Volt egy kis kommunikációs problémánk a pekingi kiruccanásunkkal kapcsolatban, úgyhogy a dolog nem indult zökkenőmentesen. Történt ugyanis, hogy nem voltam hajlandó azzal foglalkozni, hogy pontos napirendbe foglaljam, hogy mikor, mit fogunk csinálni, mert aki utazott már kisgyerekkel úgyis tudja, hogy nem érdemes, mert nem fog a dolog összejönni.  A baj csak az lett, hogy amit én fixnek gondoltam, és úgy éreztem, hogy ezt el is mondtam Verának, az neki csak az én fejemben volt egyértelmű. Így aztán az indulásunk előtti reggel még ott ültünk a lakásban, hogy az jó, hogy menni akarunk, de nem lenne baj, ha lassan szállásunk is lenne. Persze, az ember hajlamos az gondolni, hogy egy akkora városban, mint Peking nem lesz nehéz ezt a problémát megoldani. Lehet, hogy, ha végtelen lett volna a keret, nem lett volna probléma, de abból gazdálkodni, amink van, nem volt az utolsó utáni pillanatban egyszerű. Mert legyen közel azokhoz a dolgokhoz, amiket meg szeretnénk nézni, legyen a közelben metróállomás, és ne legyen olyan nagyon drága. A baj csak az, hogy mindenki másnak is ezek a feltételei, úgyhogy nagyon úgy tűnt, hogy jó pár nappal el kell majd halasztanunk az utat, hogy legyen hol aludnunk. Ismételten rászorultunk annak a kínai nőnek a segítségére, aki a rendőrségi bejelentkezésünket is segítette, mert nem nagyon tudtunk navigálni a kínai írásjelek között. Vera megmondta neki, hogy melyik szállodákat nézte ki, amikben még úgy tűnt, hogy van szabad hely, bár a legfontosabb, hogy olcsó legyen. Aztán vártuk a híreket, hogy akkor tervszerűen indulhatunk-e, vagy sem. Viszonylag hamar meg is kaptuk a választ, hogy a szállás lefoglalva, nincs semmi probléma, úgyhogy mehettünk a jegyekért, aztán indulás a vonatra. Arra a bizonyosra, ami 300 km/h-val megy. És tényleg, Még bizonyítékunk is van rá.

Mindezt pedig úgy teszi, hogy közben az ember nem érzi azt, hogy más lenne a helyzet, mint egy itteni IC-n. Vagyis más, mert sokkal jobb. Kényelmesebb, zökkenő mentesebb. Az egyetlen amiből rájössz, hogy a kiírás valószínűleg nem hazudik, az az, hogy a vonatból szinte lehetetlen fényképet csinálni. Persze csak szinte, mert azért megoldható, de 10 képből max 1 lesz éles, a többiben nem bír elég gyorsan fókuszálni a gép, de, ha mégis akkor egészen érdekes képeket lehet csinálni.

Például egy, a parkoló autók között szabadon legelésző bikáról.

Vagy a világ látványosságainak gyűjteményéről. Ne kelljen messzire menni. Van itt piramis, Szfinx ...

Egyébként csak azt érzi az ember, hogy te jó ég, mikor indultunk el, vagy te jó ég, mikor álltunk meg. Szóval azt is mondhatnám, hogy az a különleges, hogy nincs semmi különleges . Persze a vonatút Pekingig így is 5,5 óra. Még szerencse, hogy volt konnektor az üléseknél, így a gyerekek többé-kevésbe lefoglalták magukat azzal, hogy dvd filmeket néztek. Az úton egyébként folyamatosan szedték a szemetet. A gyerekekre való tekintettel mi több szemétgyűjtő zacskót is kaptunk, amit nagyjából óránként összeszedtek, és időnként megjelent egy takarító összesöprögetni az utasok alatt. 

A Beijing South Railway Station iszonyatosan nagy, bár mostanra már hozzászokhattam volna, hogy a dolgokat ne az itthoni kisvárosi léptékben képzeljem el.

