Ha valakinek valaha alkalma adódik arra, hogy megnézzen egy japán matsurit (felvonulás) semmiképpen se hagyja ki! De erről majd később.

Reggeli után a következő program neve az volt, hogy akkor most felmegyünk a hegyre. Remek. Gyakorlatilag mindent olyan megtörténik, amit nem szeretek. Sushit ettem, forró fürdőztem, most meg hegyre kell másznom. Ha még tofut is elém raknak, hogy egyek, elsírom magam.

Tiltakozni azonban nem lehetett, vagyis lehetett volna, de az ugye nagyon nem udvarias, úgyhogy irány a hegyek, meg az erdő. Lehetőleg mosolyogva. A probléma ott kezdődött, hogy mivel az addigi tartózkodásunk alatt a hőmérséklet folyamatosan 30 fok körül volt, nem vittem túlzásba a ruhák mennyiségét, amit vittem magammal. Viszont reggel magasan a hegyekben, egy ujjatlan felsőben, meg egy rövidnadrágban nem felétlenül fogom a legjobban érezni magam. Azonban mielőtt beleéltem magam, hogy esetleg akkor mégsem megyünk, megszületett a megoldás. Még jó, hogy Hideyuki-san valamikor nem is olyan régen nagyobb méretekben pompázott, mint most. Gyorsan előszedtek nekem egy kabátot, hogy akkor ezt vigyem magammal, és ha fázom, nyugodtan vegyem fel. Sajnos méret alapján, ahogy ránéztem még akár jó is lehetett (bár aztán nem volt rá szükség, mert a hegyekben is nagyon meleg volt). Nem maradt más hátra, mint az indulás. Nincs több kifogás. Út közben már azért kezdtem gyanakodni, hogy talán mégsem lesz ez olyan vészes, és ennek több oka is volt. Egyrészt, mert Hideyuki-san kicsit húzza az egyik lábát. Na, nem vészesen, és egyébként sem tűnik úgy, hogy ez nagyon befolyásolná bármiben is, de akkor is. A második gyanús jel azt volt, hogy Keiko-san anyukája is jött velünk, aki ránézésre ugyan nagyon életerősnek tűnt, viszont probléma van a szívével, úgyhogy nem nagyon erőltetheti meg magát. Ha ennek ellenére jön, akkor mégsem fognak megmászatni velem egy Mount Everest méretű hegyet. A harmadik pedig, hogy csak mentünk egyre följebb az autóval, és látszólag már nem sok volt a hegyből fölfelé.

Menet közben időnként megálltunk, megnézni, hogy milyen kicsik a fenyők, mert a téli 5-10 méteres hótakarót nem nagyon bírják, ha magasabbra nőnek. Meg az ágaik is azért törtek le. Szerencsétlen fák nem néztek ki valami jól. Aztán mikor az ember már nem az egyedet nézte, hanem a lába alatt elterülő végtelen zöldet, meg völgyeket, dombokat, kezdtem megérteni, hogy miért mondják a látványra egyesek, hogy gyönyörű. Persze a látvánnyal korábban sem volt bajom, sőt, még azt is tudtam rá mondani, hogy gyönyörű, amíg egy képen néztem. Csak azt nem értettem soha, hogy miért van ingerenciájuk az embereknek gyalogolni, hogy ilyeneket lássanak, vagy, hogy benne legyenek. Mikor álltam a pihenőben és néztem a tájat, azért valami az én lelkemet is megérintette a nagy természetjárásból, és arra gondoltam, hogy bármennyire is azt mondja mindig Zoltán, hogy ott nincs semmi, azért ez most neki is biztos tetszene. Az autóban még jól azt is megbeszéltük, hogy elég sok medve van az erdőkben, és hogy minden évben vannak olyat emberek akik ezen a környéken medvetámadás áldozatai lesznek. Remek hely! Persze gondolom, azért azok az emberek kicsit mélyebbre mennek be az erdőbe, mint amerre mi jártunk. Legalább is nagyon reméltem. Végül leparkoltuk az autót, meghatároztuk az irányt, hogy merrefelé fogunk menni, és hála az égnek igazam lett, a terep nem volt megerőltető, viszont cserébe igencsak látványos. Ismét bebizonyosodott, hogy igen is nyitottnak kell lenni, mert az előítéletek miatt, az ember sok miden jóról lemaradhat. Magamtól biztos nem jutott volna eszembe túrázni menni, de most, hogy itt vagyok örülök, hogy eljöttünk. Végül nagyjából 1,5 órás sétálás után irány vissza a város. Egy kicsit nagyobb, mint az eredeti.

