Két semmit tevős nap után, ma végre megint neki tudtunk vágni a nagyvilágnak. Igazából az semm igaz, hogy teljes semmit tevésre voltunk kárhoztatva, mert az első nap eláztunk, de úgy izomból, cserébe kint voltunk vihart nézni a parton, meg végigsétáltunk visszafelé a boltok között, majd megállapítottuk, hogy mindenki  kirakta a poncsót a városnézőknek. Ja, és nem is voltunk kevesen kóricálók. Másnapra már jelentősen javult az idő, vagy legalább is már csak minimálisan esett az eső, ha jó idő nem is lett, de legalább el tudtunk menni ajándékokat venni. Este meg kimentünk a partra megmártózni az óceánban. Nem mondom, hogy melegem volt, de azt hiszem nem mondok semmi meglepőt, ha elárulom, hogy ott sem voltunk egyedül. Sőt! Az embereknek korlátozott az itt töltött idejük, nem maradhatnak el a napirendtől holmi eső, meg rossz idő miatt. 

Ma reggel meg már a napot is lehetett látni. Ez már minden kétséget kizáróan alkalmas volt arra, hogy folytassuk a tervet. Hiszen mi is két nap lemaradásban vagyunk, ami sajnos valószínűleg az egész napos strandolással tervezett napunkba fog kerülni. 

Mindegy, a mai napra tervezett program a buddhista templom, a templomok völgyében. Eredetileg a terv az volt, hogy autót bérelünk, de végül a buszozás mellett maradtunk, ami így utólag nem biztos, hogy bölcs döntés volt. Egyébként úgy 95%-ban nincs eltérés az otthoni meg az itteni közlekedés között, csak itt mások a mértékegységek amiben mérnek, és nem mindig tudom, hogy honnan, miért, és mikor kanyarodnak. Ha valakinek nagyobb tapasztalata van nagyobb forgalomban vezetni, vagy több az önbizalma, mint nekem, simán bevállalható az autóbérlés. 

Szóval, buszra fel, buszról le, átszállás és újra buszra fel. Az 55-ösre. Az meg már repít is a kitűzött cél felé. Majdnem minden nap veszünk a sofőrnél egy napi jegyet, ami két jegy árába kerül, cserébe annyit és olyan busszal mászkál vele az ember, amennyit csak szeretne. Az lenne az ideális, ha heti jegyet lehetne venni, de olyan nincs. Szóval, marad a napi. A mai utunk elég hosszú volt, bár aztán kiderült, hogy csak az eredeti tervvel, még egész jók lettünk volna. A templom egyébként egy hatalmas temető végén van, így az ember keresztül megy egy csomó sírfajtán és sírkövön. Sírhelyek az óceánra néző kilátással előre leköthetőek. És mielőtt bárki azt hinné, hogy hülyülök, tényleg van ilyen. És már nincs is belőle túl sok, úgyhogy, ha valaki olyat szeretne, igyekezzen.

Ez az út eleje, a temető bejárata. Jobbra, balra a kicsi pontok a sírhelyek.

Ilyenek, csak ennél nem volt váza, meg virágcsokor.

Ilyenből, csak ezt az egyet láttuk, de nem kóricáltunk különösebben. Viszont volt még japán szentély formájú, és külön családi kápolna, de azokról elfelejtettem a telefonommal képet csinálni.

Végül elértük a temlomot, vagyis azt, ami az eredeti célunk volt, mert közben volt másik is.

Ez egy keresztes templom. Nem ezt volt a végcél.

A Byodo-In templom turista látványosság a  keresztény meg funkcionális. Azt nem tudom, hogy buddhistát is használják-e temetési szertartásokra, gondolom igen, de  annyira turista látványosság, hogy busszal hordják ki az embereket az utazási irodák. A templom csalódás volt, meg nem is, valahogy azt hiszem nagyobbra számítottam, de így utólag belegondolva, mi a fenének építenének itt Hawaiion nagyobb buddhista temlomot. Még akkor is, ha szerintem a fővárost már rég gyarmatosították a japánok turisták. Bár gyanítom, hogy rengetegen laknak is itt, nem csak látogatóban vannak.