Mivel a jegyeket Suzhouban csak oda vettük meg, beletelt némi időbe, míg találtunk olyan pénztárt, ahol ült valaki az ablak mögött. Arrafelé ahol jártunk, általánosan jellemző, hogy inkább az automatáknál vesznek az emberek jegyet, mint a pénztárosoktól, ennek megfelelően jegyeladót találni nem könnyű feladat. Mondjuk nem igazán tudom elképzelni, hogy, hogy veszik az automatáknál a jegyet, mert, ha ablaknál veszik, be kell adni a személyi kártyájukat is, nekünk meg az útlevelet. Lehet, hogy van valami rubrika, ahova be kell ütniük az azonosító számot. Miután azért sikerült megoldani a problémát jött a szokásos, „Anya éhes vagyok“. Az állomás ugyan tele van étteremmel, de mostanra az már elég világos lett, hogy a gyerekek leginkább édességgel fogják kihúzni ezt a 10 napot, mert a helyi ételeket nem fogják megenni, így megoldásnak maradt a Meki, mert az mindenhol ugyanolyan. A következő lehetetlennek tűnő feladattal akkor szembesül az ember, amikor egy ilyen M betűs intézményben megpróbál helyet találni magának. Mert az emberek beülnek az étterembe, rendelnek maguknak valamit, majd  mikor megették, akkor sem állnak tovább, hanem maradnak a telefonjukat bámulva, örülvén, hogy free a wifi. Így aztán az még nem ülő többieknek elég nagy kihívást jelent ülőhelyet találni.  De aztán végre ültünk, végre ettünk, úgy tűnt mindenki boldog, én meg óvatosan bepróbálkoztam azzal, hogy mi lenne, ha nem mennénk a szállásra, hanem elmennénk az Ég templomához, mert különben nem fogunk időben odaérni, és adott esetben az orrunk előtt fogják becsukni a kapukat. Mondanom sem kell, hogy nem arattam osztatlan sikert, így belenyugodtam, hogy kajálás után bizony szállodavadászat lesz. A templomhoz meg, vagy eljutunk ma, vagy nem. Abban a helyzetben inkább a nem volt a valószínűbb. Megvettük a metró kártyákat, átestünk a kötelező átvilágításon, megmarkoltuk a gyerekek kezét, majd elindultunk a kocsikhoz. Szerencsénk volt, mert nem volt nagy a forgalom, de még így is majdnem elveszítettük egymást. Valahogy olyan szerencsétlenül sikerült helyezkednünk, hogy Botond fiam beszállt a kocsiba, utána Vera ment, de rá már rázárták az ajtót, mi meg kint maradtunk. És még hálát adhatok az égnek, hogy egyáltalán Vera a gyerek után tudott menni.  Felszálltunk a következő kocsira, majd pár megállóval később láttuk a peronon integető gyereket, meg Verát. Kiszálltunk mi is, majd a helyzetből okulva gyorsan ki is okosítottuk a gyerekeket, hogy mit kell csinálni, ha olyan helyzet áll elő, hogy csak ő tud beszállni a kocsiba. Szerencsére aztán erre nem volt a későbbiekben szükség. Innen már gond nélkül találtuk meg a szállodát, tényleg ott volt a metró közelében, mondhatni mellette. Szerintem a szobánktól nem messze lehettek a járatok, ugyanis ott derült ki, hogy kicsit túlságosan is komolyan vette a segítőnk azt, hogy olcsó, így olyan szobákat foglalt le, amik a pincébe voltak. Alapvetően ezzel még nem lett volna komolyabb probléma, az érdekes csak az volt, hogy nem volt ablak a szobán. Mindegy. Három éjszakát kibírunk, főleg, mert a terv az, hogy reggel elmegyünk, és csak aludni megyünk vissza. A terv ezen pontját sikerült is maradéktalanul teljesítenünk. Tényleg csak aludni mentünk vissza.

