Évek óta mondogatom, hogy majd egyszer, ha betöltöm a negyvenet, megyek Hawaiira. Mert ott még nem voltam és miért ne? Első gondolat az volt még annak idején, hogy majd apával, de apa beintett, hogy ő aztán nem, mert ott semmi sincs. Aztán volt a meglepődés, mikor mondtam, hogy akkor megyek Verával, mert én bizony azt a semmit meg akarom nézni. És sok-sok évnyi várakozás után felültünk arra a bizonyos gépre. Bécs - Los Angeles, Los Angeles Honolulu. 12 és 6 óra repülés, közte öt órás átszállással. Meg egy piszok szar LA-i repülőtérrel. Néha olyan helyen mentünk, hogy az volt az érzésem, hogy egyszer csak elérünk a világ végére és ott leesünk. De legalábbis olyan helyen végződik a folyosó, ahol valaki egy lapáttal vár ránk, hogy fejbe kólintson és elásson a sarokban. Aztán kiderült, hogy tulajdonképpen csak a főbb részeket összekötő folyosókat jártuk. Mert az United Airlines nem közösködik senkivel és külön terminálja van. Persze ennek alaposan nem jártam utána, csak gyanús hogy erről a terminálról csak az ő gépeik mennek. Cserébe párszor néztünk nagyokat a többi terminálon, hogy miért nincs kiírva a mi gépünk. Aztán arra jutottunk, hogy egyszerűen csak az van, hogy minden terminál csak a saját járatait írja ki. Szóval, ne idegeskedj keddves átutazó csak első körben keresd meg a megfelelő terminált. Gond akkor van, ha ott sincs a géped. Mi szerencsére megtaláltuk és már csak azt várjuk hogy nekivághassunk a maradék repülőútnak. És egyre inkább úgy érzem, hogy nekem tulajdonképpen most nagyon aludnom kellene. Tekintve, hogy otthoni idő szerint háromnegyed hatkor keltem most meg hajnali egy óra múlt, közben meg nem nagyon tudtam aludni a repülőn. Vagyis nagyon nem, merthogy mentünk folyamatosan a nappal az állandó világosban. És akkor a repülőgépen sírdogáló gyerkeről, meg a repülőgép alapzajáról még nem is beszéltem. Szóval, most már tulajdonképpen csak arra vágyok, hogy elfeküdhessel végre egy ágyon és jelentősebb időt tölthessek avással. Jelen esetben az egy óránál több idő már egészen jelentősnek tűnik. Ezen kívül jelentős előnye az idei útnak a tavalyihoz képest, hogy utánfutóként utazom. A gondolkozást szegény Verára hagytam én csak megyek utána gondolkozás nélkül. Vagy legalább is csak minimális gondolkozással. Bocs Vera! Légyszi ne vigyél az ásós, fejbevágós, elkaparós bácsikhoz.

A LA-ből Honoluluba út viszonylag eseménytelenül telt. Valószínűmeg az is nagyban hozzájárult, hogy ájulásszerű alvásfélével töltöttem az idő nagy részét. A repülő finoman szólva sem volt kihasználva, szóval kényelmesen elfértünk volna, ha jól nevelt kislány módjára nem ülünk egymás mellett a helyünkön. Nem volt jelentősége. A reptéren ismételten hagytam, hogy Vera magához ragadja a kezdeményezést, már csak azért is mert megletősen nehezemre esik megérteni a  helyieket. Mondhatnám úgy is hogy egy kukkot nem értek abból, amit mondanak. Szóval, egyelőre meglehetősen sajátságos kommunikációs metódusunk van. Meghallgatom amit mondanak, azt lefordítja nekem Vera, majd én válszolok angolul. Nem nézhetnek minket tiszta hülyének. Ááááááá dehogy. Egyébként a sziget nagyjából olyan eddig amit Vera előre mondott. Fehér embert szinte még nem is láttam. Majdnem mindenki ázsiai. Viszona belőlük megtalálható minden nemzet. Érdekes. 

Ez itt kérem az aszfalt a hawaii-i reptéren. Még az is virágos.

És akkor végül a szállásról. Enyhén szólva is voltak fenntartásaim a szállásunkkal szemben. Első körben lefoglaltunk magunknak egy szállodai szobát, de azán Vera gondolt egyett, és arra az elhatározásra jutott, hogy próba szerencse, hátha talál valami olcsóbbat. És talált. Egy magyar srácnak van itt, ha jól értettem utazási irodája is, meg lakásokat is ad ki bérrbe. Vagyis lehet, hogy több magyar is foglalatoskodik ilyennel, de mi csak eggyel kerültünk kapcsolatba. Szóval teljes apartman a szállodai szobánál olcsóbban. Nagyon kecsegtető, viszont semmi leírást, értékelést, véleményt nem találtunk róla. Ez meg ugye sok minden lehet. Mert fényképet feltölteni, még ha ténylegesen abban a lakásban észült, akkor is lehet olyan szögből, hogy az jól nézzen ki, aztán valójában meg nagyon messze is állhat a valóságtól. Csak érteni kell a fotózáshoz, meg a photoshop-hoz. Dehát egyszer élünk, és ha olcsóbb a szállás, több pénzt lehet itt elkölteni Mi baj lehet? Este tíz volt mire ideértünk hulla fáradtan, irány a city shutle, be a városba, kis gyaloglás még a szállásig. Ott egy kis kóválygás után egy telefon, hogy mit itt vagyunk, de mást nem látunk. Ja, hogy nem ez a főbejárat? Sebaj! Nagyon szívesen megvárjuk, míg értünk jön a hölgy, mert mi már annyira nem akarnánk mozogni feleslegesen, ha nem baj. Pár perc múlva megjelent egy nagyon szimpatikus és lelkeshölgy, végre bevezett minket az ígéret földjére, és feltárult előttünk a menyország. Ágy!!!  Ja, hogy lakásÍs van? Jó, de kit érdekel? Nem ám. Lelkesen körülnéztünk, lelkesen bólogattunk, beszélgettünk, és közben nagyokat örömködtünk, hogy ennél jobbat kívánni sem tudtunk volna. Világos, tiszta, tágas, minden amit csak kívánni lehet. Na és ha egy csöppet hangos. Itt vagyunk egy naggyobb útkereszteződés mellett. Kit érdekel? Majd becsukjuk az ablakot. Cserébe minden itt van a közelben. Teljes telitalálat. És még medence is van, ami állítólag majdnem mindig üres. Tökéletes.

Még elmentünk vacsit venni, mert én már szédelegtem az éhségtő, aztán itthon mosakodás, alvás. Te jó ég, már megint éjfél van! A forgalom zaját kb. másfél percig hallottam. Nem voltam fáradt. Áááááá, kicsit sem.