A második napi program eredetileg is városnézés plusz bevásárlás lett volna, az erdei kitérő, valószínűleg csak egy hirtelen ötlettől vezérelt bónusz volt. Vagy egyszerűen csak nem akartak előre elkeseríteni vele. Hazamentünk, megmosakodtunk, átöltöztünk összeszedtük Karin-chant, aki valószínűleg nem nagyon akart jönni velünk, de volt egy olyan hülye elejtett fél mondatom, hogy nem lenne e kedve eljönni velünk, és szegények ezt felszólításnak vették a részvételre. De talán olyan nagyon nem érezte rosszul magát.

Nagyjából 1,5 óra autópályázás után ez a nap nagyjából az én kívánságaim kielégítéséről szólt. Először is rament ettünk. Nem sok japán ételt ismerek, és azokból is igen kevés olyan van, amit kedvelnék is, de ezt mindenképpen ki akartam próbálni. Az étterem igencsak más hangulatú volt, mint az itteniek. Persze ott is sok fajta van, ez nyilván nem a legelőkelőbb volt azok közül, amikben jártunk, viszont ez tetszett a legjobban. Az alap, hogy, ha egy vendég bejön, jó hangosan köszönnek neki, sokszor hajlongások közepette. Ami viszont már furcsább, hogy amennyire én jártam, a vendégeknél nem szokás az, hogy visszaköszönjenek. A helyiség nem volt túl nagy, négyszemélyes bokszok voltak benne, az asztalokat masszív módon választották el egymástól. Amint leültünk egyből hoztak vizet mindenkinek, viszont külön nem kérdezték meg, hogy kérünk-e valamit inni. Tekintettel arra, hogy a ramen alapvetően leves, valószínűleg erre nem is nagyon van igény, a víz tökéletes megfelel. Az étlap teljes japánsággal, olyan embernek teljesen érhetetlen, aki nem beszéli a nyelvet, így csak a rajta szereplő képekre tud az ember hivatkozni. Viszont ezzel a tavalyi kínai út után már óvatos vagyok, mert a kép alapján nem mindig lehet eldönteni, hogy mi van benne, aztán rögtön eléd raknak valamit, ami teljesen ehetetlen, mert tele van tofuval. Így aztán a legegyszerűbb, és legbiztonságosabb módját választottam a rendelésnek. Teljes egészében rábíztam magam Karin-chanra. Ami neki jó lesz, az nekem is. Mert a gyerekek általában nem szeretik a nagyon savanyú, nagyon keserű, nagyon csípős dolgokat. Persze vannak extrém eseteke, például egy thai gyerekkel kapcsolatban a csípőssel azért nem biztos, hogy teljesen rábíznám magam, de japánban azért bíztam abban, hogy beválik a taktikám. Az egyetlen buktatója ennek talán az édes íz lehet, de egyrészt nem gondoltam volna, hogy van édes ramen, bár sosem lehet tudni, másrészt, úgy összességében nem tűnt túl édes szájúnak a kislány. Az elmélet egyébként ragyogóan bevállt, a ramen amit kaptam nagyon finom volt, viszont iszonyatos mennyiségű. Mint már sokszor, ott is az jutott eszembe, hogy komolyan nem értem, hogy a japánok hogy lehetnek olyan iszonyatosan soványak. Én nem eszek keveset, de a tál felénél már erősen pislogtam meg sóhajtoztam. Mindjárt mondták is, hogy nem baj, ha nem eszek meg mindent. Nem is ettem. Egyszerűen nem bírtam.

Az ebéd után jöhetett a 100 yen-es bolt. Ez olyan, mint nálunk a 100 ft-os bolt, de mégsem. Egyrészt a minőség és a választék lényegesen magasabb, mint az itthoni boltokban, másrészt nem csak névben 100 yenes a bolt, hanem a valóságban is. Ennek megfelelően nincs semmire kiírva az ára. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy valószínűleg csak azon fogok árat találni, aminek nem 100 yen az ára. Nem volt sok belőle. Ez a bolt egyébként lényegesen több időt igényelt volna, mint amit eltöltöttünk benne, mert egy darabig még csak nézelődött a családom is, de egy idő után láttam, hogy az öreg látványosan kivonult a kocsiba, a kislány meg odaállt mellém nézegetni. Igaz, hogy mindezt mosolyogva tette, de valahogy úgy éreztem, hogy ez felhívás arra, hogy legalább is a nagypapa már erősen mennem. Az ajándékokat nagyjából már megvettem, a kislánnyal még választottam pár édességet, mondván, hogy talán nem különbözik olyan nagyon az ő ízlése, mint az enyémeké, meg egyébként sincs veszteni valóm, mert fogalmam sincs, hogy melyik micsoda. Aztán két jó nagy agyonpakolt szatyorral végül én is elhagytam a boltot. Mielőtt ezt bárki félreértené, nem vettem olyan sok mindent, mint amennyire a japánok becsomagolják a levegőt. A legtöbb dolog kétszer, háromszor csomagolt, és mindenhez hozzáraknak egy csomó levegőt, hogy nem sérüljön. Így aztán az ember sok semmit vesz nagy csomagokban.

