Az utolsó teljes napunk Hawaii-on. Reggel elmentünk reggelizni Honolulu híres pancake-et áruló éttermébe. Állítólag az egész szigeten ott a legjobb a pancake, de ha az a legjobb, akkor nem akarom tudni, hogy milyet ad a többi hely. Vagy egyszerűen csak a kaja nem jött be. Hasonló a mi palacsintánkhoz, csak vastagabbra sütik, és valamitől némileg a szivacshoz hasonlít az állaga. Meg kicsit az íze is. A tetejére raknak egy nagy adag vajat, amiről, miután jól bekentük vele a cucc tetejét, kiderült, hogy sós, így kifejezetten érdekes íze volt a édes kókuszos öntettel. Tanultunk a dologból, a másodiknál a vajazásos részt kihagytuk csak a többi édes öntetet próbáltuk ki.  Egyébként a reggeli, amit rendeltünk két tojásos rántottából, két sült baconból és korlátlan pancake fogyasztásból állt volna, de én már azt a hármat sem tudtam megenni, amit első körben kihoztak. Kis idő után hatalmas mosollyal megjelent a felszolgáló hölgy, hogy akkor hozjatja-e a következő kört. Hát nem.

Ezután vissza az apartmanba, fel a fürdőzős cuccot, és vártuk Stacey, aki elvitte minket Hanauma bay-be. Kötelező program azoknak, akik Hawaiira mennek és tudnak úszni. Ha van saját szemüveg és pipa hozzá, azt mindenképpen vinni kell, vagy ott is lehet bérelni, de a jó ég tudja, hogy akarnék-e olyan pipát venni a számba, ami nem tudom, hogy kinek a szájában volt legutóljára. Persze plusz pénzért lehet venni újat is. Mindegy, nálunk csak szemüveg volt, hát megoldottuk pipa nélkül, csak úgy egy kicsit nehézkesebb a levegővétel. A partszakasz egyébkén azért kedvelt hely, mert a korallok fölött lehet úszkálni, és nézegetni a közöttük úszkáló halakat. Ahol sok az ember a vízben, ott sok a  hal alattuk. Ezzel legalább nincs varia. Sajnos nem vittünk magunkal semmi olyat, amivel vízmentesíteni tudtuk volna a telefonokat, így nem tudtunk képeket csinálni, de ez kifejezetten olyan dolog, amit át kell élni. Úszkáltunk egy darabig a vízben, csodáltuk a halakat, küzdöttük a többi, magát búvárnak gondoló úszkálóval a legjobb helyekért, majd mielőtt teljesen belefutottunk volna a csúcsforgalomba, meg a dugókba, megindultunk Stacey otthona felé, mert volt olyan kedves, hogy meghívott magához vacsorázni. Útközben még beugrottunk egy bevásárló központba, hátha több napi eszetlen ajándék vásárlás után még mindig lenne valami, amit venni akarnánk, majd,miután ezt meguntuk, megérkeztünk a lakásba. Ott kitúrtuk szegény, egyébként nem annyira emberbarát barátját, hogy aztán csak a lányoké legyen a nappali meg a konyha. Stacy szerint a barátja szégyenlős és nem szeret idegenekkel beszélgetni. Mifelént ezt inkább antiszociálisnak hívják, de mivel én is otthonosan mozgok ezen emberke körében egy szót sem szólhatok. A fiatalember bevonult a hálószobába, mi meg ettünk, ittunk, beszélgettünk a nagyszobában. Aztán elindultunk felfedezni az épületet, és rácsodálkoztunk a teniszpályára, a kosárpályára, a golf gyakorlóra, a közösségi teremre, a konditeremre, ami mind nyitott helyiség, az összes lakó szabad használatára. Sajnos nem bírtam levetkőzni magyar mentalitásomat, és azon gondolkoztam, hogy itthon milyen hamar tennének mindent tönkre és hordanának mindent el jóakaratú emberek. Mondjuk az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a komplexum bejáratánál őrbódéban leledzik egy portás bácsi, aki fonossága teljes tudatában zavarja el a nem ott lakó embereket. Olyannyira, hogy még a taxisokat sem engedi be. Persze egy ilyen bácsi léte nem tudom, hogy itthon mennyire okozna bárkinek is gondot. 

Az este hamar eltelt a jó társaságban, mi meg lógó orral mentünk vissza a szállásunkra, hogy akár tetszik, akár nem sajnos lejárt az idő, és holnap haza kell mennünk.