Ez a nap volt talán az egyetlen fájó pont az egész kínai utunk során. Túl későn mentünk, túl rövid időre, túl fáradtan. Sokkal több időt kellett volna rászánni a városra, és talán sokkal jobban fel is kellett volna készülni belőle, mert mi csak úgy mentünk, mindenféle koncepció nélkül, pedig ez az a város, amit, ha valaki Kínába megy, mindenképpen látnia kell, hogy értse, mennyi pénz van abban az országban.

Ez a kirándulásunk sem indult zökkenőmentesen. Kinéztünk egy vonatot, hogy az olyan pont jó időben indul. Nem kell korán menni, de elég időnk lesz megnézni mindent, amit Vera betervezett. Két fix program volt, amit még itthon kigondoltam, az egyik az m&m’s bolt, a másik pedig az akvárium. Egyikkel sem adtunk igazából túl sokat a kulturális ismereteinkhez. Szép kényelmesen kibuszoztunk az állomásra, Vera elment jegyet venni, majd tágra nyílt szemekkel jött vissza, hogy nem kapott jegyet a vonatra, csak az egyel későbbire. Hiába próbálkozott, a pénztáros nem hagyta magát meggyőzni, hogy nekünk helyjegy nélkül is jó lesz, azt a 20 percet, amit a vonaton töltenénk, kibírjuk ám állva is, jegyet nem kaptunk, pedig állítólag ilyen rövid útra állójegyet is adnak. Legalábbis Vera utazott már úgy. Most nem jött össze. Ez sajnos azt jelentette, hogy a szokásos melegben megint lett egy óra szabadidőnk, míg vonatra tudtunk szállni. Egy darabig próbáltuk magunkat meghúzni az árnyékban, de a helyi riskások mindenképpen úgy gondolták, hogy nekünk bizony fuvar kell, és azt velük kell lebonyolítanunk, úgyhogy egy idő után jobbnak láttuk, ha inkább elsétálunk valamerre. Még a buszon észrevettem egy tornyot, amiről kiderült, hogy az állomás közelében van, így abba az irányba indultunk. Megszemléltük a város régi vízi kapuját, ahol annak idején beengedték a rizst szállító hajókat,

átmentünk egy hídon, ami tisztára úgy nézett, hogy, hogy ha az ember fel akar menni rá, akkor le kell mennie az úttestre. Persze visszafelé kiderült, hogy csak nem mértük fel jól a helyzetet, de mentségünkre szolgáljon, hogy a helyiek is jöttek utánunk, mint a kiskutyák.

Ezen a környéken derült ki, hogy bizony Suzhouban is vannak 2-3 emeletes házak, bár kerítés mögött, biztonsági őrökkel, és az egész parkosított társasházas területnek nézett ki. Valószínűleg nem a legolcsóbb hely volt a környéken.

A riskásokat egész úton nagy ívben kellett kerülgetni, mert még mindig az a volt a fixa ideájuk, hogy mi menni akarunk velük, csak még nem tudunk róla. Végül eljutottunk a toronyhoz, ami kiderült, hogy zárva van, és egyébként is erős felújításra lenne szüksége. Gondolom ezért is volt zárva.

Visszabandukoltunk az állomásra, beültünk a vonatba, és önfeledten pihentünk, mintegy 20 percig, amennyi az út volt.

Az első dolog, amivel szembesültem a kiszállásnál, az az iszonyatos meleg volt. Igaz, azt is mondhatnám, hogy csak a szokásos, de később azért kiderült, hogy nem csak a szokásos, mert Shanghaiban, legalábbis ott, ahol mi voltunk, nem teng túl a növényzet, vagy legalábbis nem sok helyen. Cserébe olyan érzése van az embernek, mintha nem is Kínában lenne. Ha nem lettek volna a kínai feliratok, simán elhittem volna, ha valaki azt mondja, hogy New Yorkban vagyunk. Nem mintha ott lettem volna már, csak amit láttam a filmekből. Döbbenet, hogy Kína kijelentette, hogy ha Hongkongot elveszik tőlük, akkor épít magának másikat, és tényleg meg is tudta tenni.

Egyébként furcsa, hogy azt kérdezgették tőlem, hogy tényleg olyan szegénység van-e Kínában, és, hogy az emberek, mint Indiában még a vonat tetején is ülnek-e? Hát üzenem mindenkinek, hogy mind technikailag, mind jólétben előttünk vannak. Mérföldekkel. Persze biztos vagyok benne, hogy van szegény réteg, és biztos sokan vannak, és még csak azt sem mondom, hogy nem láttunk szegény embert, bár inkább csak az öregek között. Azt mondják, hogy Kínában a leghatékonyabb és leggyorsabb a szelektív hulladékgyűjtés, mert nagyon sokan élnek abból, hogy gyűjtik azt a szemetet, amit utána vissza lehet váltani. Sok ember között sok a szegény is, de az a középréteg, amibe elvileg itthon mi is tartozunk, látszólag sokkal jobban él, mint mi. És utazni is tudnak mindenfelé, csak esetleg egy kicsit nehézkesebb, mint egy európainak.

