A mai nap irány a belváros. Szép komótosan elkészültünk, mert hát hova siessünk, aztán felültünk egy buszra, ami bevitt minket a belvárosba. Célirányosan. Ezt azért fonos kiemelni, mert visszafelé kalandosabb volt az utunk. Vagy, ha nem akarok így fogalmazni, akkor csak hosszabb. De szerintem inkább kalandosabb. Egyébként az az egyik legjobb az itteni létben, hogy nem kell rohannunk sehova, sok-sok percig ülünk a buszmegállóba, mert vagy nem tudjuk mikor jön, és korán mentünk, vagy tudjuk, de nem jön, vagy éppen a jó ég tudja, hogy mi van, de nem is érdekel. És másokat se. Itt mindenki nyugis. A buszsofőr rádudál a nénire, hogy ne csoszogjon hátra a buszhoz, majd előbbre megy kb. tíz métert, és a nénike kényelmesen felszállhat, megáll két egymássak szembe menő busz az útkerezteződésben, de úgy, hogy te tőled, se hozzád, ott aztán nem megy senki sehova, a két sofőr teljes nyugalomban megbeszéli egymással a megbeszélnivalót és ez mindenkinek teljesen természetes. Nincs morgás egy szál sem. Mindenki nyomkodja a telefonját, és türelemesen vár. Mondjuk lehet, hogy fel sem tűnt nekik. Mindegy. Szóval, bementünk a városba, Vera mindent tud, hogy mikor, hol kell leszállni a buszról, merre menjünk, mit csináljunk. Jó, nyilván ő sem tud(hat) mindent, de amit nem tud azt nem mondja, nekem meg nem hiányzik, mert nem tudom, hogy esetleg hiányoznia kellene, úgyhogy minden így tökéletes. Megnéztük a kormányépületet, amit állítólag mindenki utál, mert csúnya, pedig nagyon igyekeztek belecsempészni a kompozícióba, mindent ami a szigetekre jellemző. Az óceán, a vulkánt, meg még ki tudja mit. Mondjuk én ezt e kettőt sem vettem volna észre, ha nem kapok részletes tájékoztatás. Én is csak azt vettem magamtól éeszre, hogy, hát ez az épület azért nézhetne ki jobban is. Aztán átmentünk a királyi palozához.

Otthoni mértékkel azért elég túlzás palotának neveni, inkább csak amolyan uralkodói rezidencia, dehát kis ország, kevés emberrel, miért ne lehetne palotának nevezni. Az udvarban a laktanyával. Jó, nem katonáknak, hanem a királyi testőrségnek, de elnézve a méretét, meg, hogy mennyien lehettek benne nem is csodálom, hogy nem tarott sokáig bevonulni ide a fehér embernek.

A palotával szemben a bíróság, a bíróság mellett az első templom, amit a szigeten építettek. Az érdekessége, hogy itteni korallmészkőből. Remélem így hívják. a lényeg, hogy az alapanyagot az óceánból szedték. Egyébként nem katolikus a templom hanem protestáns. Ha valakit érdekel. Katolikusban is voltunk, de mivel éppen mise volt nem akartam fényképezni. Pedig egy nagyon szép ólomüveg volt a bejárat fölött.

Nem messze tőlük az Aloha tower, ahova fel lehetett menni lifttel. A kettő között meg egy átjáró, ami forgalmasabb időben egy csomó nyitott kávézónak adhat otthont, de vasárnap lévén szinte minden zárva volt. Rajtunk kívül csak még egy pár turista lézengett az utcán. Inkább csak egy mint kettő. Szóval, a torony aljában ott ül egy bácsi, aki lelkesen magyaráz valamit a messzebeszélőjébe. Nem emlékszem, hogy telefon volt vagy walkie-talkie, nem is az a lényeg. A lényeg, hogy látszik rajta, hogy beszélget valakivel, és nem nagyon vágyik rá, hogy ebben megzavarják. Valamint nagyon ügyel arra, hogy még véletlenül se foglalkozzon a mi téblábolásunkkal. Aztán mikor már végképp nem tudtuk mitévők legyünk, Vera azért megkérdezte tőle, hogy fel tudunk-e menni valahogy a toronyba. Persze. Ott a lift, de előtte ellenőriznie kell a csomagjainkat. Engedelmesen kinyiottuk a táskákat, a bácsi belekukucskált a látszat kedvéért, aztán irány a lift. Búcsúzóul még mondta, hogy csak a tizedikre lehet menni. Sebaj! Nekünk az is jó lesz. A liftben meg a frász jött rám. Az a tipikus horrorfilmes, nyöszürgős, fujtatós, mindjárt leesős fajta. Amiben azt érzi az ember, hogy csak ezt éljem túl. Persze láthatóan többen is túlélték már, mert fent rajtunk kívül nézelődött még pár turista, mi is körbejártuk, fényképezgettünk, hümmögtünk az óceánnak, aztán lejöttünk. Lent találkozunk pár japánnal akik élelmesebbek voltak, ők előbb megkérdezték a bácsit, hogy, hogyan lehet feljutni. Mondjuk, mentségünkre szolgáljon, hogy az öreg akkor már nem beszélt a messzebeszélőjébe.

