Két nap, amikor nincsenek a város által szervezett programok, mindannyian a család tudására és jóindulatára vagyunk bízva. Reggel ülök kint a konyhában, írom éppen haza a levelet, hogy majd mikor átmegyek a másik házba, csak annyit kelljen ott töltenem, hogy küldés, amikor kívülről bekopog a házigazda fia, Hidekazu-san, hogy akkor még egy pár perc és indulhatunk. Én meg értelmesen nézek ki a fejemből, hogy az remek, de hova is? Aztán Keiko-san a segítségemre siet, hogy akkor most egy kicsit elmehetek a városba körülnézni, mert Hidekazu-san elkísér. Hogy mi újság van? Szerencsétlen egész héten reggeltől késő estig dolgozik? És amikor végre pihenhetne, akkor kísérget harmincsok fogban a vendéget, akihez tulajdonképpen olyan sok köze nincs is? Ne mááár! Hiába tiltakoztam, csak annyi volt a válasz, hogy semmi baj, már mindent elrendeztek, nekem csak menni kell. Teljesen feleslegesen vitatkozom. Ha megjöttem meg megyünk second house-ba. Hát, ha menni kell, hát menni kell, ha már kirángatták szerencsétlent a megérdemelt majdnem pihenéséből, akkor megyünk! A város egyébként is kicsi, hamar körbe érünk. Meg, ahogy én azt elképzeltem. Megtudtam, hogy hol az iskola, ahova a gyerekek járnak, vagyis ahova a kislány jár, mert a fiú már középiskolás, hogy az az utca, ahol most vagyunk tulajdonképpen a főutca, de mivel vasárnap van egy lélek sem jár sehol. Megnéztünk egy kis szentélyt, ahol kint voltak azok a rángatni való csengők, elmesélte, hogy mit kell csinálni, hogy mit hányszor kell megrángatni, meg tapsolni, meg hajlongani, de nagyjából addig emlékeztem rá, amíg mondta. Viszont mókás volt csinálni.

A szentély mellett volt egy nagy buddhista templom is, ha már ott voltunk, bementünk oda is. Igazából most mondhatnám, hogy egyet láttál mindent láttad, de ez ebben az esetben nem volt igaz, mert a nagyterem mellett volt egy kisebb ahol az urnák voltak. Legalább is gondolom, hogy urnák voltak, mert szépen egymás mellett voltak fekete színű arannyal díszített kis házacskák. Tudom, hogy ez most hülyén hangzik de olyan volt, mint egy túldíszített lakópark(telep). Nagyon érdekes, és nagyon szép is volt, de olyan félve fényképeztem, mert valahogy a temető nekem nem az a hely ahogy nagyon ugrálok meg fényképezek, bár elvileg nem volt tilos. De akkor sem. Az nem az a hely. Volt még egy pár faragott kép is, amik azért voltak érdekesek, mert nem a hagyományos lapos faragás volt hanem 3D-s. Félbevágták a fa törzsét, és kifaragták belőle úgy a képet, hogy megmaradt a hátulján a fa kérge, de egyébként kis szobrok voltak a kívánt kompozícióban egy közös talpon. Jó, ezt így most ez alapján lehet, hogy nehéz elképzelni, a lényeg az, hogy egy fél farönkből faragták őket.

Sétálás közben próbáltuk azért valamennyire szórakoztatni egymást, ő kérdezgette, hogy mit láttunk eddig, merre jártunk, kivel találkoztunk. A polgármesternél elmosolyodott, és megjegyezte, hogy nos, igen, ő egy elég jellegzetes figura, és a haja a „trade mark“-ja. Azt hiszem a maga sajátos, japános módján jól megmosolyogta az öreget. Mondjuk engem egyáltalán az is meglepett, hogy ennyit mondott, de kiderült, hogy pár évig Amerikában tanult, és, hogy milyen nehéz volt úgy kint lenni, hogy egyáltalán nem beszélte a nyelvet. Ha jól értettem ráadásul évekig volt ott, ahhoz képest viszont annyira nem ment neki azt angol. Vagy simán csak elfelejtette, mert tekintve, hogy nálam idősebb, és egyetemista korában volt kint, azt nem mostanában volt. Szóval maradjunk abba, hogy idővel a tudás feledésbe merül. Nem csak nála, mindenkinél. Ettől függetlenül azért jól boldogultunk, ha valamit nem tudott angolul, azt mondta japánul, azt meg vagy megértettem vagy nem, de azért hatalmas gondjaink nem voltak. Ha valamit én nem tudtam, azt esélyem sem volt japánul mondani, úgyhogy leginkább átugrottuk a témát.

Még betértünk egy régi fogadóba. Én alapból úgy értettem, hogy az régen egy sake gyár volt, de amit meg tudtunk nézni, az tulajdonképpen csak egy fogadó volt, az is múzeumként. Igaz, hogy az utca túloldalán volt még egy épület, amibe nem lehetett bemenni, lehet, hogy az volt a gyár.

Ez volt, ahova nem mentünk be, bár ahova bementünk sem különbözött sokban ettől.

Úgy mentünk körbe, hogy egy bácsika jött velünk és nagy lelkesen magyarázta, hogy mi micsoda, gondolom, olyan sok látogatójuk nem lehet, élvezte, hogy végre mondhatja a mondókáját valakinek. Egy ideig próbálkoztam, hátha megértek valamit, de aztán be kellett látnom, hogy nem fog menni. Annyit értettem, mikor monda Hidekazu-san az öregnek, hogy nem beszélek japánul. És milyen igaza volt. Ettől függetlenül érdekes volt, mert sok mindent láttam valamennyit le is fordított nekem, bár a bácsika lényegesen többet beszélt, mint amit megtudtam, de azért egy múzeumban a látnivalóból is sok mindent lehet tanulni. Többek között, hogy japánban az egér jó jel, mert az egér csak ott marad meg, ahol van mit ennie. Csak, hogy mennyire más a két kultúra. A fogadó fölött volt egy galériás rész, ahova a vendégek nem mehettek, az a tulajdonosnak meg a családjának volt a szobája, viszont ahonnan rá lehetett látni a vendégekre, hogy minden rendben megy-e. Azt többször is kihangsúlyozták, hogy a család milliomos lett az itókából, és az alapján ami használati tárgyakat összegyűjtöttek, meg is volt mindenük, amit abban az időben össze lehetett gyűjteni. Még Franciaországból importált asztali lámpák is. Ám. Mert nem számít a világ mely táján él valaki, inni mindenhol szeretnek az emberek.

Hazafelé mentünkben még megnéztük a piacot is, ahol nem volt éppen semmi, és amiről simán azt hittem, hogy szimpla garázsok. Elmentünk strand mellett, ami dugig volt, tekintve, a hőmérsékletet. Egy pillanatra eszembe, jutott, hogy most valószínűleg minden épp eszű ember ott van, és, de jó lenne a kerítés másik oldalán lenni, de hamar elhessegettem magamtól a gondolatot. Érdekes módon tavaly Kínában nem volt gondom a testméreteimmel, még a strandon sem, de azért Kínában több a kövér ember. Nem mondom, hogy sok van belőle, de több. Viszont Japánban olyan ijesztő módon soványak az emberek, hogy időnként kifejezetten kellemetlenül éreztem magam. A folyóparton sétáltunk haza, közben mutatott egy nagyobb temetőt, hogy azt is nézzem meg, bár nem mentünk el oda. Mondjuk ez a temető téma elég furcsa. Sétál az ember teljesen gyanútlanul, aztán szembe találkozik 3-4 sírkővel csak úgy a házak között. Vagy éppen a mező (rizsföld?) közepén van pár síremlék nem messze a házaktól. De tényleg nem sok, csak, mintha a családtagokat temetnék oda. Gondolom, mind urnába vannak, mert gyakorlatilag csak márvány obeliszk vannak. Viszont nagyobb, összefüggő temetőt csak azt az egyet láttam, amit mutatott. Rá is kérdeztem, hogy ez japánban általános-e, hogy mindenfelé síremlékek vannak. Mondta, hogy a nagyvárosokban nem, de vidéken ez megszokott, hogy így temetik el a halottjaikat. Vagy csak síremlékeket állítanak nekik? Mert a család az akkor is család, ha már meghalt valaki. Mondjuk, ezt csak én gondolom, hogy ezért csinálják. Igazából még mindig nem tudom eldönteni, hogyan álljak ehhez a szokáshoz.

Mire visszaértünk a házhoz mind a ketten bőségesen leizzadtunk, de én boldog voltam, hogy valamennyit mégiscsak láttam a városból, ő meg gondolom boldog volt, hogy végre hazaértünk. Akarom mondani, boldog volt, hogy én boldog voltam. Természetesen.

Ezután irány a second house. Persze előtte még megálltunk egy pár boltnál, hogy bevásároljunk a vacsorához, meg vettünk dobozos kaját is, mert Keiko-san nem feltétlenül szerette volna azzal kezdeni az ottlétet, hogy eltűnik a konyhában. Még akkor is ha az anyukája is jött, és nem feltétlenül kellett egyedül főznie, ha már engem nem engedett be a konyhába segíteni. Egyébként ez is változott, mert akkora volt a lazulás, hogy engedték, hogy segítsek. Igaz, hogy csak a tányérokat vihettem ki az asztalra, de akkor is. Ez már komoly előrelépés volt.

A secon house legnagyobb meglepetése az volt, hogy mennyire más volt a házaspár között a viselkedés. Otthon, olyan hivatalos volt a viselkedésük. Azt hittem, hogy ez nekem szólt, és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem, de amint belépünk a második ház ajtaján teljesen megváltozott a légkör. Sőt! Tulajdonképpen már út közben is. Közvetlenek voltak egymással, beszélgettek, viccelődtek, igazán az alapján, amit addig láttam, nem nagyon gondoltam volna, hogy így is tudnak viselkedni egymással. Mert ez a ház más. Ide kikapcsolódni jönnek hetente kétszer, háromszor. Lazítani.

A ház nagyjából kétszer akkora volt, mint az amiben a városban éltek, pedig már azt sem használták ki egyáltalán. Amíg az a hagyományos vonalat képviselte, ez a modern változat volt. Egybenyitott, galériás, csodaszép. A ház is, meg a környezet is. Hideyuki-san büszkén mutogatott is mindent, hogy nézzem meg nyugodtan. Volt ott minden, ami kell a kikapcsolódáshoz. Erdő, szomszéd egy szál se, patak, csend, madárcsicsergés. Nem is csodálom, hogy szerettek ott lenni.

Az házzal egyetlen furcsaság volt, mégpedig, hogy a két szinten, amit láttam, mindenhol volt wc, de nem volt fürdőszoba. Gondoltam, hát jó, végül is kint vagyunk a semmi után kettővel, semmi, sem tökéletes. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ettünk, aztán megmutatták a szobámat, és abba maradtunk, hogy 20 perc múlva indulunk, egy kicsit hagyunk időt az emésztésre is. Naná, hogy elaludtam, szóval a 20 percből jóval több lett, ráadásul, mikor felkeltem teljesen egyedül voltam a házban. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, mire azonban úgy komolyabban elkezdhettem volna izgulni előkerültek. Mivel látták, hogy elaludtam, nem akartak felkelteni elmentek egy kicsit sétálni az erdőbe. Jól tették.

Miután mindenki elkészült összeszedelőzködtünk, hogy csináljunk is valamit, elmentünk megnézni, egy hőforrást.Maga a hőforrás nem volt nagyon különös, ilyeneket errefelé is lehet találni. Erősen kénes a víz, ennek megfelelően jócskán záptojás illatú.

Ahol a legnagyobb volt a gőz, és a legerősebb a bűz, ott biztos, hogy lehetett találni pár pihenő, fekvő, alvó látogatót. Többnyire az idősebb korosztályból. Ők jobban bírják az ilyen megpróbáltatásokat. Mikor eljöttünk egy pillanatra azért eszembe jutott, hogy talán mégsem kellett volna lebeszélni őket arról, hogy bemenjünk, de aztán megint eszembe jutottak az okok, amik miatt eredetileg azt mondtam, hogy ez a programot inkább kihagynám. Mire ez végiggondoltam már vissza is értünk a házhoz.

Lepakoltunk, a házigazda eltűnt, nekem meg mondta Keiko-san, hogy ha akarok, akkor mehetek fürdeni. Akarnék én, azzal nincs hiba, csak a patak vize azért kicsit hűvös, mást meg nem nagyon láttam. Hamar elkezdtek kalauzolni lefelé a lépcsőn, hogy csak menjek bátra, már odakészítettek nekem mindent, én csak érezzem jól magam. Ebben a pillanatban kiderül a fürdőszoba titka. Volt az is, csak mivel az átlagos fürdőszobától csöppet eltért az itteni, ezért nagyobb helyre volt szükség. Ugyanis nem kád volt a fürdőszobában, hanem egy hatalmas márványmedence, amit az öreg addigra színültig töltött vízzel. Csak nyugodtan, lazítsak a vízben, nem kell sietnem, ma már nem csinálunk semmit, addig maradok, amíg jól esik. Igyekeztek, hogy ne legyen meleg a víz, mert tudják, hogy azt nem szeretem. Nyeltem kettőt-hármat meglepetésemben, aztán magamra maradtam. Becsuktam az ajtót, nekikészülődtem a mosakodásnak, meg a hajmosásnak. Már javában engedtem magamra a vizet, mikor rájöttem, hogy valami nem stimmel, ugyanis nem párásodik semmi. De miért nem? Ebben a pillanatban ért a megvilágosodás, hogy tulajdonképpen hogy is áll a helyzet. Ugyanis az a két fal, amire én azt hittem, hogy tiszta üveg, az teljesen hiányzott. Mert alap állapotban valóban tiszta üveg volt, de teljesen elhúzható, amit el is húztak. Szóval tulajdonképpen félig-meddig kint álltam az erdőben, egy szál semmiben. Számba vettem, hogy hány ház mellett jöttünk el itt a környéken, amíg ideértünk. Arra jutottam, hogy nem volt sok, azok is elég messze, de ahogy az én házigazdáim kóvályognak az erdőben, úgy mások is sétálhatnak. Aztán meg arra jutottam, hogy valószínűleg bárki is nézne itt most velem farkasszemet, soha az életbe többet nem látnám, ha meg az én látványomra van szüksége, hát lelke rajta. Miután így megnyugtattam magam befejeztem a tusolást, meg a hajmosást, és úgy gondoltam, hogy ideje lesz beülni a vízbe. Nem tudom, hogy kinek mi a meleg, meg a nem meleg, de igen hirtelen kaptam vissza a lábamat a vízből. Ez nekem a nagyon meleg kategória. Miután helyreraktam magamban, hogy mire is kell számítani, második nekifutásra már nem volt probléma, és majdnem 1 órát ücsörögtem a vízben úgy. Ez nálam azért nagy szó, mert abban az évi két esetben amikor beleülök itthon egy kád vízbe, már 10 perc után sík ideg vagyok, hogy, hogy bírják ezt az emberek. Viszont ott attól, hogy nem ült meg a gőz a fürdőben, meg lehetett hallgatni, meg nézni a természetet, iszonyatosan hamar eltelt az idő. Olyan élmény volt, amit nem hiszem, hogy valaha is elfelejtenék.

Vacsora közben és után még beszélgettünk, iszogattunk egy kicsit, aztán mindenki ment aludni. Nem mintha olyan nagyon elfáradtam volna aznap, de a meleg víz azért megtette a hatását.

Még gyorsan leírom a sütis sztorit, mielőtt befejezem ezt a napot. Japánban a sütemények iszonyatosan drágák. De tényleg az iszonyatos kategória. Yenben kétszer annyiba kerülnek mint itt forintba, a méretük fele akkora, mint az itthoninak, és akkor még az árat is fel kell szorozni majdnem háromszorosára, hogy helyben legyünk. Szóval, nem földi halandónak való. Vagy legalább is nem a mi földünkhöz számolják. Ennek ellenére vacsora után előkerült egy kis doboz benne, négy darab süteménnyel. Két fajta, mindegyikből kettő-kettő. Mivel én vagyok a vendég természetes, hogy én választok, aztán kor szerint megyünk tovább, hogy Keiko-san anyukája választott legközelebb. Éppen úgy alakult, hogy a házaspárnak mindegyik fajtából jutott egy-egy darab. Békésen eszegetjük választottjainkat, majd mikor nagyjából mindenki a felénél tartott, Keiko-san mondott valamit a férjének, akinek megállt a kezében a villa, ránézett a feleségére, majd mintha ez lenne a világ legtermészetesebbe dolga, kicserélte a két sütemény. Én meg úgy elkezdem nevetni, hogy egy pillanatra nem tudták, hogy mi történt velem. Mintha a szüleimet láttam, volna. Anyám is mindig ezt csinálja apámmal. El is meséltem gyorsan, hogy az emberek mindenhol egyformák, ők meg csak mosolyogtak, hogy ez csak azt mutatja, hogy milyen jó a kapcsolat közöttük. Ott, abban a házban, abban a hangulatban, el is hittem nekik. Egy nappal korábban, nem biztos, hogy képes lettem volna rá.

Na, nem úgy általában, csak az adott helyszínen. Ezután két napig csak és kizárólag a fogadócsaládokra voltunk bízva. Juj, de izgalmas!

A reggeli találkozás után irány a busz, és irány Kosaka és egy több száz éves kabuki színház. Mert mi kell a népnek? Kenyeret és cirkuszt! És ez a világ minden részére igaz, csak a cirkusz ebben az esetben színház, amit egy német úriember építetett a munkásainak. Az épület azóta is az eredeti állapotában van, mindenki döntse el, hogy ez jó-e vagy sem. Mindenesetre a légkondi hiányát keservesen éreztünk.

Persze a csoda itt is megvolt belőlünk, előre szóltak, hogy a kiemelt helyekkel kiemelt figyelem is jár, és számítsunk rá, hogy amikor az előadás második felében, valakit felhívnak a színpadra, közülünk lesz az áldozat. Gyorsan meg is szavaztuk Rékát, hogy ő megy. Én azért, mert lényegesen mutatósabb ő a színpadon, mint pl én, persze csak a kora miatt és nem azért mert kb. harmadannyi súlyban, mint én, a többiek nem tudom milyen indíttatásból, de úgy tűnt nincs ellenére.

De előbb még a színház. Ami apró. Persze a nézőközönség sem sok ezres, szóval az adott helyre tökéletesen megfelel. Körbevittek minket kívül-belül, alul-felül, láttunk mindent, amit látni érdemes, sőt olyat is, amit nem.

Ez a színpad forgó részének fa szerkezete, amit  ami napig kézzel forgatnak.

Ilyeneken. Minden szigorúan az eredeti.

Itt meg híres kabuki színészek aláírásai vannak a falon. 

