Ezt a napot igazából nem lehet szavakba önteni. Ha valaki erre jár, ki ne hagyja a világ összes kincséért sem. Piszok drága, de különböző csomagokat lehet venni és minden dollárt megért. 

Jelentem megvannak a fehér lakosok, csak ki kell menni értük Honoluluból. Reggel korán jött értünk a busz. Igaz nem helybe, hanem az egyik közeli szállodához, úgyhogy némi gyaloglással keztük a napot. A sofőr egy idős helyi bácsi viszonylag érthető akcentussal, bár hamar rájöttem, hogy csak az elején tűnt úgy, hogy most végre nem lesz bajom azzal, hogy értsem miről beszél. Voltak időszakok amikor jobban ment, voltak amikor kevésbé értettem a mondókáját, volt amikor meg egyáltalán nem. Egy idő után már annyira elfáradtam, hogy nem is figyeltem arra,  pedig állítólag nagyon érdekes dolgokat mondott. És csak mondta, és csak mondta szinte megállás nélkül. Körbevitt minket az egész szigeten, nagyjából 4 órát buszoztunk kisebb-nagyobb megállásokkal, és az öreg az egészet végigbeszélte. Szinte szünet nélkül. 

Over the rainbow. Szivárványos rendszámtábla. Csak úgy Hawaii-asan. 

Csodálkozunk, hogy megeszi őket a cápa? Tisztára olyanok, mint a fókák. Szörfösök a hullámra várva.

Aztán megérkeztünk a kultúrális központba. Itt külön utakra irányítottak minket, attól függően, hogy ki, milyen jegyet vett, bemutattak minket a vezetőnknek, és amióta itt vagyunk, először sóhajthattam fel igazán, hogy végre! Olyan érzés volt, mint amikor otthon az anyacég németnek nem nevezhető osztrák dialektusa után először meghallottam a bécsi főnökünket beszélni, és végre megértettem mindent.

Szóval az úgy van, hogy a központban rengeteg diák dolgozik, ugyanis a közeli mormon egyház tartja fent a központot is meg a mellette lévő egyetemet is, és van egy csomó "ösztöndíj?"-as diákja, aki nem fizet az oktatásért, hanem ledolgozza. Ha oktatás van heti 19 órát dolgoznak, ha nincs, heti negyvenet. Cserébe ingyen van az iskola. A világ minden tájáról vannak így itt diákok, akik vagy a műsorban vesznek részt, vagy vezetőként kísérgetik azt a rengeteg turistát, aki meglátogatja a központot. Nekünk például egy japán srác jutott, és mint olyan, akinek nem anyanyelve, hanem tanult nyelv az angol, végre mindennemű erőlködés és koncentrálás nélkül értettem, hogy mint mond. Nem csak ideig-óráig, hanem egész nap. Nagyon hálás voltam a dologért. 

Végignéztünk egy csomó bemutatót, hajókáztunk, sétáltunk, Hula táncoltunk ( mármint az aki akart, én csak néztem őket) és nagyon jól éreztük magunkat. És mindezt egy csomó mosolygós, közvetlen, barátságos fiatal között. A kísérőnk megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk egymással, majd meglepődött azon, hogy magyarokkal hozta össze a sors. Aztán rajtam volt a meglepődés sora, mikor kiderült, hogy Japánból Hawaiira jött számítástechnikát  tanulni. Valahogy nem hiszem, hogy egy hawaii-i egyetem ezen a téren többet tud nyújtani, mint egy japán, de jobban belegondolva egy csomó előnye lehet egy amerikai egytemnek, ha mást nem is nézünk, de legalább a biztos angol nyelvtudás. Aztán meg lehet, hogy haza sem akar majd menni, és az ittmaradásnál meg esetleg jobb néven veszik az helyi egyetemi diplomát. A jó ég tudja.

A rengeteg program után vittek minket vacsorázni, ami már igencsak rámfért mert egész nem nem ettem semmit a reggelin kívül, ami annyira nem is tűnt fel, amig le nem ültettek minket a vacsoraasztalhoz. Attól a pillanattól viszont éhen akartam halni. A vacsora nagyon finom volt, és bőséges is, tekintettel arra, hogy a svédasztalhoz mindneki annyiszor ment és annyit vett magának amennyit nem szégyellt. Közben még táncos műsor is volt. Mondjuk, itt már kicsit úgy éreztem magam néha, mintha egy Disney rajzfilm zenés betétjelenetében lennék, de az adott pillanatban, hangulatban teljesen helyén volt a dolog. Amin viszont kiakadtam, hogy voltak emberek, akik kifizették a méregdrága jegyet, az asztaluk szembe volt fordítva a színpaddal, ott ültek a táncosok előtt, mégis a telefonjukat baszkurálták. Mintha az máshol nem lehetne, csak ott és csak akkor.

A bogyót az érkezésnél akasztották a nyakunkba, a virágot a vacsoránál. 

Kockás hasizmok.

Vacsora után átmentünk as színházba, ott még megnéztünk egy kb. egy órás bemutatót a bennszülöttek életéről. Sajnos itt már az egész napos rohangálás miatt néha elbóbiskoltam, de sötétben, fáradtan, tele gyomorral ez nálam előre borítékolható volt. Azért viszonylag jól tartottam magam.

Bemutató után vissza a buszhoz, a bácsi már hála az égnek nem erőltette a beszédet, hanem lekapcsolt minden világítást, közölte, hogy jó éjszakát, és nagyjából két perc alatt hazarepített minket. Legalább is én két percet fogtam fel az egy órás útból. Ennyit töltöttem ébren.