A következő állomás a rice field art volt. Igazából nem nagyon tudom, hogy ezt, hogy fordítsam. Valamilyen szinten nagyon megcsodáltam, viszont valamilyen szinten csalódás volt. Ugyanis egy a város majdnem közepén egy nagy terület, ahol különböző fajtájú és színű rizsből képeket csinálnak. Mármint a rizs szára alkotja a képet, nem maga a rizsszem. Az ember hajlamos rácsodálkozni, hogy mire képes már a számítógépes tervezés, meg a műhold által koordinált növényültetés. Egyébként minden fanyalgásomat félretéve tényleg lenyűgöző volt.

Volt egy terem, ahol meg lehetett nézni fényképeken a korábbi alkotásokat, de természetesen a fényképező gép ott kezdett el kiabálni, hogy lemerülőben van, és mivel tudtam, hogy lesz ma még olyan program, amit esetleg érdekesebb lenne fényképezni, mint ezeket itt, így olyan sok képet nem csináltam.

Sajnos az idő ezen az egy napon nem volt velünk valami túl kegyes, így az eső lassan elkezdett szemerkélni, én meg lélekben búcsút mondtam a helyi kastély meglátogatásának. Mivel olyan elfoglaltságot kellett keresni magunknak, amiben nem volt hátráltató az eső, így elmentünk pár bevásárló központba még ajándékot venni. Mondjuk nem nagyon értettem, hogy minek, mikor már majdnem mindent megvettem, amit akartam, de mint kiderült, ők ezt úgy gondolták, hogy ők vesznek az én családomnak ajándékot, cserébe azokért, amiket vittem nekik. És nagyon nem akarták hagyni, hogy lebeszéljem őket, erről a tervükről, úgyhogy jött az alkudozás, hogy akkor ezt most kifizethetik ők, de a másik részét én akarom fizetni. Így is lényegesebben többet vettek, mint amitől még jól éreztem volna magam, de én még mindig jobban jártam, mert Bencének például felajánlották, hogy kifizetik a repülőjegyét. Hogy is fogalmazzak finoman. Más világban élünk.

Végül itt van két kép az egyik bevásárlóközpont könyvesboltjának a manga polcairól. Ilyen választék láttán hogy lehet választ adni arra, hogy mit szeretnék venni. Nem tudom. Gyertek vissza értem két nap múlva. Addigra talán rájövök. Így aztán itt is, csak mondtam az első manga címét, ami eszembe jutott, odakalauzoltak a megfelelő polc megfelelő részéhez, és már csak azt kellett eldöntenem, hogy melyik részt akarom megvenni. Mert ez nem úgy megy ám, hogy csak az éppen aktuális rész van meg, vagy esetleg az egyel korábbi, hanem az összes. És ha már több éve megy a sorozat, akkor több évnyi kötet áll a polcon. Az elsőtől.

Egy polcsor a rengetegből.

Az eső nagy nehezen elállt, bár a nap nem döntött úgy, hogy akkor még egy kicsit kisüt, de tekintettel arra, hogy az idő vészesen fogyott, arra jutottunk, hogy akkor most vagy soha, elmegyünk megnézni a kastélyt, mert aztán kezdődik a matsuri, és akkor már azt kell majd nézni. Sok-sok utcán keresztül mentünk el a felvonulási kocsik mellett. Szerencsétleneknek nem jött jól az eső, némelyik festék meg is folyt, de úgy tűnt, hogy ez rajtam kívül nem sok embert zavar, mert jó kedélyűen ültek, álltak, ettek, ittak aludtak a kocsik mellet.