Érdekes volt. Hátul a színpad mögött volt némi futkosás miattunk, meg valami pusmogás is, bár igazából akár hangosak is lehettek volna, úgysem értettünk volna belőle egy szót sem. Aztán a helyünkre kísértek, hogy ez itt a színháznak az a része, ahonnan a legtöbbet lehet látni, mert itt a színészek a darab közben sok felé mozognak, de innen mindent lehet látni. Egyébként fényképezzünk nyugodtan, csak a színdarab alatt ne. A táncos rész alatt már lehet. Még mialatt elkezdődött az előadás gyorsan mindenkinek kiosztottak egy ebédes dobozt meg innivalót, hogy, ha úgy gondoljuk nyugodtan együnk meg igyunk, mert japánban az ilyen típusú színházakban teljesen megszokott és elfogadott, hogy a közönség eszik, meg iszik. Hoppá! Leültünk a földre elhelyezett párnákra, mert ugyan raktak be pár amolyan sámli szerű széket, de a kísérőink már az idősebb korosztályt képviselték, gondoltuk nekik mégiscsak kényelmesebb, ha azon ülnek, bár lehet, hogy ha egész életükben a földön ültek, nem zavarta volna őket, ha itt is oda kell. Minden esetre mi leültünk a földre, a székekre meg leültek a japánok, úgyhogy minden a terv szerint alakult.

Aztán elkezdődött az előadás, ami előzetesen nem kis aggodalommal töltött el, az alapján, amit én a kabukiról tudtam, nem nagyon akartam én egy ilyen előadást megnézni, de ismételten kellemesen kellett csalódnom. Az előadás egészen jó volt, az elején még értettem a szöveget is, bár ez aztán hamar elmúlt, de mivel a történet sem volt agyonbonyolítva, lehetett érteni mindent. És főleg éppen megfelelően volt rövid. A szünetben meg ismételten a földig esett az állam. Mert az az ember még azt elfogadja, hogy együnk-igyunk nyugodtan, de az, hogy a színház személyzete tálcán hordja be a gőzölgő kaját a közönségnek, az még így is meglepett. Persze nem mindenkinek, csak, aki igényelte. Viszont nagy adagokban. Mikor mindenki elfogyasztotta, amit szeretett volna, kezdődött a második rész. Én szentül meg voltam győződve arról, hogy a kettő össze tartozik, mint itthon az első meg a második felvonás , de kicsit gyanús volt, hogy a szünet után lényegesen kisebb volt a nézőközönség. A végén mondták a kísérőink, hogy a kettőnek nem sok köze volt egymáshoz azon kívül, hogy egy füst alatt lezavartak ezek szerint két előadást. Hogy őszinte legyek nekem a második még jobban is tetszett, bár a smink meg a jelmez nem mindig tették egyértelművé, hogy a színpadon álló karakter akkor most férfi vagy nő. Ahogy Dia találóan megfogalmazta „Na, ez most buzis.“ Én meg csak egyet tudtam érteni az előttem szólóval. Végül eljött a várva várt pillanat is, mikor is találom szerűen felhívtak valakit a közönség soraiból a színpadra, mi meg gondosan utat engedtünk a teljesen véletlen szerűen kiválasztott Rékának. Ha már ilyen spontán volt az egész. Persze azért nem engedtük fel Rékát teljesen magányosan a színpadra, Tazaki-san ment vele fordítani, amit a színészek mondtak, úgyhogy teljesen pöpecül zajlott le ez a kis közjáték. Még tapsoltunk is. Mondjuk nem olyan sokat, mert valószínűleg ott nem szokás visszatapsolni a színészeket. Vagy nem tudom, de mikor mondták, hogy akkor ennek most vége van, mindenki felállt és elindult kifelé.

Kivéve minket, mert mi még nézelődtünk, meg mosdóba mentünk, meg megint nézelődtünk, nem nagyon igyekeztünk elhagyni az épületet, amíg rá nem jöttünk, hogy most már menni kellene, mert már csak mi vagyunk itt. És itt ért az újabb meglepetést. A teljes színész társaság kint állt a színház előtt, harminc sok fokban teljes sminkben és búcsúztatta a közönséget. Persze árnyék egy szál sem, szerencsétlenek már majdnem teljesen szétolvadtak a kosztümökben a smink alatt, de minimum patakokban folyt róluk a veríték, én meg teljesen elszégyelltem magam, hogy amiatt, hogy mi még ott bent töltöttük az időt a semmivel, ezek szerencsétlenek itt kint szenvedtek. Mondjuk, lehet, hogy nem lett volna baj, ha erre előre figyelmeztetnek minket, hogy egy kicsit siessünk. De ugye a vendéget nem lehet siettetni, inkább szenvednek. Mikor végre mi is előkerültünk minket is elbúcsúztattak, úgy ahogy azt a nagy könyvben meg van írva, mi meg mondtuk, hogy, ha már ilyen lelkesen megvártak minket, akkor csináljunk egy pár fényképet. Gondolom az is egy szokás lehet, hogy ha valaki fényképet csinál az csak a főszereplővel teszi, mert mikor mondtuk, hogy jó, de most akkor jöjjön mindenki, elég nagy lett a tanácstalanság, aminek szerintem két oka lehetett. Vagy szokatlan dolgot kértünk, vagy mivel próbáltunk japánul kommunikálni, nem értették, hogy mit akarunk.

Végül útjukra engedtük szegényeket mielőtt komoly egészségügyi problémájuk lesz a meleg miatt, mi meg megnéztünk egy helyi múzeumot, ami nem nagyon értettem, hogy miről szólt, de talán arról a német úriemberről, aki az egészet alapította. Olyan nagyon nem kötött le a dolog. Viszont cserébe volt egy csomó vicces szobor, kint az utcán, azokat végigjártuk, lefényképeztünk, közben jókat szórakoztunk. Legalább is én.

Végül még az is belefért, hogy megnézzünk egy pár kiállított vasúti eszközt, mert nekem ugye vonatokat kell fényképeznem az itthoniaknak. És nem én szóltam, hanem nekik jutott eszükbe.

A délután program pedig a közös főzés volt a testvérváros lakóinak. Már akit érdekelt a dolog. Még amíg itthon voltunk mondták, hogy találjunk ki négy magyar ételt, amiből majd kettőt nekünk kell megfőzni, kettőt meg megcsinálni a japán asszonyok. Csakhogy tipikus magyar ételt találni, amit max 2 óra alatt meg lehet csinálni nem feltétlenül egyszerű, úgyhogy a fellelhető alapanyagok nem ugyanazok, és nem baj, ha nem túl bonyolult, hogy beleférjünk az időbe, nem olyan egyszerű feladat. Végül abba maradtunk, hogy akkor legyen lecsó, pörkölt, rántott hús és krumplis tészta. Ez utóbbival nagy meglepetést okoztunk, nagyon nem tudták elképzelni, hogy az micsoda, mondtuk, hogy sebaj, majd most jól meglátják. Mire visszaértünk a főzés helyszínére, a lecsót és a rántott húst a japánok már megcsinálták, nekünk maradt a palacsinta, meg a tészta. A palacsintával nem volt sok gond, ha azt nem számítjuk, hogy mint utóbb kiderült, jóval többet is lehetett volna csinálni, viszont a tésztával nagyon elúsztunk. Időben is és mennyiségben is. Majd mikor ott tartottunk, hogy jó, ezzel is kész vagyunk akkor szembesültünk azzal, hogy, hogy a fenébe lehet a krumplis tésztát úgy tálalni, hogy az ki is nézzen valahogy. Végül kaptunk fehér tálakat, hogy ebbe rakjuk bele, majd némi tanácskozás után arra jutottunk, hogy felkarikázunk a tálak tetejére némi uborkát, mert rontani nem tudunk vele a helyzeten, de meglepő módon még jól is mutatott. Egészen elégedett voltam a helyzettel. Már csak annyi probléma van, hogy bár én hidegen is szeretem, de azért a krumplis tészta melegen finomabb, viszont mire minden elkészült, meg a vendégeket is beengedték minden kihűlt. Bár én arra számítottam, hogy alapvetően mindegy, mert úgy fogjuk visszahozni a tálakat, ahogy kiraktunk, mert senki sem fog belőle venni semmit, de mint tudjuk a japánok nagyon udvariasak, és ha már valaki fáradt azzal, hogy megcsinálja, akkor bizony meg kell kóstolni, így aztán majdnem a fele el is fogyott, bár kár lenne tagadni, hogy a palacsintának nagyobb volt a sikere. Egyébként elképesztően sok volt a kaja. Szerintem az asszonyok kb. egész nap főzhettek. Az ételmennyiséghez képest viszont nagyon kevés ember jött enni, úgyhogy iszonyat mennyiségű kaja maradt a végére, amit el kellett volna a résztvevőknek vinni magával, de egyszerűen mindent eltüntetni képtelenség volt. Nem tudom mit csináltak végül vele.

Az idő azonban közben kellemesen eltelt, az emberek ettek-ittak, jól érezték magukat, mi jókat beszélgettünk. Aztán 8-kor közölték, hogy ennyi volt az idő, zárnák a termet, úgyhogy most tábortüzet bontunk és elmegyünk haza. Ismét kipipálva egy fárasztó nap.

Azt hiszem még nem beszéltem az internet használatának lehetőségéről a házban. Nem vittem magam telefont, mert annyi eszem nem volt, hogy ha telefonálni nem is tudok, de netezni lehetne, így aztán csak otthon volt lehetőségem arra, hogy valami életjelet adjak magamról. Csakhogy ez sem volt egyszerű, mert a wifi jelszavas volt, azt meg nem nagyon tudták, hogy mi. Sebaj, menjek át a másik házba ott mindent meg tudnak oldani. Mondták, hogy csak üljek le, ott a vezeték a szék előtt azt nyugodtan használhatom. A dolognak az egyetlen szépséghibája csak az volt, hogy a tabletbe nem lehet mindenféle csatlakozót beletuszkolni, átalakítót meg ehhez éppen nem vittem, mert nem számítottam rá, hogy szükség lehet rá. Már éppen patthelyzetnek látszott a dolog, mikor egyszer csak a semmiből találtunk egy jelszó nélküli wifi jelet. Méghozzá jó erőset. Rajtam kívül ezen mindenki meglepődött, én meg örültem, hogy akkor egy gond megint kipipálva. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy csak ott lehetett fogni, ahova leültettek, hiába jártam körbe egy csomó más helyet, hogy esetleg ne kelljen mindig átmennem, mikor írnék valamit haza, de sajnos nem volt megoldható a dolog. Persze egyébként sem akartam volna órákig lógni az interneten, de így aztán már képem se volt hozzá.

De előbb még úgy illik, hogy pár szót ejtsek a fogadócsaládról, akiknél laktam. A kisvárosban, ahol voltunk, és gondolom, azért máshol is elég általános vidéken, az emberek ugyan családi házban laknak, de a házakhoz kert nem nagyon tartozik, vagy csak igen aprócska.

Ehhez képest az én családomnak meglehetősen nagy kertje volt, igaz két ház is volt rajta. Természetesen japán kert. Mert milyen is lenne más. Szóval a kertben két ház volt egymás mellett, egy hagyományos(abb) és egy modern épület, a kettő egy aprócska közlekedővel összekötve. A hagyományosabban laktak az öregek, az újban a fiatalok. Azért írom, hogy hagyományosabb, mert azért az a ház sem tűnt túlzottan öreg.

A konyha a fürdőszoba és a házaspár hálószobája ( ez utóbbiból sokat nem láttam, csak egyszer véletlenül be tudtam nézni a nyitott ajtón keresztül) például teljesen nyugati stílusú volt.

Az a szoba, ahol én voltam, meg még két másik helyiség plusz az előszoba pedig hagyományos japán stílusú. Vagyis az én szobám amolyan vegyes, mert volt benn ágy, de tatami volt benne, ami nem egy rossz találmány, mert szőnyeg nélkül is nagyon kellemes rajta járni, de meglehetősen jellegzetes szaga van. Ráadásul papuccsal be sem lehetett volna menni, ami mindig csak a szoba közepén jutott már eszembe. Mentségemre szolgáljon, hogy gumi papucsom volt, nem kemény talpú mint az ott lakóknak, szóval talán nem csináltam nagy bajt, de azért mikor eszembe jutott, hogy ezt nem lehetne, lelkesen ki is léptem belőle. Szóval, a szobámban egy ágy, némi szekrény, egy állvány a ruháknak és egy kis terasz volt. Utóbbin remekül lehetett olvasni a kihelyezett hintaszékben, ha volt egy kis szabadidőnk, amikor azt mondták, hogy akkor most pihenjek egy kicsit, ott ücsörögtem és olvastam, vagy csak bámultam ki a kertbe. Mondhatnám az lett a kedvenc helyem a szobában.

Viszont tükör semmi. Sebaj, majd megleszek anélkül is, de aztán arra jutottam, hogy valami mégiscsak kellene, és elkövettem az a hibát, hogy meg is kérdeztem, hogy tényleg nincs vagy csak én nem vettem észre. Keiko-san mindjárt futott is és mutatta, hogy van tükör a szobában, csak letakarták. Én mindjárt mondtam is, hogy remek, köszönöm szépen, ez nekem tökéletes lesz, viszont ők sajnos arra jutottak, hogy az nekem biztos kicsi, úgyhogy szerencsétlenek becipeltek egy nagy álló tükröt, nehogy valamiben is hiányt szenvedjen a vendég. Elég rosszul éreztem magam, hogy szegények most az én kedvemért cipelik azt az elég nehéznek tűnő bútordarabot, de nem tudtam lebeszélni őket a manőverről. A dolog iróniája az, hogy még abban a tükörben sem láttam magam, úgyhogy az előtt is ugyanúgy le kellet ülnöm vagy térdelnem mint a kicsi előtt, de ha már becipelték, akkor azt használtam. Ne legyen felesleges az erőfeszítésük. Egyébként úgy általában az egész ott tartózkodásomra jellemző volt, gondolom ez a japánok sajátja, hogy minden csak és kizárólag a vendég körül forog. Elég volt csak megemlítenem, hogy hallottam, hogy van ez meg az, vagy, hogy majd később, ha lesz rá alkalom szeretnék venni valamiből egyet, másnap már legalább 3-al futottak belőle, hogy ezt meg ajándékba kapom. Nagyon kellett vigyáznom, hogy mit mondok. Körbenéztem a házban, félve kérdeztem, hogy nem baj-e, ha csinálok egypár képet, mire közölték, hogy persze, csak egész nyugodtan, és mindjárt ki is kapták a gépet a kezemből, hogy ide, meg oda álljak, és akkor én is rajta leszek a képen. Nem mintha akartam volna. Azért amikor nem látták mindenről csináltam úgy is, hogy én nem vagyok rajta. Ne rontsam már az összhatást.

Második nap reggel irány a polgármester. 11 óra repülés, plusz sok-sok vonaton és kocsiban töltött óra után nem mondom, hogy kifejezetten fittnek éreztem magam reggel mikor szóltak, hogy ébredezni kellene, mert el fogok késni. Alapvetően nem vagyok már olyan nagyom fiatal, de addig a napig még nem sikerült megtapasztalnom, hogy milyen, amikor úgy izomból karikás a szemem. Addig a napig. Álltam a tükör előtt és életemben talán először jutott eszembe, hogy talán mégis festeni kellene magam, mert a smink remek találmány, és azzal lehet, hogy emberi külsőt tudnék ebben a helyzetben is varázsolni magamnak. Aztán egy kézlegyintéssel elintéztem a dolgot, mondván, hogy ezen most úgysem fogok tudni segíteni, megmosakodtam, felöltöztem, aztán mondtam, hogy felőlem akár mehetünk is. Elvittek a hivatalhoz, mondtak, hogy itt már úgyis a többiekkel leszek, de ők most nem jönnek velem, majd később találkozunk. Legyen úgy. Vártunk még egy kicsit, míg mindenki megjött, majd mondták, hogy akkor álljunk egymás mellé, mert jön a polgármester úr köszönteni minket. Nem ám mi menjünk be, hanem ő jön ki. Mert ugye mi itt vendégek vagyunk. Hamarosan meg is érkezett, egy számomra teljesen beazonosíthatatlan korú úr, megkezdődtek a hajlongások, a köszöntések, aztán mondta, hogy akkor talán most már akár be is mehetnénk. És itt ért a következő meglepetés. Amint beléptünk az épületbe ott megállt az élet. Mindenki felállt míg végig nem mentünk a helyiségen, néhányan kicsiny városunk papírzászlaját lobogtatták és lelkesen (vagy legalábbis úgy tettek mintha lelkesen tennék) mosolyogtak. Állva. Döbbenet. Végül a fogadóteremben elmesélték, hogy, hogy alakult ki a két város között a testvéri kapcsolat, hogy először nem a mi városunk volt tervben, de a másik város nem nagyon foglalkozott a témával, így abból nem lett semmi, és utána ajánlottak minket nekik. Mi meg lelkesen fogadtuk az ajánlatot, és milyen kedves az alpolgármesterünk, mert még a saját kocsijával is fuvarozta őket, mikor itt voltak legutóbb. Bemutatták a mindenféle kulturális meg kapcsolatokért felelős személyeket, nem mintha lett volna bármely halvány esélyem is, hogy megjegyezzem bárkinek is a nevét, de lelkesen végighallgattunk mindent, még tapsoltunk is, ahogy azt illik.

És akkor a polgármesterről pár szót, ha már a címben külön kiemeltem. Mint már azt mondtam, korban csak annyit tudtam megállapítani, hogy már a középkoron is túl van, de, hogy egyébként mennyi idős lehet, arról fogalmam sincs. Egy teljen átlagosnak tűnő férfi, bár a japánokban egyébként is van egy bizonyos tartás, amit én más nemzetnél még nem láttam, és nála még az is hozzájött, hogy volt egy egészséges önbizalma, ami gondolom a korral és a pozíciójával jár, és emiatt nem volt az embernek olyan érzése, hogy alapból minden pillanatban meg akar hajolni. Szóval ebből a szempontból akkor talán mégsem volt átlagos. Amiért érdemes egy kicsit mégis foglalkozni vele, az a frizurája, ugyanis valami rettentően borzalmas parókát hord. Értem én, hogy kellemetlen lehet egy olyan társadalomban kopaszodni, ahol alapverően a férfiak nem kopaszodnak, vagy csak lényegesen kisebb százalékban, mint itt Európában, de én azt gondolnám, hogy azért a parókáknak is vannak jobb, meg rosszabb változatai. Hát az övé a rosszabb. Vagy ha esetleg én azonosítottam be rosszul, és mégsem viselne hajpótlást, akkor valami rettentően pocsékul hordja a haját. Senki sem tökéletes.

A polgármesteri köszöntés után irány egy miso leves és szója szósz gyár. Ha már nincs olyan sok látnivaló a városban, legalább amit lehet mutassank meg. Mondjuk kicsit sajnáltam, hogy volt egy bányamúzeum, ami kimaradt, meg volt egy tó a város körül, amit nem néztünk meg, de az idő véges, nem nagyon lehet mindent belesűríteni. Meg gondolom azt gondolták, hogy ezek úgysem érdekelnek minket.

