar ételt találni, amit max 2 óra alatt meg lehet csinálni nem feltétlenül egyszerű, úgyhogy a fellelhető alapanyagok nem ugyanazok, és nem baj, ha nem túl bonyolult, hogy beleférjünk az időbe, nem olyan egyszerű feladat. Végül abba maradtunk, hogy akkor legyen lecsó, pörkölt, rántott hús és krumplis tészta. Ez utóbbival nagy meglepetést okoztunk, nagyon nem tudták elképzelni, hogy az micsoda, mondtuk, hogy sebaj, majd most jól meglátják. Mire visszaértünk a főzés helyszínére, a lecsót és a rántott húst a japánok már megcsinálták, nekünk maradt a palacsinta, meg a tészta. A palacsintával nem volt sok gond, ha azt nem számítjuk, hogy mint utóbb kiderült, jóval többet is lehetett volna csinálni, viszont a tésztával nagyon elúsztunk. Időben is és mennyiségben is. Majd mikor ott tartottunk, hogy jó, ezzel is kész vagyunk akkor szembesültünk azzal, hogy, hogy a fenébe lehet a krumplis tésztát úgy tálalni, hogy az ki is nézzen valahogy. Végül kaptunk fehér tálakat, hogy ebbe rakjuk bele, majd némi tanácskozás után arra jutottunk, hogy felkarikázunk a tálak tetejére némi uborkát, mert rontani nem tudunk vele a helyzeten, de meglepő módon még jól is mutatott. Egészen elégedett voltam a helyzettel. Már csak annyi probléma van, hogy bár én hidegen is szeretem, de azért a krumplis tészta melegen finomabb, viszont mire minden elkészült, meg a vendégeket is beengedték minden kihűlt. Bár én arra számítottam, hogy alapvetően mindegy, mert úgy fogjuk visszahozni a tálakat, ahogy kiraktunk, mert senki sem fog belőle venni semmit, de mint tudjuk a japánok nagyon udvariasak, és ha már valaki fáradt azzal, hogy megcsinálja, akkor bizony meg kell kóstolni, így aztán majdnem a fele el is fogyott, bár kár lenne tagadni, hogy a palacsintának nagyobb volt a sikere. Egyébként elképesztően sok volt a kaja. Szerintem az asszonyok kb. egész nap főzhettek. Az ételmennyiséghez képest viszont nagyon kevés ember jött enni, úgyhogy iszonyat mennyiségű kaja maradt a végére, amit el kellett volna a résztvevőknek vinni magával, de egyszerűen mindent eltüntetni képtelenség volt. Nem tudom mit csináltak végül vele.

Az idő azonban közben kellemesen eltelt, az emberek ettek-ittak, jól érezték magukat, mi jókat beszélgettünk. Aztán 8-kor közölték, hogy ennyi volt az idő, zárnák a termet, úgyhogy most tábortüzet bontunk és elmegyünk haza. Ismét kipipálva egy fárasztó nap.

Azt hiszem még nem beszéltem az internet használatának lehetőségéről a házban. Nem vittem magam telefont, mert annyi eszem nem volt, hogy ha telefonálni nem is tudok, de netezni lehetne, így aztán csak otthon volt lehetőségem arra, hogy valami életjelet adjak magamról. Csakhogy ez sem volt egyszerű, mert a wifi jelszavas volt, azt meg nem nagyon tudták, hogy mi. Sebaj, menjek át a másik házba ott mindent meg tudnak oldani. Mondták, hogy csak üljek le, ott a vezeték a szék előtt azt nyugodtan használhatom. A dolognak az egyetlen szépséghibája csak az volt, hogy a tabletbe nem lehet mindenféle csatlakozót beletuszkolni, átalakítót meg ehhez éppen nem vittem, mert nem számítottam rá, hogy szükség lehet rá. Már éppen patthelyzetnek látszott a dolog, mikor egyszer csak a semmiből találtunk egy jelszó nélküli wifi jelet. Méghozzá jó erőset. Rajtam kívül ezen mindenki meglepődött, én meg örültem, hogy akkor egy gond megint kipipálva. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy csak ott lehetett fogni, ahova leültettek, hiába jártam körbe egy csomó más helyet, hogy esetleg ne kelljen mindig átmennem, mikor írnék valamit haza, de sajnos nem volt megoldható a dolog. Persze egyébként sem akartam volna órákig lógni az interneten, de így aztán már képem se volt hozzá.