A kastélyból, ahogy vártam nem sok mindent láttam, egyrészt, mert alapból nem volt sok látnivaló, másrészt sietni kellet, hogy időben visszaérjünk, harmadrészt már későn voltunk, így magát az épületet csak kívülről tudtuk megnézni, mert mire odaértünk bezárták. Mondjuk állítólag belül nem is volt túl sok minden, úgyhogy nem maradtam le szinte semmiről. Összességében, ha nem is mentünk volna el megnézni, akkor sem hiszem, hogy bánnom kellett volna, de ezt csak így utólag tudom mondani, ha nem mentünk volna oda, biztos, hogy bánnám.

Eredetileg úgy volt, hogy majd Hideyuki-san lányánál fogunk enni, de jócskán megcsúsztunk mindennel, így aztán csak vettek valami vacsorát egy boltban, mert nagy főzőcskézésre már nem maradt volna idő, meg lehet, hogy kedv sem volt semelyik részről. A családnál csak az anyuka volt otthon két kicsi gyerekkel, akik nem tudták, hogy a nagyapjuknak örüljenek jobban, vagy az unokatesójuknak, aztán végül arra jutottak, hogy az unokatesó érdekesebb, így szerény Karint szinte teljesen el is tüntették. Azért időnként kijöttek ellenőrizni, hogy megvannak-e a felnőttek teljes létszámban. Mikor már indulni kellett szépen előkerültek az ünnepi ruhák is, bár a kisfiúét nem vitték túlzásba, viszont a kislányra ráadtak egy tündéri yukata-t. Persze az eredeti erősen lebutított és kisgyerek ízléséhez igazított változat volt, de talán pont ezért olyan lett a kislány, mintha egy gyerekmeséből jött volna elő.

Mire indultunk apuka is megjött, így teljes létszámban mehettünk megnézni a felvonulást. Sajnos egyébként velük olyan sokat nem tudtam beszélgetni, mert minimális szinten beszéltek angolul, de nagyokat mosolyogtunk egymásra, és igazából nem volt nagyon kellemetlen a helyzet. Egyszerűen mindenki tudta, hogy ez most nem kell nagyon erőltetni.

Természetesen a felvonulási helyszínen már jó sok ember volt, úgyhogy viszonylag nehezen lehetett mozogni, és még nehezebben lehetett szemmel követni a többieket, ennek megfelelően mi jól le is maradtunk Keiko-sannal a többiektől. Olyan nagy baj nem történhetett, tekintve, hogy elágazás nem volt, csak menni kellett amerre tudtunk, és előbb-utóbb megtaláltuk a többieket, akik viszonylag jó helyen, egy bolt előtt álltak meg. Ennek először nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, de mint kiderült ők már gyakorlottak a témában, mert a boltban sok mindnet lehet csinálni. Először is vásárolni lehet, ami nem egy utolsó szempont, mert a kisgyerekek biztos, hogy elkezdenek nyavalyogni, hogy valami kell nekik. Aztán a boltban van mellékhelyiség, amit ugyan én nem látogattam meg, de szintén a gyerekek miatt igen hasznos volt ez is, és nem utolsó sorban minden japán boltban, még a legkisebben is, vannak ülőhelyek egy pult szerű asztallal, hogy legyen hol elfogyasztanod a boltban vásárolt élelmiszereket, ha éppen ahhoz van kedved. Jó, nem biztos, hogy mindegyikben, de mindegyikben, ahol én voltam. Gyanítom, az instant kajákhoz még forró vizet is adnak, hogy azt is meg lehessen ott enni. Persze erre most nem nagyon volt szükség, viszont ez megoldást jelent arra a problémára, hogy mit csináljon az az ember, akit a felvonulás nem annyira érdekel, viszont a család, vagy éppen egy vendég miatt maradni kell. Ilyen esetben lehet venni valami olvasnivalót a boltban majd el is lehet hirtelenjében olvasni, a kirakott székeken. Persze nem volt rengeteg hely, de jelentkező sem volt olyan sok rá, úgyhogy Hideyuki-san az idő jelentős részét ott ücsörögve töltötte. Míg a család többi tagja kint figyelte az eseményeket. Mert volt mit. Legalábbis annak, aki most lát ilyet először, és nem kizárt, hogy utoljára, mint én, nagy élmény egy ilyen matsuri. Az első alkalom volt, hogy eszembe jutott, hogy jó lenne, ha a kis gép helyett a nagyobbat tudtam volna hozni, mert azzal éjszaka is lehet normális képeket csinálni. Igazából a felvonulást látni kell, leírni nem nagyon lehet, mert úgysem vagyok képes visszaadni a látványt. Gyakorlatilag valószínűleg mindenki képviseltette magát, aki a környéken élt. Persze kiírás nem volt, hogy éppen kiket láttunk, vagy volt, csak nekem nem tűnt fel, ami azért lássuk be nem akkora csoda, viszont az egészen kicsi lámpákat cipelő óvodás csoporttól, a 30-40 ember által húzott hatalmas 2 emelet magas kocsikat húzó sokadalomig, mindenki ott volt, és órákon keresztül jöttek. Egy idő után már az jutott eszembe, hogy, ha körbe-körbe mennének azt sem biztos, hogy észrevennem, mert egy, két kocsit kivéve eléggé hasonlítottak a kocsik egymásra, bár gyanítom, hogy csak az én avatatlan szemem látta így a dolgokat. Bár el tudtam volna hajnalig bámulni őket, 10 után már arra gondoltam, hogy Karin elég fáradt lehet, ideje menni, de legnagyobb meglepetésemre mindenki mondta, hogy, ha már idáig maradtunk, akkor várjuk meg a katonaságot, mindjárt jönnek ők is. Várjuk! Én nem vagyok semmi jónak az elrontója. Persze ilyenkor természetesen mindig közbejön valami, most például rosszul lett valaki a tömegben és utat kellett csinálni a mentőnek a felvonulók között, viszont ezeket a hatalmas monstrumokat nem olyan egyszerű mozgatni, úgyhogy jó 20 percbe került, mire a mentőautó meg tudott tenni pár métert. Olyan nagy nem lehetett a baj, mert nem volt nagy futkosás, bár én ideges, vagy rohanó, vagy kiabáló japánt nem láttam, bármennyire is gyanítom, hogy van olyan is. Végül újra megindult a menet, és megjöttek a katonák is, én meg azonnal megértettem, hogy miért is kellett megvárni őket. Nekik ugyan nem volt kocsijuk, viszont elég sokan voltak, ugyanabban a hagyományos stílusú japán öltözetben, és legyezővel és katanával csináltak pár formagyakorlathoz hasonlító mozdulatot. Se túl bonyolultak nem voltak a mozdulatok, se nem vitték túlzásba, viszont egyszerűen nem tudtam levenni róluk a szememet. Amíg őket láttam, addig a többi felvonuló, mintha nem is létezett volna. És persze róluk nincs egy darab képem se. 