Tehát miso leves és szója szósz gyár, ahol életemben először ettem miso levest, és azt kell, hogy mondjam, hogy az egy nagyon finom valami. A japán konyha azon kevés étele közé tartozik, amikre nyugodt szívvel tudom mondani, hogy nagyon ízlett. Persze ennek is van millió meg egy ízesítése, meg paszta, meg folyadék, műanyagban, üvegben, minden formában, de az amit nekünk adtak, nagyon finom volt.

Kóstoló után körbevittek minket a gyárban és elmondták a folyamatot, hogy mit miből és hogyan gyártanak, és közben mindent megmutogattak, mi meg lelkesen fényképeztünk. Egyetlen rész volt, ahol kicsit aggódtam, az az volt, mikor megmutatták, hogy a folyamat elején hogyan érlelik össze fél éven keresztül az alapanyagokat. És már nyitották is ki a siló tetejét, hogy nézzük meg nyugodtan így néz ki. Én meg kezemben a fényképezőgéppel fölé hajoltam, hogy le tudjam fényképezni, és közben az jutott eszembe, hogy egyébként az esetek 98%-ában a csuklómon van a fényképezőgép pántja, hogy ne essen le, ha valami miatt elejteném, de most éppen nincs és mivel ezeket itt fél éven keresztül érlelik, mire elkezdenek foglalkozni vele, ha én ide most belepotyogtatom a gépemet, akkor fél éves melójukat teszem tönkre, úgyhogy gyorsan hátra is léptem, nehogy a gondolatot tett is kövesse.

A gyárban egyébkén hol melegünk volt, hol fáztunk attól függően, hogy éppen melyik folyamatnál tartottunk. Vagyis fázni nem fáztunk csak voltak olyan fázisok, ahol hideg volt, mert hűtöttek ezerrel, mi meg élvezkedtünk abban a pár pillanatban, amikor a hidegben állhattunk, hogy végre nem ömlik patakokban a hátunkon a veríték. Mert alapból is iszonyatosan meleg volt, a gyártócsarnokban meg még csak rosszabb lett a helyzet. Nem igazán értem, hogy, hogy bírták azok, akik ott dolgoztak.

A gyár után irány ebédelni, egy szállodába, vagy „a“ szállodába, ezt nem tudom megmondani. Az épület nem volt kifejezetten jól karbantartott se kívülről, se belülről, a terem is kifejezetten egyszerű volt, ahol ettünk, de az ételek finomak voltak. Igazából nem tudom, hogy az e a megfelelő kifejezés, hogy nem volt karbantartva, inkább úgy mondanám, hogy olyan semmilyen volt. Minden szempontból.

Az ebéden ott volt a régi polgármester is, aki ezt az egész testvérvárosi kapcsolatot tető alá hozta, és a következő tanárunk is, meg a hivataltól még 2 ember, ha jól emlékszem, de valahogy nem nagyon indult meg a beszélgetés. Vagyis mindenki azzal a pár emberrel beszélgetett, aki a közelében ült, így aztán volt időm nézelődni, és itt tűnt fel először az, ami aztán az egész út alatt egyre inkább meglepett, hogy felnőtt emberek mennyire soványak Japánban. És nem csak egy kettő úgy elvétve, hanem javarészt. A pincérünk olyan sovány volt, hogy az volt az érzésem, hogy ha át lehetne fogni a derekát, és nem utasítanának ki illetlen viselkedés miatt egyből minimum a városból, de lehet, hogy mindjárt az országból is, akkor a két tenyeremmel simán átérném a derekát. Na jó, ilyet az ember nem csinál még itthon sem vadidegen emberekkel, de szerintem aki itthon ilyen sovány azt már simán kórházban kezelik, éhenhalás ellen. Ott meg ez a megszokott. Sőt, az elvárt. Ráadásul a japánok nem is alacsonyak, mint ahogy az emberek azt nagy általánosságban hiszik. Legalább is a fiatalok között már nagyon sok a magas. Igen sok férfi volt magasabb nálam, és bár itthon azért nem számítok a 173 cm-emmel óriásnak, de ott azért a női átlag fölött voltam bőven. Nem azt mondom, hogy nincs közöttük alacsony, de jelentősen megnőtt náluk az átlag magasság, ahogy áttérnek egyre inkább az európai konyhára. Meg gondolom megrövidült az átlagéletkor is ugyanennek hatására. Mindennek két oldala van.

Ebéd utánra aztán szerveztek nekünk virágkötészetet, sálfestést, meg teaszertartás bemutatót, amit az én fogadóanyukám, tartott, az unokával. És persze nézzük el, hogy a kislány még csak most tanulja, hogyan kell csinálni, úgyhogy amit ő csinál az esetleg még nem olyan finom. Sajnos azonban azt kell, hogy mondjam, hogy nekem nem nagyon számított, hogy ki csinálta, számomra egyik sem volt finom. Szégyellem is magam miatta rendesen.

Ja, mielőtt mindez elkezdődött még hirtelen beloptuk magunkat a helyi könyvtárba, bár ez nem volt bent az előre megszervezett programban, és némi felfordulást okozott, hogy mi itt most mást is szeretnénk csinálni, mint amit ők elterveztek, de azért kaptunk 10 percet, hogy annyi még talán belefér. 1,5 perc alatt előkerült a könyvtár igazgatója, aki széles mosollyal mesélte, hogyan működik a könyvtár, meg mit hol találunk. Két dolog lepett meg. Na jó, három. Egyrészt elég kis hely volt arra, hogy ha nem akarod hazavinni a könyvet, akkor leülhess, és olvasgathass, vagy tanulhass, bár gondolom ez azért lehetett, mert kis város, kis könyvtár. A második, hogy a gyerek részleg valami elképesztő volt. Minden korosztálynak volt könyv, de nem ám úgy hogy csak a könyv gerince látszik, hanem lapjával minden, hogy a gyerkőc rendesen tudjon választani. Ezen kívül volt az egyik sarokban egy külön arra kialakított kuckó, hogy ott felolvasásokat tartottak a gyerekeknek. Gondolom előre meghirdetett időben, de akkor is ezt nagyon jó ötletnek találtam. És a végén az, ahogy a könyveket kiadják. Mert nem ám egyesével húzogatja le a könyvtáros a könyveket, hanem szépen egymásra halmozod őket egy arra kialakított helyen, aztán már csippannak is a könyvek, te meg már viheted is. Azt sem tudom, minek vannak a könyvtárasok.

Este természetesen hulla fáradtan estem haza, most már azért beszélgettünk kicsit a családdal is vacsora közben. Vagyis a gyerekekkel meg az öregekkel, mert természetesen, a munkaképes korosztály az dolgozik. Este is, Mi mást csinálna. Szóval vacsora. Előre le kellett adni, hogy mit nem eszünk meg, és mit szeretnénk inkább elkerülni. Én megírtam, hogy nem szeretem a nyers kaját, gondoltam mégis jobban hangzik, mint ha azt mondom, hogy ki nem állhatom a sushit. Ha valaki akarja így is érti, hogy mire gondolok, de aztán rájöttem, hogy nem feltétlenül érdemes ilyen árnyaltan fogalmazni, mert az ember nem mindig azt éri el vele amit szeretne. Ez volt az egyik. Kiraktak az asztalra egy csomó nyers halat meg rizst, meg algalapot, hogy ők ugyan tudják, hogy nem szeretem a nyers ételeket, de ezek a halak nagyon finomak, és kóstoljam meg őket. Doso. Remek. A dolognak csupán két szépséghibája volt. Az egyik, hogy nem annyira szeretem, amit elém raktak, a másik, meg, hogy nem igazán tudtam, hogy akkor ezeket most milyen sorrendben kellene összeraknom, hogy fogyasztható formára hozzam, de nagyon úgy néz ki, hogy itt amíg én el nem kezdek enni, addig senki más sem fog enni. Még a családfő sem, aki egyébként a csalási hierarchiában toronymagasan áll. Mikor látták rajtam a kétségbeesést, mentendő a helyzetet, mondták a kislánynak, hogy mutassa meg nekem, hogy mit kell csinálni. Nem igazán értettem, hogy miért őt választották ki eme nemes feladatra, de ez később is jellemző volt, hogy mindent neki kellett megmutatnia, hogy mit, hogyan kell csinálni. Én meg azon gondolkoztam, hogy mennyivel érettebb ez a kislány az én nagyobbik fiamnál, pedig csak egy évvel idősebb nála.

Ezzel az apró trükkel aztán végre elkezdhettünk enni, mindenki legnagyobb megelégedésére. Meglepő módon, bár nem azt mondom, hogy degeszre ettem magam, de ahhoz képest, hogy mit ettem, még viszonylag ízlett is. Szóval, az amit itt adnak el sushinak, meg amit ott esznek sushinak, nem feltétlenül ugyanaz.

Vacsora után aztán kicsit beszélgettünk arról, hogy én mit dolgozok, bár nem biztos, hogy megértették, meg én is kérdeztem, hogy ők mit csinálnak. Erre jött a nagy mosolygás, hogy Hideyuki-san nem nyugdíjas, hanem ő az elnök. Boltjai vannak. A kérdésre, hogy milyen boltjai aztán elkezdték sorolni, hogy óra, meg ékszer meg szemüveg meg …… Aha. Akkor már értem az 4 autót a garázsban, meg a kertes házat, meg mindenfélét. Nincs több kérdésem. Végül kinyitódott az ajándékba vitt pálinka is. Ez még vicces volt, mert tulajdonképpen a pálinkához vitt két talpas pohárnak nagyobb volt a sikere, mint magának az italnak, de azért azt is meg kellett kóstolni, ha már kapták, mert nem lehet megsérteni a vendéget. Kitöltött az öreg egy adagot, majd belekortyolt egy cseppet, közölte, hogy erős, és félrerakta, hogy a többit majd máskor megissza. 3-4 nap alatt. Úgyhogy örültem, hogy pálinkát kapott, mert az legalább nem megy tönkre. Később is megitathatja valami olyan társasággal, akit hamar le akar itatni, vagy elhasználhatják takarításhoz fertőtlenítőnek. Lelkük rajta. Ahogy jólesik.

Az est fénypontja pedig a Keiko-san gerillaakciója volt, a fiával szemben. Nem tudom miért gondolta úgy, hogy vicces lesz, de mikor hívta a fia, aki Angliában él, úgy gondolta, hogy mindenki örülni fog neki, ha úgy veszi fel, hogy szegény muki csak engem lát. Az én zavaromnál már csak az ő meglepetése volt nagyobb, de aztán viszonylag hamar képbe került, hogy mi a helyzet, váltottunk egy pár szót, és visszapasszoltam a lehetőséget, hogy az anyjával beszéljen, nem kis megkönnyebbülésére mindkettőnknek. Én meg kihasználtam az alkalmat, és visszamentem a szobámba.

Egyébként ez az Angliában élő fiú még egy viszonylag szokatlan történet, ugyanis Oxfordban professzor, bár azt már nem kérdeztem meg, hogy mit tanít, csak azt, hogy mikor került ki oda. A válasz szerint 8 éves korában (???), bár ezzel a válasszal kapcsolatban némileg szkeptikus vagyok, de semmi sem lehetetlen. Egyébként van egy francia felesége, meg egy olyan 2 éves forma fia. Gondolom ezen nemzetközi házasságnak is köszönhetően azért eléggé képben voltak azzal kapcsolatban, hogy a fehér ember mit szeret, meg mit nem, többek között, hogy nálunk nem szokás úgy enni a tésztát, hogy a szörcsögést közben még a harmadik szomszéd is hallja. Amitől egyébként tényleg a falnak tudok menni. De kint japánban ez annak a jele, hogy ízlik az étel, és jó étvággyal fogyasztják, úgyhogy ez van, így jártam. Ennyi még belefér, ezzel azért még együtt lehet élni.

Évek óta járok már japán tanfolyamra, bár az utóbbi pár évben sajnos már csak melegedni, meg jól érezni magam, más értelme nem nagyon van. Az egész tanfolyam testvérvárosi kapcsolat révén működik anyanyelvi tanárral, szóval, akár még jó is lehetne. Az, hogy mégsem abban az ütemben haladok, ahogy kellene, teljes mértékben az én hibám, de erről most nem nagyon akarok beszélni. A testvérváros kapcsolatok révén 2 évente szerveznek utakat a két város között. Hol ők jönnek ide, hol mi megyünk oda. Idén éppen mi oda. Gondoltuk Diával, a csoporttársammal, hogy próbáljuk meg, menjünk el, nézzük meg, hogy, hogy élnek odakint az emberek. Már nagyon rég óta szerettem volna egyébként is Japánba menni, igaz, hogy ebből a szempontból nem volt a legideálisabb az útiterv, mert én leginkább délre mentem volna, így meg északon voltunk, de gondoltam, megnézem, hogy működik az ország, aztán ha tetszik, amit látok, majd visszamegyek. Tetszett, amit láttam. Nagyon is. Szóval, nagyon szeretnék visszamenni.

Magáról az út itteni szervezéséről inkább nem írok sokat, mert az egész kritikán aluli volt. Mentek a napok, a hetek a semmibe, az egészen az érződött, hogy senki sem akar foglalkozni a dologgal, majd csak lesz valami alapon a kedves önkormányzatunk várta, hogy majd megoldódnak a dolgok. Mert amelyik probléma három nap alatt nem oldódik meg magától azzal nem érdemes foglalkozni. Nyilván én itt ezen az oldalon másképp látom a dolgokat, mint a vonal másik oldalán ülők, maradjunk annyiban, hogy a dolog intézése nem abban az ütemben haladt, mint ahogy az szerettük volna, ami azért volt leginkább gáz, mert a repülőjegy ára roham léptekben közeledett az ég felé, és mi még mindig ott tartottunk, hogy mi is, akik utazni akartunk, meg a japánok is, akik fogadtak volna minket, arra várunk, hogy legalább az időpontot jelöljük már ki, hogy mikor megyünk, hogy, ha csak egy aprót is, de úgy érezzünk történt valami.

Aztán végre eljött a nagy nap is. Az utazás napja. Pánikszerű ajándékvásárlás a fogadócsaládoknak, akikről előzetesen kaptunk egy kis tájékoztatót, hogy nagyjából tudjuk, hány emberrel leszünk kapcsolatban, mivel foglalkoznak, mennyi idősek, ilyesmi. Utána a kétségbeesett pakolás, hogy nem fogok beférni a táskába és egyébként is túlsúlyos lesz a bőrönd, mi a fenét hagyjak itthon, mikor mindentől az életem függhet, és ha nem viszem magammal, biztos, hogy pont az fog hiányozni, meg, ha már kifizettem érte egy csomó pénzt, akkor nem vagyok hajlandó itthon hagyni. Végül csak sikerült kisakkoznom a két bőröndöt, hogy minden elférjen. Később meg kiderült, hogy tulajdonképpen vihettem volna még egyet, ha jól értettem a helyzetet, de akkor már semmi sem számított, csak üljünk fel végre a gépre, aztán induljunk! Mert a 11 órás repülő út, az 11 órás egy segges repülést jelent, ami nem feltétlenül az a hossz, amit az ember még kényelmesen el tud tölteni, de legalább kezdjük már el, aztán a gépen már úgyis mindegy.

Még a tervezéses szakaszban azon gondolkoztunk, hogy melyik reptérről is akarjunk felszállni, de végül arra jutottunk, hogy onnan megyünk ahol nem kell átszállni. Már csak azért is, mert az átszállós délre megy, olyan helyeken, ahol most nem feltétlenül a legnyugodtabb a légkör. Azért megfordult a fejemben, ha csak egy hangyányit is, hogy esetleg valaki rossz szemmel nézi az égen a repülőket, és úgy dönt, hogy inkább lent, mint fent, még akkor is, ha az ottani földet érés nincs bent az eredeti repüléstervben, és erre esetleg rá is segít némi lövedékkel. Az átszállás nélküli meg északra tartott, mert ott kisebb a megtenni kényszerült távolság, így aztán nem az arab államokon kellett keresztül repülnünk, hanem az oroszokon. Talán egy hangyányit jobb. Nem is volt semmi baj, se az oda, se a visszaúton, bár aludni nem nagyon tudtam, igaz ez nem a repülő hibája volt, hanem az enyém, mert mint sok más utastársamnak, nekem sem feltétlenül erősségem az ülve alvás. Viszont minden elismerésem a pilótának, mert Naritán úgy tette le a gépet, hogy gyakorlatilag észre sem vettem, hogy leszálltunk. Most vagy nagy a reptér és van idő a lassú ereszkedésre, vagy olyan fáradt voltam, hogy minden mindegy volt, de egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem mozog a gép, és mindenki szedi ki a csomagját a tároló rekeszből. Megjöttünk! Hurrá!

A szokásos vámvizsgálat, bejelentkezés, miegymás után, ami azért nem volt annyira eseménytelen, mert hol ez maradt el, hol az a pakolás során, és nem is találtunk meg végül mindent, de nem olyan dolog tűnt el, ami nélkül nem lehetett meglenni, úgyhogy végül arra jutottunk, hogy most már menni kellene, mert kiürült a terminál, és valószínűleg kint már csak ránk várnak. Végül sikerült megtalálunk a két embert, akik vártak ránk, és ráadásul még abban a szerencsés helyzetben is voltunk, hogy az egyikük a tolmácsunk volt, Tazaki Katsuya-san személyében, aki mivel, hogy évekig élt Magyarországon, olyan szinten sajátította el a nyelvet, hogy néha még arról is sikerült megfeledkeznem, hogy nem magyar. Így aztán két ember is segített kicsi csapatunk mozgatásában. Haruka a japán tanár, aki visszajött velünk erre a kicsit több, mint egy hétre, hogy segítsen tájékozódásunkban, és Tazaki-san, aki teljes mértékben ránk áldozta az idejét, hogy semmibe se szenvedjünk hiányt, és tökéletesen érezzük magunkat, Rajtuk kívül még minden közös programnál volt velünk valaki a kinti önkormányzattól. Ez egyébként is teljesen természetes ott kint, hogy minden a vendégről szól, de erről majd még később részletesebben írok.

Szóval Narítáról vonattal be Tokyo-ba (még nem a Shinkansen) ott kaptunk bento-t (előre elkészített ételcsomag). Vagyis nem kaptunk, hanem mi választhattuk, hogy melyiket szeretnénk megvenni. Egy akkora boltban, mint itt nálunk egy nagyobb falusi élelmiszerbolt.

Csak álltunk és bámultunk ki a fejünkből, hogy könnyebb lenne a választás, hogy tudnám, hogy mi micsoda, aztán mikor már a hatalmába kerített a teljes kétségbeesés, hogy fogalmam sincs mit válasszak, találomra elvettem az egyik dobozt, hogy akkor én ezt kérem. Meg kell, hogy mondjam, hogy nem választottam rosszul, bár gyanítom a többiek sem, mert senki sem panaszkodott, hogy nem volt jó a kaja. A vásárlás után mentünk a Shinkansenhez, most már tempósabban kellett haladni, hogy elérjük a vonatot. Majd ott eszünk.

Az első dobozos ebédünk.