 A szállodában aztán ízelítőt kaphattunk a kínai szállodai életből. Olyan, hogy csend, és a másik ember pihenésének tiszteletben tartása nem igazán létezik. Teljesen természetes, hogy az emberek akár korán reggel is csapkodják az ajtót, hogy kiabálva beszélgetnek egymással a folyosón. Ha ő ébren van, más miért akar aludni? Ennek a mentalitásnak a legszebb jelenetet az volt, hogy egyik éjszaka hajnali fél egykor arra ébredtem, hogy valaki dühödten veri a mellettünk lévő szoba ajtaját. Sokáig. Nagyon sokáig. Mivel kettesben voltunk a szobában a kisebbik gyerekkel nem nagyon mertem kinézni, mert ugyan nem volt hőzöngés, meg kiabálás, de azért nem voltam benne biztos, hogy nem valami részeg próbálkozik bejutni egy olyan szobába, ahova nem kellene. Aztán úgy 20 perc után csend lett. Másnap reggel kérdeztem a többiektől, hogy ők is hallották-e, mire Vera mondta, hogy ő ki is nézett, hogy mi történik. Kiderült, hogy az egyik szobából nevelési célzattal kizártak egy gyereket, aki mindenképpen szeretett volna visszajutni, így aztán rendületlenül verte az ajtót, de valószínűleg pont azért nem engedték vissza, mert verte az ajtót. Így aztán patthelyzet állt elő. Az, hogy adott esetben más nem tud aludni attól, hogy a gyereket épp nevelni akarják a szülök, nem nagyon érdekelte őket. Ezek a dolgok egyébként Vera tapasztalat alapján teljesen természetesek, és megcsinálják őket az 5 csillagos, földfelszín feletti szobáknál is. Nem kell ezen kiakadni. Na, de nagyon elkanyarodtam a témától.

Miután elfoglaltuk a szállást, és úgy tűnt, hogy még egészen időben vagyunk, összeszedelőzködtünk, hogy mégiscsak elmegyünk az Ég templomához. A szállás is közel volt a metróhoz, a templomot is könnyen megtaláltuk, így aztán viszonylag időben odaértünk. A bejáratnál természetesen sok ember, bár itt már lehetett fehéreket is látni, még akkor is, ha csak elvétve. Megvettük a jegyet, egyelőre csak a parkba, és elindultunk arra amerre a templomot gondoltuk, hogy van. Persze olyan nagy csoda nem volt, mert csak elindultunk a nyílegyenes legszélesebb úton, hogy ez valószínűleg odavisz, és nem is kellett csalódnunk. Közben megcsodálhattuk a parkban beszélgető, táblás játékokat játszó, testedzést végző helyieket, és végigmentünk egy  ugyancsak tetszetős folyosón.

Végül elértük a látni kívánt templomot is. Itt újra jegyet kellett venni, aztán már mehettünk is szájat tátani. Mert volt mire. Így utólag azt kell, hogy mondjam, hogy talán ez a templom tette rám a legmélyebb benyomást az összes látnivaló közül amit Pekingben láttunk. Gyönyörű és hatalmas. Sajnos túl sok mindent nem tudok róla, csak annyit, hogy a császár oda járt  imádkozni a jó termésért, meg az esőért, gyanítom azért  más funkciója is volt a helynek, de nem néztem utána. Kár, hogy a toronyba mar nem engedtek be, mert késő volt. Persze az is lehet, hogy egyáltalán nem engednek be, és akkor nem maradtunk le semmiről.

Nem meglepő módon mindenhol sárkány a díszítő motívum.

Be nem lehetett menni, de nyitva volt, úgyhogy fényképezni azért lehetett.

Cserépből van zöld, ami a földet, és kék, ami az eget jelképezi.

 Itt is jól megbámultak minket, vagyis inkább a fiúkat. Ahol kicsit leültek pihenni, mindjárt leültettek melléjük pár kínai gyereket és már készültek is a képek. A srácok már kezdtek hozzászokni, vagy csak nem volt már erejük tiltakozni. Persze, megint akkorra fáradtak el, és kezdtek durcásak lenni, mikor végre láthattunk volna valamit, úgyhogy hol azt mondogattam, hogy „Ez, de széééééép!“ , hol azt, hogy „Gyere már, ne duzzogj állandóan!“. Így aztán, bár a templomot körbejártuk, megcsodáltuk, lefényképeztük, a kert többi részére már nem maradt időnk, meg leginkább a gyerekeknek nem maradt erejük, és ezt még tetézte, hogy kifelé elvétettünk egy kanyart, így aztán jó nagy kerülővel találtuk meg a kijáratot, mindenki nagy bánatára.

Ez is az egyik áldozata az időhiánynak, így fogalmam sincs minek a kapuja, de remekül látszik a márványút, amit csak a császár használhatott.

Gondoltuk a nap viszontagságai miatt kárpótoljuk a gyerekeket, így beültünk egy PizzaHutba vacsorázni, mert ugye az sem keleti, a gyerekek csak találnak maguknak valami kedvükre valót, de nem volt teljesen probléma mentes a terv kivitelezése, mert természetesen olyan kellet nekik, ami nem volt, így ebből is meglett a duzzogás. Nem egyszerű velük. Mondjuk velem sem.