A katonák után aztán tényleg elindultunk mi is, mert már késő volt, el is fáradtunk mindannyian kellőképpen. Mivel ez volt az utolsó nap/éjszaka, amit a családdal töltöttem, mire visszaértünk egy csomó ajándék várt rám, cserébe, amit vittem. Meg gondolom egyébként is. Én meg nem nagyon tudtam elképzelni, hogy hova fogom rakni azt a rengeteg mindent, tekintettel arra, hogy a csomagom nagyságra is és súlyra is véges, de sokat segített, amit már korábban mondtam, hogy a japánok szeretnek levegőt csomagolni. Igaz, hogy a bőrönd úgy nézett ki, mint a mesebeli Kisgömböc, de súlyban sokkal jobban álltam, mint kifelé menet.

És csak, hogy itt is legyen valami jaj, ezt elfelejtettem elmesélni. Tankolás. Mert az sem ugyanaz, mint itthon. Először is egy viszonylag kicsi benzinkútnál három alkalmazott állt kint a kutak mellett. Majdhogynem vigyázban. Az egyik tankolt, a másik a szélvédőt mosta, a harmadik meg a fizetést intézte. Mindezt igen sűrű hajlongások közepette. A kedves vevőnek nem, hogy ki se kellett szállnia, de még a motort sem kellett leállítani. Mondjuk ehhez azért az is kell, hogy a benzintank kinyitásához ne kelljen az indítókulcs, most, hogy így jobban belegondolok. Egy idő után már meguntam számolni, de egy ember egy tankolás alatt minimum Négyszer meghajolt. Egyébként ez volt az első, és utolsó alkalom, hogy észrevettem, hogy megnéztek maguknak. Persze, nem nyíltan, de azért észrevehetően és valószínűleg nem is a szépségem miatt, hanem inkább a fajtám miatt. Tegyük azért hozzá a dologhoz, hogy amennyire be tudtam saccolni egy 10-es éveinek végén 20-as éveinek elején lévő fiatal srác volt, aki még vagy nem tanulta meg, hogyan kell lepleznie a kíváncsiságát, vagy egyszerűen még nem nagyon látott élőben fehér embert.

És mivel az a nap nagyon speciális: Boldog születésnapot anya!!!