A képből nem biztos, hogy látszik, de ez egy poharas, zselés izé.

Ez meg az egész mandarin, ami benne volt. Kicsit olyan, mint egy kosárlabda.

Én meg itthoni utasításra lelkesen igyekeztem fényképezni a vonatokat, mert kiadták, hogy Benedeknek vonatokat kell fényképezni. Nekem meg nem kerül semmibe. Perszer szerintem azért nem csináltam annyi képet, amivel teljes sikert értem volna el, de mentségemre legyen, hogy én mindent lefényképeztem, amivel mentünk, de csak ennyi volt.

Ezzel mentünk a reptérről Tokyoba.

Itt ugyan nem látszik, de az ülések forgathatók, így könnyen ki lehet alakítani 4-es csoportokat.

Shinkansen. Nem is tudom, ilyen esetekben, hogy hívják ezeket, ha nem mozdonynak hívják? Vagy mozdonynak hívják?

A Shinkansen nem sokban különbözik a kínai gyorsvasúttól. Sőt tulajdonképpen szerintem semmiben, bár a japánok nem írják ki, hogy éppen mennyivel megy a vonat. Minek azzal hivalkodni? Sokkal megy, oszt csókolom. Viszont sajnos most is sikerül úgy hazajönnöm, hogy az utolsó nap jutott eszembe, hogy tulajdonképpen mit is felejtettem el fényképezni, amit pedig nagyon érdemes lett volna. Sebaj, majd úgyis visszamegyek. Tavaly Kínában jöttem rá későn, hogy az épületeket kellett volna lefényképeznem, mert ugyan mind egyforma, de azért kétségbeesetten próbálják kicsit egyedibbé varázsolni a lakótömböket, és időnként egész jól sikerült is nekik. Itt most az egyenruhákat lett volna érdemes megörökíteni, mert nagyon szépek voltak. Nagyon. Nem ám, mint itthon. Minden méretre alakítva, nem láttam senkin, hogy lógott volna az egyenruhája rajta. Se az iskolai egyenruhákon, se a vasúti kalauzon. Mind olyan volt, mintha pont rá varrták volna, bár az is lehet, hogy a japánok vagy sokkal egyformábbak, vagy sokkal igényesebbek, és nem sajnálják az időt kiválasztani a megfelelő méretet. Ja, a kalauzokról beszélve, vicces volt, hogy a kocsi elején is meghajolt az ajtóban mikor belépett a kocsiba, a másik végén is megfordult, és meghajolt az utasok felé, csak utána lépett ki az ajtón. És ez gondolom mindnek kocsiban megtörtént, nem mintha ezzel rajtam kívül bárki is foglalkozott volna. Látszólag. De a szabály az szabály, amit mindenképpen be kell tartani. És ez nekik a világ legtermészetesebb dolga, nem nyűg, és nem megerőltetés. Vagy ha mégis az, akkor azt nagyon jól palástolják. Döbbenetes.

A vonatozás után még jött egy rövidebb kisbuszozás a végcélhoz, amikor is végig sikítozni lett volna kedvem, hogy rossz oldalon megyünk!! Ezt egyébként egész idő alatt nem tudtam megszokni, hogy bal oldalon közlekednek. Ezen kívül kedveseim, ha van, aki úgy érzik, hogy az autópályán a 130 km/óra nem az a sebességkorlát, amit be kell tartani, annak jelezném, hogy mi még igen jól állunk. Japánban az autópályán, hacsak Harukávla nem beszéltünk el egymás mellett 90-100-al lehet menni. És nem is nagyon mennek többel. Mondjuk, azt nem tudom, hogy akkor hol lehet haladni is, ha még az autópályán sem.

Átszállás a a buszra, ami a végcélhoz szállít minket. Közben utcai zenekari próbába botlottunk.

Végül jó fáradtan, helyi idő szerint 8 órakor érkeztünk meg a városba, ahol még volt egy rövid kis üdvözlés, meg átadtak minket a családoknak, akikkel a következő 5 napot el fogjuk tölteni. Értem a nagyszülők és az unoka jött ki. Mondjuk úgy is volt, hogy én majd az öregekkel leszek, mert a munkakorú ember az dolgozik is, és szabadidejük csak a gyerekeknek van, bár nekik sem annyi, mint az ittenieknek, meg az öregeknek. Viszont a család, akiknél voltam szuper kedves volt, angolul is beszéltek, így a japán tudásomat nem nagyon kellett elölteni, bár azért kicsit próbálkoztunk azzal is. Hazaértünk, én eltátottam a számat a házon, ahol lakni fogok még öt napig, majd bementünk, ott még nagyobbra nyílt a szemem is, meg a szám is, aztán miután arra a kérdésre, hogy éhes vagyok-e, mondtam, hogy nem, megmutatták a szobámat, hogy merre van a fürdő, és a mellékhelyiség. Ezután mindjárt utamra is bocsájtottak, hogy akkor mosakodjak, pihenjek, aludjak, holnap is lesz nap, majd holnap beszélgetünk. Rám is fért. Mint utóbb kiderült a többieknek még beszélgettek kicsit a befogadó családjukkal, mielőtt lefeküdtek, de nekem akkor sem nagyon lett volna erőm rá, ha igényelték volna. Hála égnek nem is igényelték.

Persze ez sem ment olyan egyszerűen. Mert gondolkozzunk el azon, hogy mi is az, ami az embernek első körben eszébe jut, ha Kína látnivalóiról beszél. Na, jó, mi lehet az, ami NEKEM eszembe jut Kínáról. A Nagy fal, és a pandamaci, ami még erősen hiányzott a látottak listájáról. Márpedig én panda nélkül haza nem megyek!

Még itthon jól kinéztem magamnak a neten, hogy van olyan, hogy pandarezervátum. Gondoltam, remek, ez teljesen nekem való hely, akkor oda is elmegyünk. Aztán megnéztem, hogy hol is van az az ott, majd szomorúan konstatáltam, hogy akkor mégsem megyünk.  A következő gondolatom az volt, hogy sebaj, Pekingben biztos van állatkert, ott meg biztos van panda, mert olyan nincs, hogy nincs. Ugye. Miután ezt így elővezettem Verának, hogy akkor Pekingben még állatkertbe is kellene menni, mondta, hogy ha csak mackót akarok nézni, akkor az ott is van náluk. Az más. Ha Shuzohuban is van, akkor nem ragaszkodom Pekinghez. Csak sajnos az itt, és az itt között is van különbség. Attól függ, kinek a szájából hangzik el a szó.

Az itt nekem a városban jelenti, max. egy órán belül, de kiderült, hogy tévedésben vagyok. Az itt, Shuzou melletti települést jelentett, két óra utazással. Csak oda. Még szerencse, hogy reggel lebeszéltem Botondot, hogy eljöjjön velünk. Szegényben mutatkozott némi hajlandóság, de mondtam neki, hogy meleg van, és csak akkor jöjjön, ha nem fog nyöszörögni, hogy unatkozik. Nem nagyon kellett erőlködnöm, hogy lebeszéljem róla.

Az elején busszal mentünk, aztán villamossal, aztán megint busszal, és röpke két óra alatt már ott is voltunk, a park bejáratánál, ahol már csak gyalogolni kellett egy csomót, a mackókig, de kapuban legalább már úgy éreztük, hogy elértük a célt. Pedig dehogy, de ne szaladjuk ennyire előre.

A kezdeti buszozás után, ami már egyáltalán nem volt szokatlan, villamosoztunk egy darabig.

Ez a villamos dolog egyébként viszonylag új a városban, amit több szempontból is megmutatkozott. Egy kocsiból állt az egész szerelvény, amiben volt egy nő, akinek az volt a feladata, hogy megmutassa az utasoknak, hogy hogy tudnak jegyet venni, illetve hol kell lecsipogtatni a kártyájukat, valamit, manuálisan állította át a jegy árát az automatában. Már ez is kissé ellentmondásos, hogy egy vadonatúj,  fullelektronizált, csillogó-villogó villamoskocsiban egy ilyen apróságot kézzel kellett átállítani. A következő furcsa dolog az volt, hogy finoman szólva sem volt tömött a kocsi, és ebből legalább hárman nem azért mentek, mert kellett, hanem mert ültek és nézték, hogy mit csinál a sofőr. Gondolom, ha nagy leszek én is villamossofőr akarok lenni jövőbeli álmokkal. Már ha akkor még lesz villamos, mert ezzel a számú utazóközönséggel nem hiszem, hogy sokáig megérné fenntartani a rendszert.

Az egész úton az járt az eszembe, hogy ide kellene egy magyar villamossofőr, hogy megmutassa mi a magyar virtus. Vera visszafelé direkt lemérte, egy 90 fokos kanyart fél perc alatt vett be a vezető. Gyakorlatilag, ha kiszálltunk volna előbb megoldottuk volna a problémát.

És akkor itt egy példa arról, hogy minden csillogás ellenére mik azok az apróságok, ami nem hagyja elfelejteni az embert, hogy Kínában van, bár ez már nem a villamos, hanem a második buszjárat.

Hát nem szép? A fene sem erőlködik azzal, hogy lekerüljön a műanyag fólia a székről. Rá kell húzni a szövetet, aztán jó lesz az úgy is. Egyébként minden az apróságokon múlik. Az ajtó körben a szegélyléc nem számít, ha nem illeszkedik pontosan. Mi van, ha egyik-másik kicsit tovább lóg, mint ahogy kellene? Mi van akkor, ha az ember belebotlik egy falból lógó szabadon hagyott vezetékbe, amit úgy hagytak a munkások, és láthatóan soha nem fognak már csinálni vele semmit? Le van szigetelve a vége! Legyen elég! Vera nemrég mesélte, hogy egyszercsak nem volt meleg vize. Felhívta az ingatlanközvetítőt, hogy lehet-e, hogy lefogyott a kreditje, a kártyáján, mert ott a gáz is úgy jön, hogy előre kifizet az ember valamennyit, és amíg az a pénz tart, addig van gáz. Mondták neki, hogy azzal nincs baj, de megnézte-e már, hogy nem fogyott –e ki az elem a gázórából?!?!?!?!?!? Mondta, hogy azt még nem, de akkor, ha mondják, hogy mit csináljon, végül is műszaki végzettségű, ennyit azért még ő is meg tud nézni. És láss csodát tényleg lemerült az elem!!! Ha nem megy a gázóra, akkor nincs gáz sem, mert nincs mivel mérni, szóval, ha  valaki folyamatos melegvizet szeretne, időnként ellenőrizze az elemeket. Egészen döbbenetes. Vagyis a gondolat logikus, de az, hogy a gázóra elemes, mindegyikünket meglepett. De már megint elkanyarodtam a témától.

Szóval, röpke két óra alatt ott álltunk a park bejáratánál, és én már teljesen ráizgultam, hogy akkor most jöhetnek a pandák.

Meg ahogy azt Móricka elképzeli. Mert csak mentünk, csak mentünk, csak mentünk és még mindig nem voltuk a közelében sem a mackók lakóhelyének. Cserébe láttunk büfét, strandot, éttermet, és sok-sok gyalogutat és mókás szobrokat, ami még talán egészen szórakoztató lett volna, ha nem lett volna 40 fok, és nem izgultam volna azon, hogy azért nekem nem lenne rossz ma még elérni a repülőt, még akkor is, ha csak éjfélkor indul.

Azért megtaláltuk a macikat, és kiörömködtem magam, bár egy darabig izgultam, hogy eljöttünk egész idáig és mégsem fogok látni belőlük semmit, mert az egyik nemes egyszerűséggel az üvegfalnak háttal aludt, a másik meg bánatosan fixírozta a rácsot. Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy vajon ki akar-e menni szegény, vagy a kaját várja, de így mind a két mackónak csak a hátát láttuk. Aztán a rácsos egyszer csak megunta az addigi elfoglaltságát, és akkor mászkált egy kicsit a kedvemért, és végül elfeküdt egy emelvényen, nagy kegyesen úgy, hogy valami látszódjon is belőle, így végül sikeresnek volt mondható a pandamacis kirándulásunk. Eddig.

Ezek még csak szobrok. Ahhoz képest elég sokat kitettek, hogy élő lényegesen kevesebb van.

Az igazi háttal.

Végül oldalról. Ez a képen annyira nem látszik, de a "fehér" sokkal barnább (koszosabb) volt, mint amilyennek itt tűnik.

Mikor kijöttünk láttunk egy táblát „Exit” felirattal, és bár a másik irányba mutatott, mint ahonnan jöttünk, gondoltuk ez biztos valami rövidebb út, úgyhogy szót fogadtunk és arra indultunk el. Na, nem kellett volna. Kiderült, hogy annak a nyomorult parknak két bejárata van, és a tábla naná, hogy mindenképpen a másikhoz szeretett volna elvinni minket, ahonnan kb. fogalmunk sem volt, hogy, hogy lehet visszajutni a városba, úgyhogy annyira nem tűnt jó ötletnek, hogy ott menjünk ki. Csakhogy mire erre rájöttünk, már teljesen eltévedtünk, úgyhogy majdnem két óránkba került, mire visszajutottunk ahhoz a kapuhoz ahol bementünk. Mindezt tűző napon 40 fokban természetesen részemről mindenféle árnyékot adó eszköz nélkül. Éppen csak el tudtam vánszorogni a bejáratnál lévő büféig, majd egy szuszra nyomtam be magamba egy fél literes vizet, meg vettünk még  az útra is. Az eddigi tapasztalatok alapján ki tudja mikor és hogyan jutunk haza.

A visszaút ezek után már egészen eseménytelennek volt mondható, ha nem számítjuk a fél perces kanyarokat, meg azt, hogy a villamos vezetője minden indulásnál külön kis rituálét hajtott végre, amit igazából nem értettünk, hogy miért. Egyszer kinyújtott karral elmutatott balra, aztán jobbra, végül előre, mielőtt elindult volna. Minden egyes megállóban. Végül 4 után értünk haza, hétre jött értünk a taxi, mert kocsival két óra az út a reptérig. Az, ami a vonattal 20 perc.

Mikor beszálltunk a taxiba kérdeztem Verát, hogy akkor nekünk nem kell fizetni semmit ugye? Nem hát, csak alá kell írni majd egy papírt, mikor kiszállunk, a többit majd ő intézi. Ehhez képest, mikor odaértünk a sofőr mutogatta, hogy legyünk szívesek 400 yuant fizetni a fuvarért. Ez mindösszesen csak azért volt kellemetlen, mert tekintettel arra, hogy az elmúlt napokban nem volt szükségünk pénzre, most már mi a francnak lenne nálunk. Euróval meg valahogy nem volt kedvem fizetni, bár nem is hiszem, hogy elfogadta volna. Aztán ki tudja. Természetesen a sofőr nem beszélt angolul, úgyhogy ment a nagy keresztül kasul telefonálás, hogy most tulajdonképpen mi van, mert az oké, hogy itt vagyunk a reptéren, csak jó lenne kiszállni a taxiból végre. Végül nagy nehezen felhívta a főnökét, majd mondta, hogy minden oké, ki lehet szállni, és elhajtott. Közben én is felhívtam Verát, hogy kérdezzen már utána, hogy most mi is a teendő, de mire visszahívott már bent voltunk a reptéren. Állítólag ez a sofőr még nem csinált fekete fuvart, és nem tudta, hogy mi a bevett eljárás. Hát, most megtanulta, bár én nem annyira élveztem, hogy velünk.

A Shanghaitól Dubaig repülőút, félig kómában telt, mert próbált mindenki aludni, ami a gyerekeknek inkább ment, a felnőtteknek nem annyira, ráadásul, mikor már lent volt a gép a földön Attila közölte, hogy ő most hányni fog, és az elhatározást tett követte. Nem fent, vagy leszálláskor, amikor még az ember értené is, hanem már lent, amikor állt a gép. Remek.

Odafelé nem tűnt fel igazából, mert nem nagyon kellett mászkálni onnan ahol leszálltunk oda, ahonnan ment a gép, de most kiderült, hogy tulajdonképpen milyen baromi nagy a dubai repülőtér, mert át kellett mennünk az egyik sarkából a másikba. Még saját belső buszjárata is van. Persze ez lehet, hogy csak nekem újdonság. Az egyik liftnél kiraktak egy posche-t "duty free" felirattal, mi meg rácsodálkoztunk, hogy basszus itt még posche-t is lehet kapni a boltokban, aztán kiderült, hogy valami nyereményjáték fődíja volt. Pedig a mi elméletünk mennyivel viccesebb lett volna.

Íme a főnyeremény, egy önjelölt fotómodellel, aki egyébként vagy 10 percig illegette magát a kocsi előtt, hogy minél több, minél szépségesebb selfit tudjon csinálni, és bár a kocsi fölé egyértelműen kiírták, hogy nyeremény, ez akkor ott félkómában egyikünknek sem tűnt fel.

Egyébként arra jutottam, hogy a repülőtér nem is repülőtér, hanem egy hatalmas pláza, ahol mellékesen eldugva a sorokban van pár repülő is. Előttünk volt még két hosszú óra várakozás, aztán fel a repülőre, és végre itthon is voltunk Budapesten. Egyikünk sem bánta. Mi volt az első gondolatom itthon 27 fokban? Fázom.

Ez a nap volt talán az egyetlen fájó pont az egész kínai utunk során. Túl későn mentünk, túl rövid időre, túl fáradtan. Sokkal több időt kellett volna rászánni a városra, és talán sokkal jobban fel is kellett volna készülni belőle, mert mi csak úgy mentünk, mindenféle koncepció nélkül, pedig ez az a város, amit, ha valaki Kínába megy, mindenképpen látnia kell, hogy értse, mennyi pénz van abban az országban.

Ez a kirándulásunk sem indult zökkenőmentesen. Kinéztünk egy vonatot, hogy az olyan pont jó időben indul. Nem kell korán menni, de elég időnk lesz megnézni mindent, amit Vera betervezett. Két fix program volt, amit még itthon kigondoltam, az egyik az m&m’s bolt, a másik pedig az akvárium. Egyikkel sem adtunk igazából túl sokat a kulturális ismereteinkhez. Szép kényelmesen kibuszoztunk az állomásra, Vera elment jegyet venni, majd tágra nyílt szemekkel jött vissza, hogy nem kapott jegyet a vonatra, csak az egyel későbbire. Hiába próbálkozott, a pénztáros nem hagyta magát meggyőzni, hogy nekünk helyjegy nélkül is jó lesz, azt a 20 percet, amit a vonaton töltenénk, kibírjuk ám állva is, jegyet nem kaptunk, pedig állítólag ilyen rövid útra állójegyet is adnak. Legalábbis Vera utazott már úgy. Most nem jött össze. Ez sajnos azt jelentette, hogy a szokásos melegben megint lett egy óra szabadidőnk, míg vonatra tudtunk szállni. Egy darabig próbáltuk magunkat meghúzni az árnyékban, de a helyi riskások mindenképpen úgy gondolták, hogy nekünk bizony fuvar kell, és azt velük kell lebonyolítanunk, úgyhogy egy idő után jobbnak láttuk, ha inkább elsétálunk valamerre. Még a buszon észrevettem egy tornyot, amiről kiderült, hogy az állomás közelében van, így abba az irányba indultunk. Megszemléltük a város régi vízi kapuját, ahol annak idején beengedték a rizst szállító hajókat,

átmentünk egy hídon, ami tisztára úgy nézett, hogy, hogy ha az ember fel akar menni rá, akkor le kell mennie az úttestre. Persze visszafelé kiderült, hogy csak nem mértük fel jól a helyzetet, de mentségünkre szolgáljon, hogy a helyiek is jöttek utánunk, mint a kiskutyák.