Szóval, a város. Aztaaaaaaa!!!!!!

Miután megvettünk a visszafelé vonatjegyet, elindultunk a bevásárló(?) utcán. Mind a két oldalon rogyásig volt márkaboltokkal.

Mondjuk a boltok ezen a képen nem látszanak, de tényleg ott voltak.

Vera szerint, ha eredetit akarsz venni, akkor itt kell bemenni a boltba, ha megelégszel a másolattal, akkor el kell kanyarodni a mellékutcákba. Hittem neki, hiszen kint él már több mint egy éve. Nem hiszem, hogy ilyet még valaha meg fogok tapasztalni, azt sem biztos, hogy elhinném bárkinek is, ha nem magam vagyok ott, de, hogy valamivel szemléltessem a pazarlást, volt olyan bevásárlóközpont, amiben olyan erősen dolgozott a klíma, hogy a nyitott ajtajától mintegy 15-20 m-re az utcán fáztunk. Mindezt úgy, hogy a külső hőmérséklet 42 fok volt.

Félúton megtaláltuk az m&m´s boltot, és bár hiába mondtuk a gyerekeknek, hogy csak ésszel válogassanak, mert nem veszünk semmi olyat, amit általunk kacatnak minősül, végül kiderült, hogy a legnagyobb probléma nem velük volt, hanem velem. Az a bolt az én játszóterem volt, és nagyon nehezemre esett, hogy ne boruljon teljesen el az agyam, már csak azért sem mert iszonyatosan drága volt minden. Persze, mire mindenki kialkudta, amit szeretett volna, már egy gyengébb fizetésnél tartottunk, de hát egyszer megy az ember Kínában, miért is ne akarna egy csomó pénzt otthagyni egy amerikai boltban. Nem igaz? Teljesen logikus.

Mivel a gyerekek már nagyon nyöszörögtek, hogy melegük van, meg inni is akarnak valamit, és úgy gondolták, hogy akkor azonnal keressünk egy Starbucksot, bementünk egy plázába. Az ajtóban lévő hosztesz vagy nem értette, hogy mit kérdeztünk, mikor megkérdeztük, hogy merre menjünk, vagy fentről mondják nekik, hogy úgy kell irányítani az embereket, hogy körbejárjanak mindent, de végül elég sokat mászkáltunk mire megtaláltuk, és az a vicces, hogy igazából nem láttunk mást, mint az ékszerosztályt. Egy akkora területen, mint nálunk egy kisebb uszoda, csak ékszer volt amíg a szem ellátott, plusz az eladó. Vásárló egy szál se. Furcsa volt.

Az itókákkal elbandukoltunk a Bundig, ami a sétáló rész a Huangpu folyó partján, meghallgattuk, hogy ami mögöttünk van az a régi városrész, ami előttünk az az új, majd elkezdtünk gondolkozni, hogy akkor hogyan is fogunk eljutni az akváriumba. Annyit tudtunk, hogy a Gyöngy mellett van, azt meg a túlsó parton, úgyhogy beültünk egy föld alatti kapszulába, ami átvitt minket a folyó alatt és még fényjátékkal is szórakoztattak minket. Ejha! Eredetileg a gyerekek miatt gondolta Vera, hogy ezzel kellene menni, de mi talán jobban tátottuk a szánkat, mint ők. Én mindenképp.

 A videó csak illusztráció, hogy miről is beszélek, nem a miénk. :)

A Gyöngyöt megtalálni nem volt nagy kaland, tekintettel arra, hogy abból az irányból ahonnan mi mentünk mindenhonnan lehetett látni.

Egy pillanatra megfordult a fejünkben, hogy esetleg felmegyünk és rácsodálkozunk egy kicsit a városra, de mikor megláttuk, hogy 260 yuan / fő a belépőjegy (kb. 11000 Ft) arra jutottunk, hogy tulajdonképpen nem is annyira fontos, bár ezt a döntésünket, Attila igencsak sérelmezte. A toronytól meg már csak 3 lépés volt az akvárium.

Itt fent kellett megtenni azt a három lépést.

Az akváriumban láttunk sok halat, pingvint, aligátort, cápát, ráját, medúzát és még egy csomó csudijó és kevésbé csudijó élőlényt.

Az abszolút kedvencünk pedig családilag ez az albínó teknős lett.