Ennek a bevásárlóközpontnak az egyik sarkában volt az étterem.

A vacsora után még nézelődtünk valamennyit a sötétben, aztán vissza a szállásra, és alvás. Holnap megyünk a Falhoz.

Attól tartok, hogy ez kicsit rövidebb lesz, mint amennyi lehetne, de, ha nem írom fel, hogy mi történt, nagyon hamar elfelejtem a dolgokat, ez meg már jó pár napja történt. Azért megpróbálom megerőltetni magam.

Gondoltam, ha már itt vagyunk, akkor azért egy Buddhista szentélybe már csak el kellene menni. Aztán kiderült, hogy erre még többször lesz alkalom, de ezt akkor még nem tudtuk, szóval egész jó ötletnek tűnt, gondoltuk megvalósítjuk. Buszra fel, a hőmérséklet továbbra is sokkal több, mint ami elviselhető lenne, de egy szavam sem lehet, mert ahhoz képest, hogy attól féltem, hogy az esős évszakban mást sem fogunk látni, mint esőt, gyakorlatilag minden nap ronggyá égünk a napon. Ez sem sokkal jobb, de esőben azt hiszem még kellemetlenebb lenne mászkálni. Jó ez így. A buszok, meg a metró egyébként is légkondis, ami pillanatnyilag akár még jó ötletnek is tűnik, csak amikor az ember felszáll és fejbe csapja a hideg, vagy épp leszálláskor a meleg, az  nem mindig jó. Persze tudom, hogy nekem semmi sem jó.

A szentélyt, ahova mentünk Hansan-nak hívják, és azt hiszem, hogy egyébként semmi különleges nincs benne. Vagyis egy európainak az, mert a katolikus vallástól meg a templomoktól nagyon eltérőek, de szerintem ezek is olyanok, mint otthon a templomok. Egyet láttál, mindet láttad. Persze azért itt is van különbség, hogy az ember mekkora szentélyt lát, mert otthon sem mindegy, hogy egy falusi kis templomról, vagy egy katedrálisról van szó. Ez kínai viszonylatban azt hiszem, hogy a felső közép kategória. És persze itt is jelen van a hatalmas tömeg, és az épületek előtti árusok. Akinek nincs boltja, az, vagy vizet árul a motorjáról, vagy jégkrémet papírdobozból. Hűtés nélküli papírdobozból. Ez mondjuk eléggé meglepett mikor először láttam, de lehet, hogy gyorsabban megveszik, mint, hogy elolvadna a jégkrém.

Ez itt az első kapu. Innen még elég messze volt a bejárat.

Teknősök egy medencében. Szerintem jól érezik magukat.

Errefelé a harangok nem maguktól szólnak, hanem kongatni kell őket. Kemény munkával.

A világot a hátán tartó teknős.

Halhatatlanok

Buddha oltár

Ezután megint az óváros felé vettük az irányt, mert az nem lehet, hogy itt vagyunk egy csomó vízzel megáldott helyen, és nem hajózunk, de a múltkor valahogy nem került rá sor. Nem tudtuk pontosan hová kell menni, de láttunk kis csónakokat, amiben kb. családméretű társaságok ültek, gondoltuk keresünk mi is egy olyat. Állítólag ők körbeviszik a kuncsaftokat a csatornán, és még énekelnek is, bár ez utóbbi nem biztos, hogy előny. Tisztára, mint a velencei gondolások. Aztán persze nem találtuk meg őket, úgyhogy egy fél órás hajóútra vállalkoztunk inkább, ami elvitt egy darabig a csatornákon, aztán vissza. Időben elég is volt, és ott először szembesültem Kína azon oldalával is, ami nem kirakat a turistáknak.

Ez így még jól néz ki,

ez már nem annyira.

Ez meg itt azt mutatja, hogy itt is csak emberek élnek.

Ez a kép egyébként azért is érdekes, mert bárhová képesek teregetni, és nem tudom eldönteni, hogy kényszerből, vagy azért, mert azt mondják, hogy én mindig itt éltem, te meg csak átutazóba vagy. Ez itt még annyira nem gáz, mert ez elvileg a hátsókert nekik, bár nem hiszem, hogy újdonság, hogy naponta több tucat hajó elmegy arra, de bárhova képesek kiteregetni pár bugyit meg melltartót. Bárhova. Például Pekingben egy nagyforgalmú, út mellé, ahol nagy tömegben hömpölyögnek a gyalogosok. 2-3 házanként tuti, hogy szembejön pár frissen mosott, kiteregetett fehérnemű. Döbbenet. De legalábbis furcsa. Nekem.