Ezen a környéken derült ki, hogy bizony Suzhouban is vannak 2-3 emeletes házak, bár kerítés mögött, biztonsági őrökkel, és az egész parkosított társasházas területnek nézett ki. Valószínűleg nem a legolcsóbb hely volt a környéken.

A riskásokat egész úton nagy ívben kellett kerülgetni, mert még mindig az a volt a fixa ideájuk, hogy mi menni akarunk velük, csak még nem tudunk róla. Végül eljutottunk a toronyhoz, ami kiderült, hogy zárva van, és egyébként is erős felújításra lenne szüksége. Gondolom ezért is volt zárva.

Visszabandukoltunk az állomásra, beültünk a vonatba, és önfeledten pihentünk, mintegy 20 percig, amennyi az út volt.

Az első dolog, amivel szembesültem a kiszállásnál, az az iszonyatos meleg volt. Igaz, azt is mondhatnám, hogy csak a szokásos, de később azért kiderült, hogy nem csak a szokásos, mert Shanghaiban, legalábbis ott, ahol mi voltunk, nem teng túl a növényzet, vagy legalábbis nem sok helyen. Cserébe olyan érzése van az embernek, mintha nem is Kínában lenne. Ha nem lettek volna a kínai feliratok, simán elhittem volna, ha valaki azt mondja, hogy New Yorkban vagyunk. Nem mintha ott lettem volna már, csak amit láttam a filmekből. Döbbenet, hogy Kína kijelentette, hogy ha Hongkongot elveszik tőlük, akkor épít magának másikat, és tényleg meg is tudta tenni.

Egyébként furcsa, hogy azt kérdezgették tőlem, hogy tényleg olyan szegénység van-e Kínában, és, hogy az emberek, mint Indiában még a vonat tetején is ülnek-e? Hát üzenem mindenkinek, hogy mind technikailag, mind jólétben előttünk vannak. Mérföldekkel. Persze biztos vagyok benne, hogy van szegény réteg, és biztos sokan vannak, és még csak azt sem mondom, hogy nem láttunk szegény embert, bár inkább csak az öregek között. Azt mondják, hogy Kínában a leghatékonyabb és leggyorsabb a szelektív hulladékgyűjtés, mert nagyon sokan élnek abból, hogy gyűjtik azt a szemetet, amit utána vissza lehet váltani. Sok ember között sok a szegény is, de az a középréteg, amibe elvileg itthon mi is tartozunk, látszólag sokkal jobban él, mint mi. És utazni is tudnak mindenfelé, csak esetleg egy kicsit nehézkesebb, mint egy európainak.

Szóval, a város. Aztaaaaaaa!!!!!!

Miután megvettünk a visszafelé vonatjegyet, elindultunk a bevásárló(?) utcán. Mind a két oldalon rogyásig volt márkaboltokkal.

Mondjuk a boltok ezen a képen nem látszanak, de tényleg ott voltak.

Vera szerint, ha eredetit akarsz venni, akkor itt kell bemenni a boltba, ha megelégszel a másolattal, akkor el kell kanyarodni a mellékutcákba. Hittem neki, hiszen kint él már több mint egy éve. Nem hiszem, hogy ilyet még valaha meg fogok tapasztalni, azt sem biztos, hogy elhinném bárkinek is, ha nem magam vagyok ott, de, hogy valamivel szemléltessem a pazarlást, volt olyan bevásárlóközpont, amiben olyan erősen dolgozott a klíma, hogy a nyitott ajtajától mintegy 15-20 m-re az utcán fáztunk. Mindezt úgy, hogy a külső hőmérséklet 42 fok volt.

Félúton megtaláltuk az m&m´s boltot, és bár hiába mondtuk a gyerekeknek, hogy csak ésszel válogassanak, mert nem veszünk semmi olyat, amit általunk kacatnak minősül, végül kiderült, hogy a legnagyobb probléma nem velük volt, hanem velem. Az a bolt az én játszóterem volt, és nagyon nehezemre esett, hogy ne boruljon teljesen el az agyam, már csak azért sem mert iszonyatosan drága volt minden. Persze, mire mindenki kialkudta, amit szeretett volna, már egy gyengébb fizetésnél tartottunk, de hát egyszer megy az ember Kínában, miért is ne akarna egy csomó pénzt otthagyni egy amerikai boltban. Nem igaz? Teljesen logikus.

Mivel a gyerekek már nagyon nyöszörögtek, hogy melegük van, meg inni is akarnak valamit, és úgy gondolták, hogy akkor azonnal keressünk egy Starbucksot, bementünk egy plázába. Az ajtóban lévő hosztesz vagy nem értette, hogy mit kérdeztünk, mikor megkérdeztük, hogy merre menjünk, vagy fentről mondják nekik, hogy úgy kell irányítani az embereket, hogy körbejárjanak mindent, de végül elég sokat mászkáltunk mire megtaláltuk, és az a vicces, hogy igazából nem láttunk mást, mint az ékszerosztályt. Egy akkora területen, mint nálunk egy kisebb uszoda, csak ékszer volt amíg a szem ellátott, plusz az eladó. Vásárló egy szál se. Furcsa volt.

Az itókákkal elbandukoltunk a Bundig, ami a sétáló rész a Huangpu folyó partján, meghallgattuk, hogy ami mögöttünk van az a régi városrész, ami előttünk az az új, majd elkezdtünk gondolkozni, hogy akkor hogyan is fogunk eljutni az akváriumba. Annyit tudtunk, hogy a Gyöngy mellett van, azt meg a túlsó parton, úgyhogy beültünk egy föld alatti kapszulába, ami átvitt minket a folyó alatt és még fényjátékkal is szórakoztattak minket. Ejha! Eredetileg a gyerekek miatt gondolta Vera, hogy ezzel kellene menni, de mi talán jobban tátottuk a szánkat, mint ők. Én mindenképp.

 A videó csak illusztráció, hogy miről is beszélek, nem a miénk. :)

A Gyöngyöt megtalálni nem volt nagy kaland, tekintettel arra, hogy abból az irányból ahonnan mi mentünk mindenhonnan lehetett látni.

Egy pillanatra megfordult a fejünkben, hogy esetleg felmegyünk és rácsodálkozunk egy kicsit a városra, de mikor megláttuk, hogy 260 yuan / fő a belépőjegy (kb. 11000 Ft) arra jutottunk, hogy tulajdonképpen nem is annyira fontos, bár ezt a döntésünket, Attila igencsak sérelmezte. A toronytól meg már csak 3 lépés volt az akvárium.

Itt fent kellett megtenni azt a három lépést.

Az akváriumban láttunk sok halat, pingvint, aligátort, cápát, ráját, medúzát és még egy csomó csudijó és kevésbé csudijó élőlényt.

Az abszolút kedvencünk pedig családilag ez az albínó teknős lett.

A pekingi kiruccanásunk után nagyon nem volt kedvünk semmihez, ezért úgy döntöttünk, hogy átadjuk magunkat az édes semmittevésnek. Nem volt konkrét terv, hogy meddig, leginkább csak, amíg igényt érzünk rá. Végül csak két napot lustultunk, mert nagyon közelgett a vége a kint tölthető időnek, és Sanghaiba még mindenképp el akartunk menni.

Azért nem volt teljes döglés ez a két nap se. Gondoltuk, hogy a gyerekek is jól érezzék magukat, az első nap elmegyünk egy vízi parkba. Reggel már ott ugráltak a hasunkon, hogy mikor megyünk már? Valahogy nem értették a semmittevés fogalmát, úgyhogy el kellett magyarázni nekik, hogy délelőttre alvást, tv és dvd nézést terveztünk, aztán délután 3-4 óra felé, amikor már csak módjával sülünk oda az aszfaltra a napon, majd elmegyünk. Nekik lassan, nekünk hamar jött el az idő. Útközben még beugrottunk naptejet venni, aztán irány a strand. Biztosat csak a pénztárig tudott Vera is, utána fejest ugrottunk a teljes bizonytalanságba. Mint általában. A bejárat után szembe jött velünk egy csomó öltözőszekrény. Minden öltöző, meg minden nélkül. Rövid keresgélés után az öltözőket/zuhanyzókat megtaláltuk, de ott meg nem volt más csak pár pad, ahova le lehetett rakni a cuccot, amíg átöltöztünk. Szóval, akkor marad az, hogy itt öltözünk, kint meg a szekrényekbe belegyömöszöljük a cuccainkat, ha rájövünk, hogy, hogy kell őket kinyitni. Végül kiderült, hogy azért van mindenkinek egyenkarkötő különböző testrészein, mert azzal nyílnak a szekrények, illetve mint később kiderült, arra lehet pénzt is rakni, és ugyanolyan csippantós rendszerrel működik, mint ahogy a tömegközlekedés is. Ha vesz az ember valamit, azt levonják, az el nem költött pénzt meg távozáskor visszaadják. Gondolom. Mi ezzel a lehetőséggel nem éltünk, főleg mert mikor bejöttünk még nem tudtuk, hogy ez így megy, később meg már nem volt kedvünk visszamenni, pedig bent is volt olyan, amiért fizetni kellett volna. Igazából az ottani vízi park nem sokban különbözik az itthonitól, csak sokkal több az ember. A gyerekek mindjárt megrohanták a gyerekmedencét, mi meg ültünk a medence partján, és beszélgettünk. Vagyis csak beszélgettünk volna, mert ugye fehér ember a vízparton egy olyan helyen, ahol sok a gyerek... Ha lehetett volna, erősen megborult volna a medence annyira körénk vonultak a gyerekek. Legalább a sajátjainknak nem kellett sorba állni semmiért. Aztán mikor megunták a srácok a medencét, jobban körbejártuk a terepet, kipróbáltuk a csúszdákat, már amelyiket mertük, és átmentünk arra az oldalra, ami a nagyobb gyerekeknek volt. Az a rész jól nézett ki. Sajnos nem vittük be a fényképezőgépet, de olyan volt, mint egy hatalmas színes mászóka, ahonnan ötletszerű helyekről jött ki a  víz, plusz egy csomó csúszdán lehetett lecsúszni. Ez a csúszda dolog necces volt, mert mindenhol 1,4 m volt a minimum magasság, a kisebbik meg nem ütötte meg a szintet, de mivel egyértelműen látszott, hogy nem vagyunk helyiek, nem igazán kötekedtek velünk, úgyhogy végül Attila is ki tudott próbálni mindent, amit akart, és az is kiderült, hogy igaz az a legenda, hogy az ázsiaiak nem nagyon tudnak úszni. Legalábbis a kínaiak. Volt egy hatalmas medence, ami folyamatosan mélyült, ebben lehetett úszni. Olyan 1,4 volt sekélyebb fele, és 1,8 a mélyebb. A sekélyebb részén heringek módjára nyomorogtak az emberek, a mélyebbnél meg volt talán rajtunk kívül két ember. Volt is nagy csodálkozás a partról, mikor a srácok belevetették magukat a vízbe, ott, ahogy a madár sem jár. Attila nem nagyon erőltette meg magát, hogy használja azt, amit az uszodában addig tanult, úgy gondolta, hogy jó lesz neki a kutyaúszás is, de legalább fennmaradt a vízen, és még haladt is, Botond fiam, aki meg egyébként remekül úszik, szokás szerint kényelmesre vette e figurát, és  nagypapa módjára mellúszásban úszott utánam. Szigorúan, úgy, hogy a feje véletlenül se érjen bele a vízbe. Borzasztó az a gyerek. Visszafelé be kellett vetnem mindenféle praktikát, hogy hajlandó legyen velem háton versenyt úszni. Igaz, hogy szegény végül átlóban úszta át a medencét, mert nem voltak sávok, sőt, még a medence elejét sem lehetett látni, így nem volt mihez viszonyítani az egyenes. Nem is volt hajlandó többet úszni. Úgy döntött, hogy neki itt van vége a programnak, mindenki hagyja békén. Viszont mindenképp pozitív élmény volt, hogy az egész strand területét leborították zöld szőnyeggel, pedig jó nagy volt a terület. Nem kellett azon aggódni, hogy elég az ember lába, papucs nélkül is lehetett közlekedni. Igazán kellemes volt. Ami még furcsa volt, hogy a legtöbb embernek a nyakába ott lógott a telefon. Volt nekik praktikus kis vízhatlan tasakjuk, amit a nyakukba lehetett akasztani, és abban figyeltek a telefonok. Döbbenet.

A következő nap piacra mentünk, mert ez apának volt vágya.  Nem igazán tudom, hogy Pesten hogy néz ki egy kínai piac, de Suzhouban egy baromi nagy épület, benne iszonyatos mennyiségű, és iszonyatos zsúfolt boltokkal. Gondolom, nem ez ez egyetlen ilyen hely a városban, de mivel Vera ide szokott menni, nem kerestünk többet. Bőven elég volt ez is

Ami ott nincs, az nem létezik. Persze alkudni kötelező, de ezt a részét a boltos megoldja egyedül is, ha az ember sokáig nem mond semmit. Mire átszámolnád a mondott árat saját pénznemre, már a felénél tart az eredeti összegnek az eladó. Végül arra jutottam, hogy ahogy otthon sem szeretem a piacot, úgy ott is rosszul éreztem magam. Kifejezetten feszélyezett a hely. Végül apa vett magának egy hátizsákot, így boldog elégedettséggel hagytuk el az épületet. Ő azért mert örült a vételnek, én azért mert végre kimentünk. Aztán még körbejártuk kívülről is az egészet, és láss csodát, még ott is mindenhol bolt volt. Érdekes módon osztották el a boltok helyét. A különböző portékákat egy kupacban árulták. Volt egymás mellett egy csomó függönyt és karnist áruló bolt, háztartási cikkeket áruló boltok, és édességeket áruló boltok. Ugyanazon terméket áruló egységek, szigorúan egymás mellet, ugyanazzal az árukészlettel. Nem értettem a logikát.

A mindennapi életük nagyon más, mint amit mi megszoktunk. Nagyon. Ami szerintem egy európai embernek a legnagyobb sokkot jelentheti az a közlekedésük. A dudát vezetés közben úgy használják, mint itt mi az indexet. Ha be akar lépni a forgalomba, dudál, ha le akar fordulni valahol dudál, ha azt látja, hogy valaki le akar lépni elé dudál, jókedvükben, idegességükben, folyamatosan dudálnak. Vannak olyan városrészek, ahol külön kitették a dudálni tilos táblát, a lakók nyugalmának érdekében. Állítólag ott tényleg nem nagyon dudálnak. Kicsit szkeptikus vagyok. Abban a majdnem két hétben, amíg ott voltunk, egyetlen olyan alkalom volt, amikor tényleg úgy gondoltam, hogy jogosan használta a dudát a sofőr, amikor egy busz majdnem belement a taxiba, amiben ültünk, bár látszólag csak mi ijedtünk meg. A sofőrnek ez teljesen normális dolognak látszott.

A közlekedés nagy részét egyébként a robogósok teszik ki. Iszonyatos mennyiségben, mindenféle közlekedési szabályra fittyet hányva. Állítólag a robogóra nem kell jogosítvány. Ahogy közlekednek, ezt el is hiszem. Hiába van minden út mellett mindkét irányba külön sáv a robogósoknak, ettől függetlenül ott mennek, ahol eszükbe jut.

Néha a járdán, néha az autók között, bár az is igaz, hogy azért leginkább a saját sávjukban, és csak ritkán szembe, de olyan is van. Egyébként egy 1-2 személyes robogó egy komplett család szállítására alkalmas. Esetleg nagyobb terjedelmű tárgyakat is lehet vele szállítani, szigorúan keresztbe, különben nincs elég helye a sofőrnek, és az ugye balesetveszélyes.  

A robogókon a legnagyobb melegben is az emberek nagy része kabátban közlekedik, nem ritka a maszk és a kalap. Láttam olyat is, hogy esernyő volt a kezükben, de létezik olyan nap ellen védő ernyő is, amit rászerelnek a motorra, így legalább nem kell tartani. Külön esőkabátok vannak a motorokhoz, hogy sehol ne ázzanak el, és olyat is láttam, hogy egy esőkabátnak két fejnyílása van, bár ez valami extra lehetett, mert általában csak annyi, hogy a hátul ülő a fejére húzza a sofőr esőkabátját és időnként kidugja a fejét és vesz egy mély levegőt. A legnagyobb probléma  robogókkal, hogy nem lehet hallani őket A környezetszennyezés miatt a benzines kétkerekűek nagyon drágák, így az összes elektromos, amiket viszont nem lehet hallani. Cserébe a gyalogosokkal nem nagyon foglalkoznak. Ha nem tudtál elugrani előlük magadra vess. Az is igaz, hogy mindezek ellenére csak egyszer láttunk balesetet, amikor egy kanyarban az autós is, meg a motoros is úgy gondolta, hogy ott ő még pont elfér. Nem fértek. Ez az ott én még pont elférek hozzáállás egyébként az általános náluk. A zebra mint olyan csak egy ajánlott átkelési lehetőség a gyalogosoknak. Ha nem párosul hozzá lámpa is, éppen senki nem foglalkozik vele. Ha van lámpa, akkor is jobban teszed, ha szeded a lábad, mert a jobbra kanyarodóknak nincs lámpa. Ha úgy látják, hogy beférnek, jobbra bármikor kanyarodhatnak. Még akkor is, ha a gyalogosoknak éppen zöld a lámpa. És mindig úgy látják, hogy beférnek. Persze ehhez az is kell, hogy a többiek helyet csináljanak nekik. 