Ezek itt valószínűleg komoly baj esetén a túlélést szolgálják, ha nem lehet más kajához jutni. Rengeteg van belőle és akkorák, mint a karom. A teljes. Alsó, felső együtt. Amikor már majd megunják a halakat, akkor megeszik az egyébként mindenhol békésen kapirgáló tyúkokat, amik gondolom, hogy a városhoz tartozhatnak egyes emberek helyett, mert mindenhol ott vannak. A házak udvarában, a Meki melett, a temetőben, mindnehol. Mert itt Hawaiion ez a világ legtermészetesebb dolga.

Az összes bejárással fényképezéssel, nézelődéssel együtt is másfél óra volt az egész. Gondoltam, ha már ott vagyunk, ne menjünk vissza Honoluluba, mert akkor megint csak itthon unatkozunk, bár lemehettünk volna a partra is, hanem menjünk fel az északi partra, megnézni a nagy hullámokat, meg az igazi sörfösöket. Ezt a gondolatot aztán kemény két óra buszozás követte. Elmentünk a Kualoha ranch mellett, ahol a Jurassic parkot forgatták, és ahova majd vasárnap mi is megyünk, elmentünk a Polinéz központ mellett, ahol már voltunk (menjünk beeee, anya menjünk be újra!!) és még így is egy csomó út volt mége előttünk. Ahogy haladtunk előre egyre lepusztultabb lett a környék, egyre inkább azt lehetett látni, hogy ahol nem járnak a tusriták, ott bizony pénz sincs olyan sok. Ilyenkor látja meg az ember egy-egy hely valódi arcát.

Na, majd Haleiwa-n. A nagy hullámok árnyékában más lesz a helyzet. Nem volt. Ahogy mentünk végig a kisvároson, egy lepukkant , hanyatló hely tárult fel előttünk. Vagy csak nem találtuk meg az igazi turistacsalogató helyeket, ahogy a nagy hullámokat, illetve a szörfösöket sem. Mondjuk a hullámok tekintetében lehet, hogy csak nem jó napot választottunk, de a város gondolom mindig ilyen. Lehangoló volt. Főleg mert baromi sokat kellett miatta utaznunk.

A part felé aztán megtaláltuk a lakóházakat is, azok már nem különböztek a környék többi házától. A parton volt néhány ház, amiről nem tudtam eldönteni, hogy szállodák, vagy csak kiadó társasházask, de mint az északi part legnagyobb hírrel bíró települése, némileg nagyobb durranást vártam volna a helytől.

Hazafelé másik buszt választottunk, így egy kicsit rövidebb lett az út, de mivel ezek ilyen helyi járat szerű buszok, bejárják az egész szigetet és majdnem minden bokornál megállnak. Így aztán szép lassan halad.

Mondhatnám, hogy a mai nap a csalódások napja volt, de ez így ebben a formában nem igaz. Lehet, hogy nem azt kaptam, amire a nap elején számítottam, viszont, ha nem mentünk volna el megnézni őket, akkor biztos, hogy rossz szájízzel mentem volna haza, hogy azért még jó lett volna ezeket látni. Szóval, benne volt a programban, megint kipipáltunk egy napot, és ha kis csalódássa is, de semmiképp nem hiányérzettel zárjuk. Meg különben is. A foglalkozás elérte célját, az idő eltelt.

Este mikor hazaértünk, úgy gondoltuk, hogy felmegyünk még a medencéhez kicsit kinyújtóztatni, átmozgatni a tagjainkat. Az ötlet jónak tűn, csak sötét volt hozzá és hideg. Nem sokkal utánunk jött egy nagyobb fiatal csapat bulizni a medencénél. A naphoz illő befejezés volt. Majdnem jó!