 És akkor egy látszólag lepukkant utcában egyszer csak feltűnik egy ilyen kapu.

 Aztán, mibe botlottunk mikor kiszálltunk a hajóból? Természetesen a családi csónakokcskákba, amiket az elején kerestünk. Vagy az is lehet, hogy csak én kerestem.

Hazafelé a srácok erősen nyűglődtek, hogy valami édességet akarnak enni, nem mintha nem azt ennék egész nap. Vera mondta nekik, hogy mutat valami érdekeset, olyat, amivel csak itt Kínában találkozott. Az egyik árus, cukorba mártott gyümölcsöket árult, azokból vettünk. A lényeg a mártottan van, mert nem beleforgatták, hanem olvasztott cukorba mártották bele, ezért a gyümölcsnyárson volt egy vékony, üvegszerű cukorréteg, ami törött, mikor ette az ember. Mindenféle variációban volt, gondoltam kipróbálok egy olyat, amin több gyümölcs is van. Na, nem kellett volna. Sikerült egy olyat választanom, amin a 6 gyümölcsből 3 paradicsom!! volt, a maradék 3-ból meg egy nagyon nem ízlett. Mert errefelé a paradicsom gyümölcs. Nálunk is? Én mindig zöldségnek veszem. Persze lehet, hogy velem van a baj. Ráadásul még bele is forgatták az egészet, egy papírszerű csomagolásba, amit nem bírtunk leszedni róla, mert apró cafatokra szakadt, ahogy hozzáértünk. Azért hősiesen küzdöttünk a feladattal, mire az eladó elkezdett kiabálni, hogy az ehető, mikor meglátta, hogy mit csinálunk, de mivel ő kínaiul kiabált, mi meg nem voltunk biztosak abban, hogy mit mond, azért próbáltuk letakarítani, amennyire lehetett. Gondolom jól elkönyvelt magában minket mindenféle hülyének.

Délig aludtunk. De úgy mindenki Verán kívül, ő meg hagyott minket aludni, hogy egy kicsit helyrerakjuk magunkat. Pedig éjfélkor már ágyban voltunk, szóval testvérek között is aludtam vagy 12 órát. Ilyet talán utoljára 16 éves koromban csináltam, az meg nem mostanában volt. Talán igaz sem volt. Nem is nagyon akartam elhinni, hogy mennyi idő van, mikor mondták, jó darabig azt hittem, hogy csak szívatnak. Aztán kiderült, hogy nem.

A mai program az óváros volt. Végül magából az óvárosból szerintem lényegesebben kevesebbet láttunk, mint amennyi maga a város lett volna, de így is jól elfáradt mindenki. A fent említett ok miatt elég későn kerekedtünk fel, így lényegesebben nagyobb volt a forgalom, mint tegnap. Először például a liftben sikerült meglepnünk pár fiatalembert. Vicces látni az emberek arcán a megdöbbenést, mikor meglátnak minket. Fehér ember? Itt? Egy pillanatnyi döbbent csend, bár a srácaim is meglepődtek, hogy emberek vannak a liftben, úgy kellett kezdőlökést adnom nekik, hogy beszálljanak. A másik oldalon is megtört a beszélgetés lendülete, pislogtak egy darabig, aztán újra elkezdtek beszélni, de gondolom, az az áldás, ami a mi oldalunkon működik, hogy azt mond az ember, amit csak szeretne, úgysem érti senki, a másik oldalról is működik. Mellettünk is azt mondanak, amit akarnak, úgysem értünk belőle semmit. Akár folytathatták is, azt, amiről addig beszéltek, akár minket is kibeszélhettek. Egyébként még mindig azzal szórakozom, hogy figyelem az embereket, hogy ki mennyire bámul meg minket. A gyerekek mindenféle gátlás nélkül másznak az arcunkba. Én jól szórakozom rajta, a fiúk rosszabbul bírják. A felnőttek már nem annyira egyértelműek, de aki megbámul, az rendesen csinálja. Tátott szájjal, utánunk fordulva. Már pár srác megpróbált kommunikálni velünk, hogy fényképet akarnak csinálni, csak azt nem sikerült egyeztetnünk, hogy mi csináljunk róluk, ők csinálnak rólunk, vagy azt szeretnék, hogy közösen legyünk velük rajta egy képen, így aztán nem lett az üzletből semmi. Túléljük.