A tömegközlekedésük viszont zseniális. Ott kezdődik, hogy minden busz légkondis, és használják is. Nem ám mint itt, hogy nem kapcsolom be, mert akkor többet fogyaszt a busz, és kevesebbet tudok zsebre rakni a benzinpénzből. A jegyvételükről már korábban is írtam. Van egy feltölthető műanyag kártya, amit minden járművön lehet használni. Persze azért a régiók megvannak, tehát a pekingi kártyát nem lehet Sanghaiban használni, de körzeten belül jó a vonatra, a buszra, a metróra, a villamosra, mindenhova. Ha nem lenne kártyád, vagy csak nincs nálad, becsületkassza módjára be kell dobni a  viteldíjat sofőr melletti műanyag dobozba. Nem az a becsületkassza, hogy bedobod-e, mert nyilván arra azét figyel a sofőr, hanem, hogy mennyit, mert azt nem látja. A doboz fölött minden esetben ki van írva, hogy mennyit kell fizetni, amit az alapján változik, hogy mennyi van még az útból. Ha messze vagy a végállomástól drágább, ha közelebb olcsóbb. Viszont, ha a következő megállónál le akarsz szállni az senkit sem érdekel. Mindent a végpontokhoz mérnek. Ha van kártyád, akkor nincs semmi dolgod, azonkívül, hogy önfeledtem csipogtaszt az automata pedig mindent megold helyetted, és minden alkalommal kiírja, hogy mennyi pénz van még a kártyádon. Kártyát venni viszont csak bizonyos helyeken lehet, tölteni rá pedig gyanítom, hogy automatáknál (is), de ezzel kapcsolatban jó volt a helyzetünk, mert Vera mindent elintézett, így csak Pekingben láttam, hogy, hogy működnek a dolgok. Ja, egyébként, ha turista vagy és már nincs szükséged a kártyára, akkor visszaveszik, és visszaadják a még rajta maradt összeget, plusz a kártya árát is. Így aztán nincs ingerenciád eldobni, mert nem éri meg.

A metrók mindenhol tele vannak az utasok biztonságát védő dolgokkal. Nem ám csak úgy van a peron a sárga csíkkal, aztán az árok a szerelvénynek, hanem fal védi az utasokat, a balesetektől. Ez alól egyetlen kivétel a pekingi egyes vonal volt, cserébe 5 méterenként peronőrök álltak egy emelvényen és figyelték, hogy az emberek ne lépjék át a sárga vonalat. A falon az ajtó együtt nyílik a szerelvény ajtajával és együtt is záródik azzal, a szerelvény meg milliméter pontosan úgy áll meg, hogy a két ajtó szinkronban legyen egymással. Pekingben sok helyen volt, hogy még a mozgólépcsőknél is őrök álltak, és mondták az embereknek, hogy mit csináljanak. Azon gondolkoztunk, hogy vajon ilyen sok lehet a vidékről feljövő, hogy erre szükség van, vagy csak odaállították őket az olimpiakor, és elfelejtettek szólni nekik, hogy vége van az olimpiának. Vagy egyszerűen, csak amíg ott áll, addig is van munkája. Minden megállónál átvilágítják a táskákat, legalább 2-3 ember ácsorog ott és figyeli a táskákat és az embereket. Egyszer láttam, hogy valakitől elvettek egy kést. Nem csak dísznek vannak. Érdekes egyébként, hogy a biztonságiak leginkább nők. Inkább a peronőrök voltak a férfiak. Minden állami alkalmazott egyenruhában dolgozik, a peronőrtől a rendőrig. Sokszor volt, hogy annyira egyformák voltak az egyenruhák, hogy nem tudtam eldönteni, hogy aki előttem áll, éppen mit dolgozik.

Peking metrótérképe. Mi meg a négyes metróval kínlódunk.

Az emberek elég ellentmondásosak. Sokat adnak a megjelenésre, de a buszsofőr simánk kiköpdös a menet közben a busz ablakán. Köpködni egyébként is szeretnek. Általános divatirányzat volt a nőknél a hercegnőszoknya. Persze nem ez a neve, de kb. úgy néz ki, mint a mesékben a királylányok ruhája. Egy alap, általában szűk szoknya fölött van egy átlátszó anyagból készült bő szoknya. Nagyjából minden tizedik 20 év alatti lányon ilyen volt. Sok emberen láttam még nylon kabátokat, bár nem tudom, hogy bírták ki bennük az emberek. Arra jutottunk, hogy valószínűleg a leégés ellen használják, de én biztos megfulladnék benne. A nők 90 %-a ernyővel rohangál, amit az elején nagyon furcsálltunk, aztán a Nagy falnál rájöttünk, hogy egy nagyon is épp eszű szokás, bár mi inkább árnyéknak használtuk volna, ők biztos ezzel is a leégés ellen védekeznek. A szandálhoz sok nő lábán láttam nylon zoknit, ami nekem egyébként is gyengém, mert ki nem állhatom, ha valaki zoknit  vesz szandálhoz, legyen az férfi vagy nő, de ha ez még nem lett volna elég, sokan hordják úgy a cipőjüket, hogy nemes egyszerűséggel letapossák a sarkát. Lehet, hogy ez is valamiféle divatirányzat. Persze nem csak a felnőttek ruhája lehet érdekes, hanem a gyerekeké is. Egészen kicsi gyerekeken láttam olyan nadrágot, aminek nincs összevarrva a feneke. A gyereken nincs pelenka, így praktikusabb, ha a nadrág sem fog vissza semmit. Könnyebb mosni. Mondjuk én egy ilyen gyereket nem biztos, hogy olyan teljes lelki nyugalommal szorítanék magamhoz, mint ahogy azt a rokonsága tette. Persze ők biztos jobban tudják.

 Olyan, hogy intim szféra nem létezik. Simán az arcodba másznak, megbámulnak, lefényképeznek, körbeállnak, és nem érik, hogy ez neked miért nem természetes, és miért zavar. Persze nem csak a turistákat nem veszik figyelembe, hanem tulajdonképpen saját magukat sem. Azt hiszem, hogy a kint töltött idő legnagyobb megdöbbenése és tanulsága az volt, mikor Sanghai egy forgalmas járdarészén az anyuka kiküldte a kislányt a járda közepére, majd intett neki, hogy ott már jó lesz, mire a kislány leguggolt, és teljes lelki nyugalommal odapisilt. És igazából se műveletlennek, se gondozatlannak nem tűntek. Gondolom nem ez a viselkedés az általános, de akkor is meglepődtem. Tényleg igaz, hogy ne lépj bele semmibe, mert nem tudod, hogy mi az.

A generációk között elég nagy a különbség, kivéve egy valamit. A kisgyerektől a nagymamiig mindenkinek ott fityeg valahol az okos telefon az oldalán. Ettől függetlenül láttam öregeket, akik batyuba kötve vitték a holmijukat Pekingben a metrón, amit ugyanúgy az út közepén hagynak mint a csilli-villi bőröndöt. Mindegy mi az, csak legyen min átesni. Még egy olyan idősebb asszonyt is láttam, aki két vödröt cipelt a vállán egy keresztbe tett farúdon. Mint ahogy a kosztümös filmekben lehet látni. Mindezt egy 2x3 sávos úttest mellett, a város közepén.

És akkor végül, de nem utolsó sorban az épületek. Sajnos későn kapcsoltam, de zseniálisnak találtam a dolgot.

• Anya, itt miért ilyen magas minden ház?
• Azért kisfiam, mert ennyi embernek nem lehetne széltében építkezni. Így is hatalmasak a városok.

Amit Londonban a festéssel oldanak meg, azt Kínában a liftekkel. Igaz, ez utóbbi kevésbé szembetűnő, de szerintem sokkal szórakoztatóbb.

Bár a homlokzatokkal is próbálnak játszani, attól még egy 30 emeletes épület 30 emeletes épület marad, sok variálási lehetőség nincs, főleg, ha kisebb költségvetésű az épület. Nem így van ez az épületek tetejével. A különböző építéseknél felhúzott épületeknek különböző a felső liftháza. A mai napig sajnálom, hogy kezdtem el időben fényképezni őket.

És végül egy vidéki ház, csak, hogy nehogy azt higgye bárki is, hogy Kínában csak magas házak vannak. Ezek itt egy barackot termelő vidék lakóinak házai. Egészen barátságos.

Mielőtt belekezdenék, még gyorsan leírom, hogy kedves közútkarbantartás, lehet ezt máshogy is. Történt ugyanis, hogy szombaton, mikor visszamentünk a szállodához, az utca sarkán egy bácsi túrta az aszfaltot, már jócskán térdig állt a gödörben. Eddig ez nem szokatlan, ilyet elvétve itt is lehet látni, hogy javítják az utat. A meglepetés másnap reggel ért minket. A lyuknak olyan szinten nyoma veszett, hogy már autó állt rajta. Az éjszaka alatt elhárították a problémát, visszatemették, leaszfaltozták, és használatba vették az útszakaszt. Ilyen is van. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem.

Mivel a nyakunkba szakadt egy teljes nap, amire igazából nem irányoztunk elő semmit, gondoltuk akkor ezt a napot a vallásnak szenteljük. Az, hogy vasárnap volt, teljesen a véletlennek volt betudható, de a gyerekek ugratására tökéletes volt a helyzet!

- Hova megyünk ma?

- Templomba.

- Anyaaaaaaaaaaaaaaa!

Egy darabig mondogattam ezt nekik, mert tetszett a reakció. Azt hiszem, hogy a kínai út egyik nagy előnye volt a szemükben, hogy végre nem kellett misére menniük. Nem díjazták a gondolatot, hogy talán mégis.

Véletlen volt, hogy az egyik  katolikus templom ott volt a szállodától gyakorlatilag mintegy 200m-re, csak át kellett menni a háztömb túloldalára. A templomot ott katedrálisnak hívták, de csak azért mert nem láttak még igazi katedrálist. Jó, lehet, hogy annyira nem nagy rá a kereslet. A nagyobbik baj az volt, hogy zárva volt. Pedig más is megnézte volna, nem csak mi. Szinte hallottam, hogy a gyerekek szívéről leesik az a bizonyos kő. A templom előtt némi fényképezésbe futottunk (ismét), és szokás szerintem megint nem tudtam eldönteni, hogy ez most igazi, vagy csak valami önszorgalmú tevékenység.

Egyébként most, hogy belegondolok ezt a templom jobban hasonlított az itthoniakra, bár nem lett volna rossz belülről is megnézni.

Szobor a templom előtt

A templom homlokzata. Innen nem tűnik kicsinek, csak mélysége nem volt.

Mivel itt lepattantunk a kapuról, arra jutottunk, hogy kénytelenek leszünk felkeresni, egy másik templomot, de gondoltuk azért közben meglátogatjuk a Nagy Láma templomot, már csak azért is, mert Vera útikönyvében is találtunk róla leírást, és külön metrómegállója is van, akkor nem lehet olyan bonyolult megtalálni. Azért ez utóbbi ebben a formában nem annyira igaz. Ott kezdődik a dolog, hogy nem sikerült megtalálnunk a megfelelő kijáratot, így elsőre pont az átellenes irányban dugtuk ki a fejünket. Átmentünk egy másik kijárathoz, és már azt hittük, hogy innentől sínen vagyunk, aztán kiderült, hogy mégsem. Kezdetben elindultunk a tömeggel hátha jó az irány, csakhogy a tömeg egyszer csak kettévált, mi meg csak fogtuk a fejünket, hogy most mégis merre? Végül úgy döntöttünk, hogy nem térünk le a sárga téglás útról, megyünk tovább egyenesen. Végül is az már Dorothynak is bevált, és megtalálta vele Óz palotáját. Nekünk sem kellett csalódnunk, mi is eljutottunk végül a templomhoz. Irány a jegyvétel. Érdekes jegyet adtak. Nem papír volt, hanem egy apró dvd. Vagyis adtak papírt is meg dvd-t is. Én kis naivan eltettem a lemezt, megyek a papírral a kapuhoz, ott meg integet a nő, hogy az neki nem kell, hanem a dvd-t adjam. Az volt a jegy. Vagyis nem kifejezetten a lemez, hanem a csomagolása. Nagyon aranyos ötlet. Ráadásul a jegy mellé mindenkinek járt egy doboz füstölő, igaz, hogy azért oda kellett menni külön. Igazából nem nagyon tudom, hogy a buddhista templomok hogy épülnek fel, mit jelentenek az épületek, hol miért imádkoznak, de minden épület előtt füstölök, meg imapadok voltak, meg bent az épületben is lehetett imádkozni, a baj csak az volt, hogy belül nem lehetett fényképezni, pedig érdemes lett volna. Az utolsó épületben volt egy 17 m-es álló Buddha szobor . Álltam a szobor előtt, néztem fölfelé és baromi picinek éreztem magam. Arra gondoltam, hogy ilyen lehetne, ha valóban léteznének óriások, meg, hogy milyen rossz lehet egy hangyának. Furcsa volt.

Bejárati kapu. Azt hinné az ember, hogy egy idő után már nem lesz különleges ez a fajta színvilág, de azt hiszem sokáig tartana, ha egyáltalán sikerülne hozzászoknom. Akárhányszor láttam, mindig gyönyörűnek találtam.

Sárkány és főnix. Mi más?

Imamalom.

Egymás mögött több épületben is imádkoztak. Bent is és előtte is. Először így néztek ki az épületek.

A füstölők, és a mindenhol jelenlévő védő szobrok.

Aztán már ilyen épületekben imádkoztak.

 Az egész utazás alatt itt először, és hála az égnek utoljára keveredtem el a többiektől. Valahogy annyira más érdekelt minket, hogy nem is figyeltünk oda arra, hogy merre jár a másik. Nem is érdekelt a dolog különösebben, amíg szembe nem találkoztam Zoltánnal, és ő is egyedül volt. Hol vannak a gyerekek? Nem mondom, hogy nem, lettem ideges, de azzal nyugtatgattam magam, hogy Verát még nem láttam, vele még lehetnek. Rohangáltam vagy 5 percet mire megtaláltam őket, hála az égnek tényleg vele voltak. Az jutott eszembe, hogy teljesen olyanok voltunk, mintha nem is az én gyerekeim lennének, hanem Veráé. Az ő kezét fogták, vele mentek mindenhova, bár aztán mikor megláttak, mind a ketten odarohantak hozzám, hogy hol voltam, már kerestek. Nem úgy néztek ki, mint akik olyan nagyon kétségbeestek, de azért ez jól esett.

Ezután ismét metróra szálltunk, hogy megnézzük az Északi katedrálist.

Szerintem határozottan ázsiai vonásai vannak az emberalaknak.

Ennek egy kicsit nagyobb volt a kertje, a templom is nagyobb volt, nyitva is volt, szóval itt nagyobb sikerrel jártunk, de furcsa kettősség jellemezte a helyet. Ahogy beléptünk a kapun a kertbe, szemben rögtön ott volt a templom, eddig még nem is volt semmi szokatlan. Egy elég nagy és gondozott előkertje volt, amiben sok minden elfért. Többek között a Tiltott városban is látott állatszobrok a gömbbel, és a kölyökkel a mancsuk alatt, valamit az út mellett  két oldalt két pavilon, amikről azért előbb jutott volna eszembe a buddhizmus, mint a kereszténység.

Emellett volt egy hatalmas sziklafal, amint volt egy nagy Mária szobor, a szobor mellett egy csomó művirággal. Itt még azt mondtam, hogy akár még értem is a miértjét, mert ebben a forróságban az élő virágok kb. 10 percet bírnának.

 Ami ennél azért nekem furcsább volt, hogy a templomban az oltárt is művirágokkal díszítették, és még csak nem is valami hatalmas odafigyeléssel.

Maga a tér tágas volt, bár a nekem a piros-zöld oszlopok kicsit furcsának tűntek. Nem voltak festmények a falakon, csak a keresztutat lehetett látni. Az oldalsó színes ablakok voltak a legnagyobb díszei a templomnak.

Megnéztem egy szerintem imakönyvet, de csak írás volt benne, semmi kotta, persze az is lehet, hogy ott nem énekelnek egy istentiszteleten, vagy máshogy, mint itthon. Nagyon szívesen ott maradtam volna egy misére, de az sajnos csak délelőtt volt, meg egy este olyan 7 óra felé, azt meg már nem tudtuk megvárni, így ez az élmény kimaradt az életünkből. Amit még furcsának találtam, az a nyitott gyóntatószék volt. Igaz, hogy így látszik, ha valaki éppen gyón, de nekem furcsa volt az a nagy nyitottság. Persze lehet, hogy itt is vannak ilyenek, csak nekem volt szokatlan.

Végül aztán visszamentünk a szállodába, összeszedtük a csomagjainkat, és kimentünk a vonathoz, ahova természetesen megint jó korán érkeztünk. Az állomás engem inkább egy reptérre emlékeztetett, mint egy vasútállomásra. Innentől már csak egy unalmas 5,5 órás vonatút állt előttünk, egy apró közjátékkal. Az egyik állomáson egy fiatalember elfelejtett leszállni. Vagyis nem elfelejtett csak későn kapcsolt, és mire kikászálódott az ajtóhoz, már becsukták őket. Szegény srác már hiába óbégatott, hogy ő még itt ki akarna szállni, és nyissák ki az ajtót, az egyik alkalmazott mondta, hogy az igaz, hogy még áll a vonat, de, ha az ajtók bezáródtak, akkor az már csak a következő állomáson nyílnak ki. Vagyis csak sejtem, hogy ez történhetett, mert a fiatalember nem tudott leszállni, az egyenruhás emberek meg futkostak egy darabig, és néha megálltak vele beszélgetni. Gondolom azon ment a tanakodás, hogy, hogyan juthat még aznap vissza. Elég késő volt már. És itt ismét meglepődtem, hogy mennyire fegyelmezettek az emberek. A srác teljesen belenyugodott, hogy nem fog tudni leszállni. Semmi kiabálás, semmi csapkodás, semmi duzzogás. Elkezdett telefonálni, gondolom közölte azokkal, akik esetleg várták, hogy ne tegyék, de aztán teljesen nyugodtan vette a dolgokat. Pedig szerintem már a helyét is eladták másnak, mert ottmaradt az ajtó előtt a következő állomásig, ami egy óra múlva volt. 300 km-el odébb. Ott aztán leszállt és elég határozott léptekkel elindult az egyik irányba, szóval, gondolom megtudták mondani neki, hogy mit csináljon. Azért sajnáltam.

Ezután már csak vissza kellet jutni Suzhouban a lakáshoz. Mivel késő volt, a metró már nem járt, ezért is akartuk visszacserélni a jegyeket egy korábbi vonatra. Egyedüli lehetőségnek maradt a taxi, csakhogy a taxisok mellett ott álltak a rendőrök is, mi meg 5-en voltunk négy helyre, így aztán nem nagyon akart elvinni minket senki. Már éppen ott tartottunk, hogy akkor megyünk két taxival, csak az volt a baj, hogy az a kocsi, amelyikben Vera nem ül benne, akárhol is kiköthet, mert mi aztán meg nem ismerjük, hogy hol vagyunk. Sötétben meg főleg. Szerencsénk volt, mert mire idáig jutottunk, már elment a tömeg, és velük együtt a rendőrök is, így aztán a taxisnak is megjött a kedve, hogy elvigyen minket, nem számít, hogy öten vagyunk. Feltéve, ha fizetünk neki 100 yuant, és nem kell bekapcsolnia a taxiórát. Nem kellett.

Fordított sorrendben kellet volna mennünk? Talán jobb lett volna. Talán nem. Ez már sosem fog kiderülni.

