A legjobb dolgok mindig az eltévedésekből lesznek. Mivel estére programot beszéltünk meg pár itteni ismerőssel, az időnk erre a napra meglehetősen korlátolt volt. Nem szűk, csak véges. Szóval, mind az indulással, mind az ott töltött idővel sientünk kellett. Vagyis csak kellett volna. Alapból kicsit később indultunk az ideálisnál, mert még beszéltem reggel a családdal, aztán ugyan megtaláltuk a megfelelő buszt, még pont időben is mentünk ki rá, csak építkezés miatt elterelték a járatot, és a helyiek, illetve azok, akik ezzel tisztában voltak bizonyára tudták, hogy éppen merre jár a busz, de mi nem voltunk biztosak a dolgunkba. Ebből aztán az lett, hogy addig kellene leszálni, amig legalább nagyjából tudjuk, hogy hol vagyunk, meg egyébként sem vagyunk messze. Itt leszállunk, ott elmegyünk, felszállunk egy másik buszra, aztán pikk-pakk, már ott is vagyunk. A terv jó volt, még pontos is, csak keresztülhúzta a piac. Merthogy a mellett kellett elmennünk. Vera még arra is emlékezett, hogy a Polinéz Központ sofőr bácsija mondta, hogy azon a piacon mindent fele áron lehet megkapni, mint egyébként bárhol a városban. Az ilyen helyet meg nem lehet kihagyni. Na, el is gurult egyből a gyógyszerem, hiszen megtaláltam a nekem való gagyi piacot, akkora csomagokkal vonultam ki a helyről nem kevés ott töltött idő után, hogy majd leszakadt a kezem. És akkor is csak azért mentem, mert jó lenne még Pearl Harbort is megnézni, mielőtt hazaindulnánk.

A következő problémát az jelentette, hogy csomagot a kapuk mögé nem vihetsz be, még a fényképezőgép táskáját is letetették velem a csomagmegörzőben. Mert természetesen olyanjuk is volt, csomagonként 5 dollárért. Én mindjárt végignéztem magamon, gyorsan elkezdtem számolni: 1, 2, 3. Ez így sok lesz. Még szerencse, hogy a kedves piacos árusok nagy zacskókkal láttak el, így nagy lelkesen elkezdtem az egyiket a másikba szuszakolni, plusz a fényképező gép táskáját is belegyömöszöltem, így a végére egy korrekt Kisgömböcöm volt. Az a hamm, bekaplak fajta. Legnagyobb meblepetésemre egy szó nélkül elvették, még csak csúnyán sem néztek rám, úgyhogy ez a gond is letudva, sipirc befelé. Jegyet kaptuk az Arizona hajózáshoz, meg időpontot is, hogy mikor, hol kell lenni, meg megvettük a jegyet a Missouri meg a Bowfin meglátogatásához. 

Első körben az Arizona emlékmű meglátogatása. Pontosabban a körbehajózása, mert az emlékműnél nem kötöttek ki. Valami megrongálódott, úgyhogy pár hónapja nem lehet kiszállni, csak hajókázással próbálnak az elsüllyedt hajóból minél többet megmutatni. Bár a dolog azért nem ugyanazm, mint amikor ki tudsz nézni, és fellültől nézheted meg az elsüllyedt csatahajót. Előtte megnézettek velünk egy dokumentumfilmet, hogy tulajdonképpne mi is történt, és a japánok miért támadták meg Pearl Harbort, és milyen hibákat követtek el az amerikaiak, amikor a többedszeri figylemeztetést sem voltak hajlandóak a katonai vezetők komolyan venni. Még azt is megtudtam, hogy az Arizonán azért nem volt esélye az embereknek a túlélésre, mert közvetlenül a támadás előtt tolták tele olajjal, így aztán egyből felrobbant, amint találatot kapott. A többi hajó legalább lassabban süllyedt el, de annak a szerencsétlennek, meg a rajta szolgálóknak nem volt semmi esélyük. A film egyébként meglepően korrekt volt, nem tolta a szemét japánok minden ok nélkül megtámadták a teljesen ártatlan amerikaiakat, hanem viszonylag korrekten elmondta, hogy mi volt az egésznek a hátterében, hogy az amerikaiak azért vonultak be Hawaiira, mert nem tetszett nekik a japán terjeszkedési helyzet, akik megtámadták az európai gyarmatokat. Szóval tulajdonképpen mind a két fél  tehetett a történtekről reljesen. Arról nem is beszélve, hogy az amerikaiak nagyon nem akarták elhinni, hogy megtámadják őket, addig amig ténylegesen meg nem kapták a bombákat, pedig többször is jelentették a megfigyelők, hogy támadás alatt vannak. A film után kihajóztunk, szomorkodtunk aztán visszajöttünk.