Kerestünk egy Mekit, ettünk, ittunk, jót mulattunk, én rácsodálkoztam, hogy errefelé, vagy lehet, hogy csak arrafelé, a Meki közönségének átlagéletkora hatvan év fölött van, aztán elindultunk megkeresni egy shintó szentélyt. Némi gyaloglás következett a chinatown-on keresztül, mire elértük a szentélyt. Érdekes volt látni egy japán templomot a kínai negyedben. Vagyis nem vagyok benne biztos, hogy az még a kínai negyed volt, mert közben átmentünk egy csatornán, ami a választóvonal lehetett a két városrész között. Minden esetre érdekes volt három, négy lépéssel az egyik kultúrából a másikba csöppenni. Ezután már nem maradt más, mint keresni egy buszt, amivel haza lehet jutni. Mondjuk a négyes jó lesz. Csak melyik irányba? Merthogy a google szerintem itt nem annyira működik, vagy legalább is nem úgy, mint a többi országban. Én már rég feladtam, hogy annak segítségével eljussak A-ból B-be, de Vera egész jól megküzd a feladattal, és ha ő azt mondja, hogy a 4-es busz idehoz minekt, akkor az úgy is van. Én meg ne aggódjak annyit! A busszal végrehajottunk némi városnézést a kertes házak környékén, én teljesen elvesztettem minden létező fonalat a közlekedés terén, ami azért az én esetemben nem annyira megszokott, de a busz rendben idehozott minket, én meg megint elkönyveltem magamban, hogy nem kell aggódnom, csak ne maradjak egyedül, mert úgy elveszek, hogy még pislogni sem lesz időm.

Délután találkoztunk egy helyi párral, akik voltak olyan kedvesek, hogy kivittek minet a Waikiki strandra. Vagyis úgy helyiek, hogy két éve laknak itt. A srác katona, aki most Havaii-on állomásozik, a barátnője meg jött vele. Szóval strad és a naplemente. Meg nem utolsó sorban a kínai család. Egy darabig ültünk csendben, rendben, nyugalomban, vártuk, hogy lemenjen a nap. Nekem már unalmamban az is eszembe jutott, hogy itt nem lemegy a nap, hanem egyszerűen leesik. Áll jó darabig egy helyben, mint a pletyózó mamák, aztán egyszer csak észbe kap, hogy neki nem itt kellene lennie, és belepotyog a vízbe. Minden átmenet nélkül. Aztán megjelentek ŐK. Először csak apukát láttuk a fényképezőgéppel, meg a meghatározhatatlan korú lányát, és elkezdődött e fényképezés midenféle jóga, balett, tornász és még a jó ég tudja milyen pózban. Aztán a fényképezéshez anyuka is csatlakozott hol egy, hol két telefonnal. Verának meggyőződése, hogy azért csinálták, hogy ha hazamennek könnyebben találjanak férjet a lánynak. Vagy a jó ég tudja miért. Először csak a fejemet fogtam, aztán kínomban mosolyogtam, majd negyven perc után már jókedvemben nevettem. Ritkán lát az ember ilyen showt. Később egy japán anya-lánya páros is próbált csatlakozni a parádéhoz, de sehol nem voltak a kínaiakhoz képest. Csak azt sajnálom, hogy nem csináltam róluk képeket. Viszont a várakozás idejét jelentősen szórakoztatóbbá tették, amig ki nem kerültek a látóterünkből. Mikor már azt hittük, hogy megunták és a fotózkodás helyett talán a látvány szépségével is foglalkoznak, az óceánból kifelé jövet észrevettem, hogy szegény kislány vagy önszántából, vagy családi bíztatásra épp egy fán ül és ott pózol. Na, itt már potyogtak a könnyeim a röhögéstől. Miután végül ilyen jó hangulatban eltelt az idő, a nap is észbe kapott, és tette a dolgát, megcsodáltuk a naplementét, majd utat vágva a japán turisták hadában, szép lassan hazagyalogoltunk.