Én azt hittem, hogy egy akkora országban, mint Kína, ahol azért elég erősen jelen van a katonaság, több  helyen lesz alkalmunk arra, hogy hadi gépezeteket nézzünk, ellenben hamar kiderült, hogy az ügy nem olyan egyszerű. Mikor valamivel több, mint egy évvel ezelőtt szóba került, hogy elmegyünk Verát meglátogatni Kínában, már akkor szó volt róla, hogy ha a gyereket is visszük, akkor tankok nézegetése kötelező program. Ennek fő oka a World of Tanks nevű internetes játék, ami nagy népszerűségnek örvend a családom Y kromoszómás tagjai között. Szóval, tankokat kell nézni, de hol? Az hamar kiderült, hogy hadtörténeti múzeum leginkább csak Pekingben van. Lehet, hogy máshol is, de nem találtam, olyat meg végképp nem, ami Suzhou közelébe lett volna. Gondoltam, nem baj, mivel úgyis megyünk Pekingbe, majd ott akkor megyünk, és jól megnézzük a hadtörténeti múzeumukat. Eredetileg erre majdnem egy egész napot szántam, kiegészítve egy nem annyira fontos látnivalóval, csak azért, hogy ha hamar végeznénk, legyen még mit csinálni, de a tervek szerint ennek a napnak a fő attrakciója a tankok lettek volna. Csakhogy a dolgok nagyon ritkán alakulnak úgy, ahogy azt az ember elképzelni.

A múzeumot megtalálni végtelenül egyszerű, mert saját metrómegállója van az egyes vonalon. Ugye, hogy nem volt teljesen Istentől elrugaszkodott gondolat, hogy Kínában azért a katonaságnak fontos szerepe van? Azért, hogy senki se maradjon le a lehetőségtől, hogy megcsodálja a kiállított hadi szerkezeteket, ingyen be lehet menni, cserébe naponta „csak“ 30000 embert engednek be. Megint iszonyatosan nagy hőség volt, és nem tűnt túl kellemes fejleménynek, hogy a múzeum előtt elég nagy sor volt. Tele kisfiúval. Egyébként sokkal több anyukát láttam a kísérők között, mint apukát. Beálltunk a sorba, természetesen hamar lett mögöttünk is egy csomó ember, viszont meglepetésemre gyorsan haladtuk. Persze megvolt a biztonsági vizsgálat, apától el is vették az öngyújtóját. Ha végeztünk visszamehetünk érte. Nem mentünk. Minek? Igazából azt hiszem, hogy leginkább csak jó, ha van alapon tartotta magánál, mert egyikünk sem dohányzik. Amint belép az ember a múzeum területére, rögtön szembe találja magát a tankokkal. Nagy volt az öröm. Első körben berohantak egy hangárba megnézni a repülőket, nem mintha olyan nagyon odalennének a repülőkért, de az volt a legközelebb. Azért itt már szemmel kellett tartani a gyerekeket, mert a nyüzsgésben hamar el lehet tűnni, és Attila fiam hajlamos megfeledkezni magáról, ha olyat lát, ami érdekli. Hiába beszéltük meg, hogy nem megy el mellőlünk, ha mást akar megnézni, szól és odamegyünk, de ez csak addig volt a fejébe, amíg meghallgatta. Talán addig se. A hangárba menet megállított egy egyenruhás néni, hogy, ha itt végeztünk, nézzük meg a többi kiállítási darabot is. Nem igazán értettem, hogy miből gondolta, hogy nem fogjuk, de örültem, hogy legalább angolul beszélt, és értettem, hogy mit mond. Nem sokszor ért ilyen meglepetés. Miután ott kigyönyörködték magukat, jöttek a tankok. Még most sem tudom eldönteni, hogy Zoltán, vagy a gyerekek voltak izgatottabbak.

- Nézd apa, ott egy "xy" tank!

- Itt meg egy másik.

Csak úgy röpködtek a tanok nevei, amiket a gyerekek nem tudtak, azt az apjuk mondta. A legtöbbnek tudták a nevét.

- Anya ezt arra használják, hogy ……………… Ez egy könnyű, az egy nehéz, az egy közepes tank.

- Anya, gyere nézd meg! ilyenem is van a WoT-ban. Ezt szeretem, de azt nem annyira.

Szóval elvoltak.  Apa kétszer járta körbe az egészet. Egyszer lefotózta az összes tankot, több szögből is, aztán még egyszer körbement, és megnézte őket, a fényképezőgép nélkül is. Időnk volt bőven, mert sajnos, mint mondtam a dolgok nem mindig alakulnak úgy, ahogy azt az ember elképezni. Az egész napos programból csak egy valamivel több, mint egy órás program lett, mert magát a múzeumot éppen felújították, úgyhogy igazából csak a kint kiállított járműveket lehetett megnézni. Igaz, hogy voltak repülök, katonai autók, tanok, légvédelmi ágyúk, hajók, de azt hiszem, hogy teljes pompájában azért több mindent lehetett volna látni, főleg mert így is egy csomó minden ponyva alatt volt. Többek között a híradós autók is, ha azok tényleg azok voltak. Mindenesetre ott Zoltán nagyon sírdogált, hogy azokat még, de szívesen megnézte volna.

T34-85, az orosz csoda. Ennek örültek a legjobban.

Kicsit arrébb van belőle még kettő egymás mellett, ki tudja miért. A szoborcsoport bónusz.

Ez egy olasz könnyű tank, bár ezt tanknak hívni ....... Játékszernek tűnt a többi között.

Ez pont az olasz ellenkezője, bár azt nem tudom, hogy nehéz vagy közepes tank-e a besorolása.

Ágyú helyett rakéták? Repülők ellen?

Ez egy arti. Vagy fellövős. Én csak így hallom, hogy emlegetik őket, nem tudom, hogy mi a rendes nevük. A WoT-ban elbújik vele az ember a bokorban, aztán nagyon messzire el lehet velük lőni a célpont koordinátái alapján. A baj csak az, hogy ha észreveszik, kilövik mielőtt újra tudna tölteni. Gondolom a  valóságban is így működik.

Óriásgyerekeknek nyeles tank, hogy könnyebb legyen megfogni és szétverni a  földön. Látom én, hogy nem, de miért nem bukik orra?

Kisebb hajó. Nem kicsi, csak kisebb.

Ez nagyobb. Ez sem egy anyahajó, de ennek azért már egész szép méretet van.

Föld-föld rakéta? Talán.

Ez tényleg olyan, mint egy Hummer? Persze, miért pont azt ne lehetne lemásolni?

A múzeum épülete. Nem tudom, hogy bánom-e, hogy nem jutottunk be.

Kifelé jövet természetesen megint kezdődött, az anya éhes vagyok. Rövid szemlélődés után arra jutottam, hogy én nem akarok megint azzal kínlódni, hogy hol találunk olyan éttermet, ahol olyan kaja van, amit a gyerekek is megesznek, úgyhogy részemről a szemben lévő McDonald´s, éppen megfelel a gyerekek megetetésére. Meglepetésemre, mikor ezt a gondolatot megosztottam a többiekkel is, nem ütköztem ellenállásba, pedig komoly duzzogásra számítottam Zoltántól. A gyerekeknek megint jó napjuk volt, mert így aztán olyan helyen ehettek, ahol jól tudtak lakni. Mi meg folyamatosan mondogattuk nekik, hogy ne szokjanak hozzá, mert otthon továbbra sem fogunk ilyen helyekre járni. Mondjuk így, hogy itthon megint olyan kaját kapnak, amit szeretnek, nem is igénylik. Mellesleg arra jutottunk, hogy némileg ironikus a hadtörténeti múzeummal szemben a McDonald´s. Most rutinosabbak voltunk, mert amíg Vera rendelt, addig mi köröztünk az étteremben, és mire meglett a kaja, már helyünk is volt. Az ember tanul a korábbi helyzetekből. Kifelé menet még megcsodáltuk, azt, amit már hallottam, de igazából szkeptikus voltam a dologgal kapcsolatban, viszont most be kellett látnom, hogy tényleg létezik. Kínában (is) a McDrive helyett házhozszállítás van!! Zseniális. Én is akarok ilyet!

Miután apán kívül mindenki  jóllakott, időnk meg még annyi volt, mint a tenger, így arra jutottunk (jutottam), hogy ha már így alakultak a dolgok, és úgyis ugyanazon a vonalon vagyunk, akkor megnézzük a Tiltott várost. Ez akkor még jó ötletnek tűnt, de később kiderült, hogy nem voltunk a városnézésre teljesen felkészülve. Nagy igazság, ha az ember napsütésben Pekingben jár, hogy MINDIG legyen nála valami, amivel védekezni tud a nap ellen. Mert árnyék az nincs. Szinte sehol. Mi meg mindig mindenhova a legnagyobb hőségben értünk oda. Egyedül Attilánál volt nála az előtte nap szerzett kalapja, de azt is csak azért vette reggel magához, mert új volt, és akkor vinni kell, és még azzal sem hagyta magát lebeszélni, hogy, ha megunja, nem viszi majd helyette senki. Milyen jól tette.

A Tiananmen teret, csak megnéztük a széléről, valahogy nem nagyon volt kedvünk bemenni, mert iszonyatosan sütött a nap, és nagyon meleg volt.

A nagyságáról csak annyit, hogy két metrómegállója is van a két végén, bár szerintem azért csalnak, és nem olyan hosszú a távolság, mint a többi megálló között.

Mintásra nyírt fák. Itt még van, ha nem is sok.

Azért pár képet csináltunk róla, csak, hogy másnak meg tudjuk mutatni, hogy ott is voltunk, aztán bementünk a palotához. Vagyis én azt hittem, hogy most már nem sokára mindent  fogunk látni, de megint kiderült, hogy naiv vagyok, és még mindig nem szoktam meg, hogy itt minden óriási. Szóval a főbejáratnál természetesen Mao portréja, megemlékezvén arra, hogy onnan jelentette be a népköztársaság megalakulását.

Ahogy közelebb megy az ember, mindjárt a nyakába szakadnak az idegenvezetők, hogy körbeviszik a kedves látogatót. Aki hozzánk odajött ráadásul még nagyon jól is beszélt angolul. Jó tanács. Érdemes őket felfogadni, bár nem tudom, hogy mennyit kért volna. Olyan baromi nagy a város, hogy, ugyan van audio guide, ott ahol aztán tényleg be lehet menni a városba, de ha valaki tud angolul, akkor szerintem jobban megéri egy élő személy, mint a gép. Ha nem olyan veszettül drága. Mi persze elhajtottuk a nőt, bár így utólag szerintem nem tettük jól, de ezt akkor még nem tudtuk.

A főkapu után van egy hatalmas tér egy csomó emberrel, akik a pénztárhoz állnak sorba, és egy másik csomó emberrel, akik annak a pár fának az árnyéka alatt próbálnak menedéket találni, ami ott még van. Később már az sincs. Mivel nem igazán tudtuk, hogy most akkor mit is kellene csinálni, mondtam nekik, hogy álljanak be a fák alá, én meg elmegyek körülnézni. Hamarosan belefutottam egy kordonba, ami után már csak a jegyellenőrzés volt, meg kétoldalt volt még két kert, ahova külön kellett jegyet venni, így arra jutottam, hogy nekünk oda kell beállni, ahová a Palace Museumot írták. Mert ebben az elején nem voltunk biztosak. Vera elment megvenni a jegyeket, mi meg addig megcéloztuk az egyik oldalkertet, hátha ott hűvösebb van. Abban maradtunk, hogy egy óra múlva a bejáratnál találkozunk. Végül nem mentünk be a kertbe, hanem leültünk egy árnyékosabb kapuban, mert úgy tűnt, hogy nem fog egy óráig tartani a jegyvétel, és igazunk is lett. Nagyjából 15-20 percet kellett várni, és már mehettünk is befelé. Ja, amíg rám vártak vettek 5 jégkrémet egy olyan dobozból árulós bácsitól. Nem tudom, hogyan jellemezzem azt  jégkrémet. Furcsa mód egyáltalán nem volt olvadt, cserébe olyan volt, mintha az ember fogkrémet nyalogatna. Igaz olyan meleg volt, hogy gyakorlatilag csak annak örültünk, hogy hideg, az íze nem igazán volt fontos. De akkor is olyan, mint a fogkrém.

Megjöttek a jegyek, megcéloztuk a bejáratot, és utána jött a csoda. Persze lehet, hogy csak nekem az, de valami fantasztikusan szép volt, amit láttunk. DE NINCS EGY DARAB FA SEM!!!! Az egész városban. Sehol. Mert állítólag növények nélkül impozánsabbak az épületek, mivel nincs, ami elvonja róluk a figyelmet. Ebben mondjuk lehet igazság, viszont cserébe meg lehet dögleni. Felülről is, és alulról is ömlik a forróság!

Térkép a guide-on.

Ez a tényleges bejárat, ahol a jegyeket kérik.

Jelentkezzen aki növényt lát valahol! Lett volna jobb kép is, amin látszik, hogy milyen hatalmas, de itt látszik, hogy mindenhol ott vannak a katonák. Mondjuk legalább ernyőt kaptak a fejük fölé.

Iszonyatosan túldíszített minden. Ezek után ki nem érti, hogy miért tiltott? Persze tudom, az uralkodó meg minden, de itt ez a pompa, kapun kívül meg éhenhaltak az emberek.

Az uralkodó, aki a kezében tartja az egész világot.

A császárné, aki az utódokért felelős. A mancsa alatt egy kölyök van, bár nem tudom mennyire látszik.

Ez a két szobor egyébként mindenhol ott van, mindenféle minőségben és nagyságban.

Védelmező szellemek, minden tető, minden sarkán.

Ez itt egy tyúkon lovagló zsarnok, akit halála után azért ültettek fel a ház tetejére, mert a tyúk nem tud repülni, így aztán a  zsarnok soha nem tud visszatérni. Ugye. Teljesen logikus.

A fiúknak elég hamar elegük lett, én meg jól felhúztam magam, hogy azt, amit én akarok megnézni, arra sosincs elég idő, vagy csak a duzzogás megy, úgyhogy mondtam nekik, hogy akkor üljenek le ott az egyik épület árnyékában, én meg elmegyek egyedül körbenézni. És akkor szembesültem azzal, hogy tulajdonképpen eddig is csak a fő útvonalon közlekedtünk, de csak alig vagyunk tovább a  felénél.

Ilyen utcácskákon és kapukon lehet közlekedni a keleti és a  nyugati hat palota között.

Így néznek ki a paloták, bár ezekre már nem jut annyi pénz. Belül mindenféle kiállított tárgyak vannak.

Végül leghátul van a császári kert, ott van az egész helyen egyedül fa, meg víz, meg olyan dolgok, amik élhetőbbé teszik a környezetet. Természetesen a császárnak is ott volt a a szálláshelye. Most már csak egy halom ember próbált lehűlni a korábbi mászkálások után. Visszamentem a többiekért, bár azért kicsit izgultam, hogy visszatalálok-e, és mondtam nekik, hogy ha ott középen elindulunk, akkor viszonylag hamar elérünk a kertbe, ott sokkal jobb a helyzet, így aztán még valahogy elbotorkáltunk odáig.

Az ember nem is hinné, hogy mekkora öröm fákat látni.

Attila ott még boldogan rohangál egy kicsit a bejáratnál kapott guide-al, úgyhogy az alapján magyarázta lelkesen az apjának, hogy merre kell menni, amit a fülhallgatóból hallott, és hogy a kertben milyen épületek vannak. Mikor aztán mondtuk, hogy jó, elég volt, közölte, hogy ő még meg akarja nézni, hogy hol aludt a  császár, és homlok egyenest elnavigált minket a kert másik felébe, mint ahova menni kellett volna.

Jó közelítéssel ez lehetett a császár szálláshelye. Ha mégsem, akkor elnézést. Az is itt van valahol a kertben.

Végül megegyeztünk abban, hogy melyik lehet a megtekinteni kívánt épület, úgyhogy elégedett volt mindennel, mikor kimentünk, csak én füstölögtem, hogy egy csomó mindent nem láttam.Többek között azt a két kertet sem ami a bejáratnál volt. Persze lehet, hogy nem is maradtam le semmi fontosról, de nem vagyok hajlandó utánanézni, mert ha mégis, csak felhúzom magam. Így legalább el tudom hitetni magammal, hogy nem maradtam le semmi fontosról.

Vizes árok, mert az nem maradhat el, az uralkodó védelmében.

Ez meg bármi is lehet, de teljesen kint van a sarokban.

A császári kert után már csak a kijárat volt, meg az, hogy keressünk valami metróállomást, ami nem volt egyszerű, mert a főbejáratnál ugyan kitesz a metró, de a kijáratnál ilyennel már nem foglalkoztak. Vagy csak mi voltunk bénák, és nem találtuk meg, úgyhogy még jó sokat kellet gyalogolni.

Az eredeti terv az volt, hogy a Tiltott várost másnap nézzük meg, így a vonat, amire jegyet vettünk elég későn indult. Gondoltuk, így, hogy sikerült két napot összevonni, megpróbáljuk egy korábbi járatra cserélni a jegyeket, így visszamentünk a  vasútállomásra. Sajnos kiderült, hogy el lehetne ugyan cserélni a jegyeket, csak már jegy nincs a többi vonatra, csak az elsőre, ami valamikor 7 óra körül indul, azt meg nem nagyon értük volna el. Még szerencse, hogy mikor ideértünk megvettük visszafelé a jegyet, mert most csak pisloghatnánk, hogy mikor meg hogyan megyünk haza, mert már arra a járatra sem volt jegy, amivel mi mentünk. Így viszont maradt egy napunk, amire már programot nem tartogattunk, úgyhogy este még azon is ment a tanácskozás, hogy mit csináljunk másnap. Aztán azért megoldottuk.

De tényleg. Mármint tényleg nagy. Nagyon.

A pekingi északi vasútállomásról indult a vonat, de arrafelé is van munkanap, meg iskolanap, meg mindenféle nap - amiket persze nem így hívnak, de nem tudják azok, hogy mit, hogyan kell hívni – úgyhogy a lehetőségekből a 10:57-es indulást céloztuk meg, mert, mivel a metró csak 6:35-töl jár, a 7:58-as indulás elérhetetlen álomnak tűnt. Nem is lett volna rá szükség, mert így is meg tudtunk nézni mindent időben, de ezt akkor még nem tudtuk. Itt szeretném megjegyezni, hogy Kínában is vannak ám mindenféle vonatok nem csak a Bullet trainek. Van hálókocsis, meg olyan Piroska-féle is.

Mi olyannal mentünk, ami úgy nézett ki, mint a villámvonat, de az előttünk lévő 61 km távolságot majdnem 1,5 óra alatt tette meg, szemben a Sanghai – Peking 1302 km-t 5,5 órával.  