Az Arizona emlékmű. Ez alatt van keresztbe az elsüllyedt csatahajó.

Ez egy tankerhajó. A képen ugyannem látszik, de hatalmas. Vagy talán még annál isnagyobb.

Az Arizóna után megnéztük a USS Bowfin nevű tengeralattjárót, ami a támadás után pár évvel készült el, úgyhogy a harcokban nem igazán vett részt. Elég érdekes élmény volt. Eddig sem voltak illúzióim arról, hogy egy tengeralattjárón túl rózsás a helyzet, viszont ott teljesen meggyőződtem arról, hogy senki sem normális, aki egy ilyen helyen önszántából szolgál. Klausztrofóbiásoknak nem ajánlott a hely. Még olyanoknak sem, akik csak minimálisan nem szeretik a szűk helyeket. Az első átjáró előtt komolyan elgondolkoztam azon, hogy vajon át fogok-e férni rajta. Nem volt egyszerű. És akkor mi még úgy voltunk a belsejében, hogy nem működött semmi. El sem tudom képzelni, hogy milyen hangos lehet egy ilyen szűk hely, ha működik a rendszer, vagy, hogy, hogy lehet menet közben egy tengeralattjárón megmaradni, még ha a szűk helyeket nem is számoljuk. Komolyan mondom, minden elismerésem azoké az embereké, akik egy ilyen helyen szolgálnak. Természetesen a legjobb képek megint a fényképezőgépen vannak, úgyhogy ebből nem sokat tudok mutani. Ha nem felejtem el, otthon még teszek fel képeket. 

Átjáró.

Itt töltötték be a rakétákat.

A tengeralattjáró után jött a Missouri. Busszal mentünk ki, ami keresztülment a támaszponton, ha nem is katonai részén, de ott, ahol a katonák laknak, úgyhogy előre felhívták a figyelmünket arra, hogy útközben a buszról leszünk szívesek nem fényképezni. Nem tettük. A csatahajó egyébként megletősen nagy benyomást tesz az emberre a méreteivel. Főleg a tengeralattjáró utám. Még akkor is, ha más a funkciója, és jelentősen nagyobb kiszolgáló személyzete van. Ami meglepett, hogy milyen sok élelmezésre szolgáló helyiség van benne. Értem ezalatt a konyhákat, az étkezőket, a boltokat, a tiszti étkezőket. Rengeteg volt, és nagyon tágasak. Ehhez képest a háló helyiségek rettentően zsúfoltak és szűkek, ráadásul olyan helyen is ágyak voltak, ami egyáltalán nem volt elkülönítve a közlekedési útvonalaktól, szóval pihenésre teljesen alkalmatlanok lehettek. Persze gyanítom azok csak amolyan ideiglenes helyek lehettek, amiket akkor használtak, ha nem történt semmi, viszont nem mehetett a szolgálatban lévő katona túl messzire a szolgálati helyétől. Ha nincs igazam és azok is rendes ágyak voltak, akkor akik oda kerültek iszonyatosan megszívták. Érdekes volt látni az akkori hírközlési eszközöket és nehéz elképzelni, hogy azokkal is lehetett boldogulni, és navigálni egy akkora hajót. De még fogorvosuk is volt, korrekt rendelővel. Ez viszont meglepett. A kapitányi híd elég szűkös, a helyiség, ahol a kormányos volt egyenesen fullasztó. Arról nem is beszélve, hogy viccesen kicsi, ha belegondol az ember, hogy milyen nagy monstrumot kormányoznak onnan. Szóval a Missouri több szempontból is tanulságos volt. És még azt is meg lehetett nézni, hogy a háború végén hol adát meg magukat a Japánok. Feltétel nélkül.

A Missouri messziről.

Közelről

Az ágyúk alól. Nem tudom elmondani mennyire kicsinek éreztem magam alattuk.

A számítástechnikát oktató terem. A minőség nem a legjobb, de a lényeg így is látszik. :)

Oktatóterem? Eligazító? Esetleg mindkettő?

Itten volt a kormányos. Szigorúan élére állítva. Nem hiszem, hogy el tudott fordulni.

Ezen a résen látott ki. Igen, ez minden!

A kapitányi szék.

Vissza már nem volt ennyire kalandos az utunk, egyből megtaláltuk a megfelelő buszt, hamar haza is értünk, gyors mosakodás után mentünk a csajokkal vacsizni, inni, beszélgetni. Olyan 11 jörül kerültünk ágyba. Másnap korán kellett idnulni, mert a kövekező programunk a Kualoa Ranch volt.