Gondoltuk azért biztos, ami biztos, elindulunk nyolckor, mert csak úgy nagyjából tudtuk, hogy merre kell menni. Jó, ez a királyi többes túlzás, mert mi még nagyjából sem tudtuk az irányt, csak bólogató kiskutyus módjára mentünk Vera után, és le a kalappal előtte, mert mindent remekül megoldott. Szóval, metróra fel! Vagyis le. A vasútállomásig pontosan tudtuk az utat, onnan volt kétséges a dolog. Aztán mikor kiszálltunk a metróból és körbenéztünk, hogy merre tovább, akkor derült ki, hogy milyen jól is tettük a korai indulást, annak ellenére, hogy metróval nem mentünk túl sokat. Az aluljáróban még ki volt írva, hogy merre kell menni, de egy idő után elfogytak az útjelző feliratok, és onnantól csak megérzés után megy az, aki továbbra sem tudja értelmezni a kínai írásjeleket. Igyekeztünk sodródni a tömeggel, amíg meg nem láttunk egy ticket office feliratot. Gondoltuk akkor helyben vagyunk, vegyünk jegyet! Csakhogy az a pénztár nem a vonatra árulta a jegyeket, hanem a jó ég tudja mire, de akkorra már a nyakunkon volt egy tucat önkéntes taxis, akik mást sem óbégattak, mint „Badaling“. Egy ideig eltartott, mire rájöttem, hogy az lehet a Nagy Fal kínai neve. Hiába no! Lehet, hogy mégis utána kellett volna néznem a dolgoknak. Próbáltuk lerázni a népeket, bár nem volt egyszerű, végül mivel nagyon nem találtuk a pénztárt, végül megkérdeztünk egy nénit, hogy mennyi lenne, ha ők vinnének. Persze angolul ő sem tudott, úgyhogy eltartott egy ideig, míg megértettük, hogy 100 yuan/fő, ami azért nagyon nem kevés. Aztán kicsit meglepődtem, mert azt mondta, hogy 160-ért sofőrt is kapunk. Miért egyébként csak autót? Később rájöttünk, hogy a driver helyett valószínűleg guide-ot akart mondani, mert egy idegenvezetőnek mégiscsak több értelme lenne. Mivel úgy érezte kuncsaftot talált, hatalmas lendülettel mindjárt kapta is a telefont és elkezdett magyarázni bele, hiába mondtuk, hogy minket csak az ár érdekelt. Na, itt mondtuk neki, hogy „no, thank you”, nehogy az legyen, hogy idehívja a sofőrt a nyakunkra, aztán veszekedhetünk, hogy, de mi nem ezt akartuk.

Ezek után arra jutottunk, hogy akkor lehet, hogy mégis ki kell dugni a fejünket a föld alól, próbálkozzunk a jegyvétellel a tényleges vasútállomáson, hátha ott több sikerrel járunk. Fent egy kis térre jutottunk, ahol mindjárt szemben volt velünk egy ablak, ami nagyon gyanús volt, hogy ott lehet majd jegyet venni, mert tanácstalanul ácsorgó turistának kinéző egyének toporogtak előtte, csakhogy zárva volt. Mi leálltunk nézelődni, Vera mondta, hogy elmegy körülnézni, hátha talál valahol másik ablakot is. Amíg vártunk azt néztem, hogy az állomás előtti téren rendőrök és katonák is vannak, meg kordon, ahol csak egyesével engedik be a népet, akiknek még ráadásul a személyiket is mutogatni kellett. A dolgot azért nem értettem, mert a metrótól meg minden gond nélkül fel lehetett jönni. Vera közben kiderítette, hogy tulajdonképpen nem is kell jegyet vennünk, mert a tömegközlekedési csippantós kártya a vonatra is jó, így aztán már viszonylag könnyen és gyorsan bejutottunk az állomásra. Ott már csak meg kellett találni a táblán a megfelelő kaput és elszörnyedni, hogy még majdnem két óra van az indulásig és máris milyen sokan vannak. Ülőhely persze nem volt már, mert azon azok ültek, akik az éjszakát is ott tölthették, hogy legyen helyük, így maradt az ácsorgás, amit a fiúk elég nehezen bírtak, így aztán mondtam nekik, hogy, üljetek le srácok nyugodtan a földre, úgyis ezt teszi mindenki. Aztán végül nem a földre ültek, hanem a lábunkra. Nem volt valami kényelmes. Közben a sor egyre nőtt mögöttünk, amíg meg nem jelent mellettünk egy nő, aki kínaiul mondott valamit, mire a sor jó nagy része hangos sóhajtással távozott. Itt azért elbizonytalanodtunk kicsit, hogy akkor most mire is kell majd számítani, de mivel volt, aki nem mozdult, hát mi se mozdultunk. Majdcsak lesz valami.

Az indulási tábla, és a tömeg

Ezek az üldögélő emberek másik vonatra vártak, és közben gondolom jókat röhöghettek azokon, akik itt a kép elején állnak, és várják azt a vonatot, amit mi is. Itt már nem volt ücsörgés.

Érdekes egyébként, hogy Kínában nincs tolakodás. Zömülnek, de nem tolakodnak. Aki mégis megtenné, azt a peronőr úgy hátraküldi a sor végére, mint a huzat. És, ha ez megtörténik, akkor az, akit hátraküldtek nem kezd el hőzöngeni, meg a vállát vonogatni, meg a süketet játszani, hanem egy szó nélkül hátramegy. Lenne még mit tanulnunk. Egyébként a tömeget nagyon tudják kezelni, és nagyon fegyelmezetten viselkednek. Persze ennyi embernél ezt nem is lehet másképp csinálni.

Egyszer csak megmozdult a tömeg, mi meg  csak gyanítottuk, hogy kinyithatták a kapukat, főleg mert a korábbi tapasztalatainkhoz képest még nagyon korán volt. Ugyanis Kínában nem engednek ki a peronra, csak nagyjából 8-10 perccel a vonat indulása előtt. Az érdekes az, hogy ennyi idő alatt aztán bármekkora tömeg képes megtalálni a helyét, de erről majd még később írok részletesebben. Szóval az indulásig volt meg nagyjából 25 perc, a kapukat kinyitották, a tömeg meg elkezdett zömülni, és jaj annak aki esetleg elesik, bár nem hiszem, hogy lehetett volna, mert iszonyatosan összenyomták egymást az emberek. Mikor kiértünk a peronra akkor jött a következő meglepetés, ugyanis rohantak el mellettünk az emberek, mint akik az életükért futnak, mi meg csak pislogtunk, hogy most mi van. Hát, kérem szépen az van, hogy a vonatra nincs helyjegy, viszont sokkal-sokkal több ember van, mint ülőhely, úgyhogy, ha nem sietsz akkor állhatod végig az egész utat, de mi ezzel már csak akkor szembesültünk, mikor mentünk végig a vonaton, és nem volt már egy szabad hely sem. Végül aztán egy nő szánta meg a szomorú szemű gyerekeimet és állt fel egy dupla helyről, bár gyanítom, hogy nem feltétlenül szívjóságból, inkább lehet, hogy a családja többi része máshol talált magának ülőhelyet. Mindegy is, ez nekünk nagy szerencse volt, mert így legalább felváltva tudtunk ülni négyen két helyen. Aztán az is kiderült, hogy miért engedtek be minket a szokásosnál sokkal korábban. Mikor már nagyjából mindenki beni volt a vonatban, megjelent egy férfi, aki vizet, és összecsukható KISSZÉKET árult azon szerencsétleneknek, akiknek nem maradt hely. Azt hiszem, erre mondják, hogy a jég hátán is megél. A székek meg fogytak, mint a cukor.

A kép minősége nem túl jó, de a lényeg azért látszik.

Az úton sokáig nem volt sok látnivaló, csak, mint általában a vonatokon, egészen addig, amíg nagyjából az utolsó 20 percben meg nem láttuk a Falat. Abban a pillanatban mindenkinél előkerültek a telefonok, tabletek, fényképezők, és őrült módjára készültek a fényképek. Én meg csodálkoztam, hogy, de hát oda megyünk, minek itt fényképezni. Mint utólag kiderült, ez elég nagy hiba volt. Volt egy szakasz, ami nagyon jól nézett ki, a falat szépen rendbe hozták, gyönyörű piros kapuk, épületek voltak mellette, de mire észbe kaptam, hogy ez azért lehet, hogy le kellene fényképezni, már elmentünk mellette. Gondoltam nem baj, majd visszafelé. Csakhogy visszafelé már sötétedett, és rálátni is más szögből lehetett, úgyhogy a kapukról sajnos végérvényesen lemaradtam.

Ez az egyetlen kép, amin valamennyire látszanak a piros pagodák, de ennél lehetett volna sokkal jobb képeket is csinálni.

A tanulság az, hogy mindig figyeld, hogy mit csinálnak a helyiek, mert tudják, hogy mit kell. A megállótól aztán még jött egy nagyjából 15-20 perces séta, és már ott is voltunk a Falnál. Ami nagy. Nagyon.

Még zárójelben gyorsan azt is leírom, hogy végül miért mentünk vonattal és miért nem busszal. Az ok nagyon egyszerű. Állítólag hiába kérdez meg bárkit is az ember, hogy melyik busz, vagy honnan indul a busz a falhoz, csípőből letagadják, hogy onnan egyáltalán megy a busz a falhoz. Még a busz ajtajánál lévő alkalmazottak is. Gondolom jó kis juttatás fejében így veszik rá a turistákat, hogy a vasútállomásnál is ácsorgó magántaxisokkal menjenek ki az emberek. Állítólag csak a buszsofőr az, aki bevallja, hogy a falhoz megy. Csak hozzá nehéz eljutni. Arra jutottunk, hogy biztosabb a vonat.

Vissza a falhoz. Verocska, mint az egyetlen személy, akinél pénz van, beállt a sorba  a pénztárhoz, mi meg próbáltunk elbújni egy apró pici árnyékocskában, ami az egyik épület fala mellet volt, mert más árnyékot nem nagyon lehetett találni, bár itt is meglehetősen sokan nyomorogtak már. Mire meglettek a jegyek egyértelművé vált, hogy valami kell a fejünkre, mert meg fogunk dögleni. Szerencsénk volt az idővel egyébként, mert az esős évszak végén akár egész idő alatt eshetett volna az eső, de egy nap sem volt, hogy vizet láttunk volna, cserébe 38-42 fok között volt mindig a hőmérséklet. Persze ez sem sokkal jobb, de még mindig inkább ez, mint az eső. Az öltözködés, evés, ivás problémáját egyébként minden turisták által látogatott helyen nagyon könnyű megoldani, úgyhogy vettünk egy csomó vizet, meg aki igényelte, annak sapkát a fejére, és rajtam kívül mindenki igényelte, és milyen jól tették. Mivel meleg volt, nálunk meg nem volt sok készpénz, gondoltam nekem nem kell kalap, inkább az árából vegyünk majd még vizet, vagy a gyerekeknek fagyit, mert anya bírja a meleget. Így aztán a három férfiember kapott három kalapot, Vera vett magának egy ernyőt, én meg mentem, mint aki jól végezte dolgát. Alapvetően nem is volt baj, mert tényleg bírom a meleget, és nagyon ritkán kapok napszúrást, csak arra nem gondoltam, hogy tűző napon az embernek nem csak a napszúrástól, hanem a leégéstől is érdemes lenne védeni magát, úgyhogy jó tanács a jövőre nézve annak, aki a falhoz készül, hogy mindenképp legyen nála valami, amivel el tud bújni a nap elől, mert attól a pillanattól, hogy elindulsz a falon, az árnyék már ritka kincs, ahova születni kell.

A feljárat a falra két torony között volt, így aztán mindjárt döntenünk is kellett, hogy a jobb oldali irányt, vagy a bal oldali irány válasszuk. Mivel a jobb oldali volt az északi, ami elvileg magasabbra megy, és messzebbre el lehet látni, meg egyébként is arra ment a tömeg, hát mi is azt az irányt választottuk, bár utólag én azét bántam egy kicsit. Lehet, hogy magasabbra ment mint a déli oldal, de az is elég magasra kúszott, viszont ott alig járt egy pár lélek, szemben azzal az oldallal, amit mi választottunk. Amerre a szem ellátott nem lehetett látni mást, csak embert. Ami meglepett, hogy igazából nem is emlékszem, hogy láttam volna kínai emberen kívül mást. Viszont belőlük jó sokat.

A falról igazából nem tudom, mit mondjak. Lehet, hogy a többiek most megvernének, de nekem csak egy fal volt, sok emberrel. Persze tudom, hogy mekkora teljesítmény volt, hogy megépült, hogy milyen sok ember életébe belekerült, de nekem akkor is csak egy fal sok emberrel. Ha valaki Kínában van, nyilván meg kell, hogy nézze, meg építészetileg érdekes is volt, de azt hittem, hogy lelkileg is meg fog érinteni, de nem tette. Lehet, hogy ha  a másik irányba indulunk, és nincs körülöttem annyi ember, és jobban oda tudok figyelni a  falra, más lett volna. Viszont van egy csomó képünk mert a család többi része nagyobb örömét lelte nálam a falban, így aztán a férjem mást sem csinált csak a fényképezőgépet kattogtatta.

Pénztár

Az északi oldal és a tömeg. Ember ameddig a szem ellát.

Dőlésszög. Lépcső nincs.

A déli oldal lényegesen kevesebb emberrel.

Lehet, hogy nem látszik, de ott is bóklásznak emberek, csak nem jöttem rá, hogy, hogy jutottak oda. Ja ez nem a déli oldal, hanem egy elágazás. Van belőle bőven.

Érdemes megnézni, hogy mennyire követi a hegy vonulatát a fal. Megadott számú sorban lehet falazni, nincs kivétel!

Kicsit aggódtam, hogy visszafelé, hogy megyünk, mert érdekes módon csak egy irányba mentek az emberek, aztán észrevettem, hogy elvileg tényleg egyirányú az út, mert lefelé csináltak egy gyalogösvényt a fal mellett, és ott haladnak szépen sorba vissza az emberek. Nagy előnye volt az utacskának, hogy fák voltak körülötte.

Balra a fal, jobbra a levezetés.

Persze a falon is elkapták egy képre a gyerekeket, csak a megszokás kedvéért, de egyébként viszonylagos nyugalomban tudtuk megmászni. Még egy kötelező program kipipálva a listánkon.  

Mire leértünk már mindenkinek minden baja volt az éhségtől, meg a szomjúságtól, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy ha már elénk ugrott egy szálloda, akkor bemegyünk és ebédelünk az éttermében. Alul a bejáratnál volt egy hatalmas bolt, mindenféle portékával, a gagyitól a jáde ékszerekig, felül meg egy hatalmas, de tök üres étterem. Rajtunk kívül egy asztalnál ettek ketten, de már ők is menni készültek. Kicsit meglepődtem, de mondta Vera, hogy ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy baj van az étteremmel, csak azt, hogy már jócskán túl vagyunk az ebédidőn. Nem tudom, hogy csúcsidőben mennyien vannak, de az étel finom volt, jó sokat kaptunk, úgyhogy, ha a gyerekek is hajlandóak lettek volna enni belőle, akár még azt is mondhatnám, hogy jól is laktunk. Mi felnőttek mindenképp. Egyébként az étterem kinézetre, olyan üzemi konyha jellegű volt, ennek megfelelő berendezéssel. Furcsa volt megint ilyenben ülni.

Evés után vissza az állomásra, viszonylag időben is voltunk, meg láttunk is mindent, ami érdekelt minket, bár megint előttünk volt egy órás várakozás, de az most kellett is, mert kicsi volt az állomás és időben ott kellett lenni, hogy le tudjunk majd ülni a vonatot. Legalábbis mi így gondoltuk. Jócskán a sor elején álltunk, mikor elkezdtek beengedni a minket a peronra, bár furcsa volt, hogy most is korán mehettünk be, de most más volt az indok, mint idefelé. Nem tudom milyen megfontolásból, de szakaszosan engedték be az embereket. Mikor az első hullám elhelyezkedett a peronon, akkor engedték a következőt, viszont így egy-egy bejárathoz több sok is kialakult, vagyis nem is igazán voltak sorok, mert olyan kicsi volt a peron, hogy gyakorlatilag mindenhol emberek voltak. Így aztán hiába voltunk korán a helyünkön, mire bejött a vonat kiszorultunk az ajtó szélére onnan meg már esélytelen volt úgy bejutni a kocsikba, hogy helyünk legyen. Sőt, tulajdonképpen az ajtókba álltunk, aztán meg ültünk, mert ott már végképp nem volt erőnk azzal foglalkozni, hogy ne üljünk le a földre. Meg más sem foglalkozott vele tulajdonképpen. Én azért egy ideig álltam, mondván, hogy akkor most majd jól lefényképezem azokat a dolgokat, amiket idefelé nem tettem, de sajnos, mint már mondtam teljesen esélytelen volt a dolog. Tudtam még képeket csinálni, még jókat is, de azt, amit szerettem volna nem sikerült. Viszont a gyerekeim mellé keveredett egy kisebb fiatalokból álló csoport, akikből az egyik lánynál volt egy Rubik kocka. Mire visszafordultam a fényképezés után, a kocka már a nagyobbik fiam a kezében volt, a lány meg mutogatta neki, hogy mit kell csinálni vele. Egy darabig eljátszott vele mind a két gyerek, aztán mikor közeledtünk Pekinghez mondtam, hogy adják vissza neki. A lány meg mutogatott, hogy nem kell, nekünk adja, cserébe szemet vetett Vera macijára, amit mindenhova visz magával, mert ő fényképezkedni nem annyira szeret, ezért, hogy elhiggyék, hogy igenis járt ott, Macit fényképezi le mindenhol.

Maci

Próbáltuk elmagyarázni neki, hogy Macit nem adjuk, de nem nagyon értettük meg egymást, mert ő sem beszélt angolul, végül aztán mégis megértette, hogy nem fogja megkapni. Nem látszott, hogy nagyon a szívére vette volna a dolgot, mutogatta, hogy a kockát akkor is megtarthatjuk, Attila meg nem értette, hogy miért kell neki ezt most elfogadnia, mikor otthon már van egy. Mondtuk neki, hogy mert a lány jó szívvel adja, és örömet okoz neki vele, ha elfogadja, így aztán gazdagabbak lettünk egy Rubik kockával. Ha már ülőhelyünk nem volt.

Ez az embertömeg mind a mi vonatunkról szált le. Nagyjából a középen voltunk, úgyhogy még legalább ennyien voltak a hátunk mögött.

Ezután már csak vissza kellett jutni a szállásra. Mondjuk máshoz már se kedvünk, se erőnk nem lett volna. Teljes volt a nap. Másra már nem nagyon vágytam csak alvásra.

Jaj, elfelejtettem az oklevelet. Mert azt is kaptunk rögtön azután, hogy lejöttünk a falról és megebédeltünk, ott ahol a jegyeket lehetett venni. Már mikor megvettük a jegyet, akkor mondták, hogy ezzel kapjuk majd meg az emléklapot. Én már el is felejtettem, hogy ilyen is van, nem úgy, mint Vera, aki határozott léptekkel ment a papírért, mert az jár. És milyen igaza van. Persze lehetett fényképezkedni, ami közül volt, ami ingyen volt, azok voltak az icike-picikék, és volt, amiért fizetni lehetett, azok voltak a csilli-villik. Nekünk elég volt az ingyenes kép, meg boldogan szorítottuk magunkhoz a papírt, amivel, ha az a rengeteg fénykép, amit csinál, az ember nem lenne elég, akkor bizonyítani lehet, hogy én bizony itt is voltam.