Szóval, jó sokat buszoztunk, meg metróztunk, most jó irányba és jó számon, úgyhogy végül szintidőn belül értük el a célállomást, bár így sem volt kevés idő, cserébe nem kellett gyalogolni, úgyhogy légkondis helyiségben voltunk végig. Sokat segített a helyzeten. Már csak azért is, mert ma sem sikerült megfelelően megválasztanom a ruházatomat. Egy háromnegyedes nadrág volt rajtam, ami alapból nem szűk viszont ebben a melegben + páratartalomban két pillanat alatt rám ragadt. Én csak a combomon, meg a sípcsontomon láttam a gatyát, hogy mennyire vizes, de ha ott vizes volt, akkor gondolom a fenekemen is. Hozzá kell szoknom ehhez a páratartalomhoz, bár nem hiszem, hogy menni fog. Pár kép az óvárosról. Nagyon elüt az égig érő tömbházaktól.

Útközben találtunk égetett cukorból figurás nyalókát csorgató bácsit. A többiek ugyan simán elmentek volna mellette, de nem hagytam nekik, bár nem volt osztatlan a lelkesedésem, de nagy nehezen beadták a derekukat. Aztán mikor rájöttek, hogy mi az, akkor már lelkesen ácsorogtak a bácsi mellett, aki egyébként nem volt valami kedves, de amit csinált, az jól nézett ki.

Aki nem látná bele, ez itt egy sárkány. :)

Nem sokkal utána találtunk egy kézzel gyártott cukorkákat árusító boltot, ahol a két fiatalember, aki a cukrot csinálta kint dolgozott a kirakatban. Szegényeknek igen csak melegük volt. Viszont olyan cukorszobrok voltak a boltban, hogy csak tátottuk a szánkat.

Ja, azt elfelejtettem leírni, hogy már nekem is van a tömegközlekedésben használható csippantós kártyám. Az ember feltölt rá pénzt, és azt csipogtatja a buszon, a metrón meg minden tömegközlekedési eszközön. A buszon egységár van, akármennyit utazik az ember, a metrón ki és be is csipogni kell, és távolságfüggően vonja le a pénzt. Igen praktikus, és nagyon olcsó az otthoni árakhoz képest. A metrónál átvilágítják a táskákat, mint a reptereken. Az első alkalommal a biztonsági őr miatt még a vízbe is bele kellett innom, ami a kezemben volt, de utána ezzel már nem foglalkozott senki. Biztos nem voltam elég szimpatikus neki.

Végül aztán elértünk a „Szerény hivatalnok kertjébe”, amit a legnagyobb ilyen típusú kert a városban. Gyanítom úgy általában a legnagyobb kert a városban. A bejárat előtt nagy a tumultus, tele van riksással, akik elég erőszakosan akarnak beletuszkolni a ülésekbe, de azt mondták, hogy vigyázni kell velük, mert nem kifejezetten korrektek az árakkal, meg volt egy csomó idegenvezető, akik szintén nagyon ajánlgatták magukat, de nem volt teljesen tiszta, hogy ők önszorgalomból ajánlgatták magukat, persze megfelelő fizetésért cserébe, vagy a kert alkalmazottai voltak, de gyanítom inkább az első. Az egyikük nagyon szeretett volna velünk jönni, még angolul is egész jól beszélt, de nem volt hajlandó megmondani, hogy mennyi az ára, meg fordítani sem nagyon volt kedvünk, úgyhogy végül elhajtottuk, és magunktól mentünk. Igazából a kertről írni nem sok értelme van, azt leginkább látni kell. Próbáltunk lótuszokat fényképezni, minél kinyíltabb állapotban, végül sikerült is, de elég sokat kellett keresgélnünk, fotóztunk bambuszt, csak mert jól néz ki, meg bonszai fákat, hímzéseket és bútorokat. Meg persze egy csomó kertet, és épületet.

Mire kiértünk jól elfáradt mindenkit, gondoltuk, akkor most együnk egyet, de valahogy nem sikerül eltalálnunk az éttermeket. Beültünk egy kínai étterembe, ahol az asztal közepén volt egy nagy forgó üveglap, ahova kirakták a kaját, és mindenki azt vett, amit akart, csak a kajákkal nem volt szerencsénk, úgyhogy a gyerekek szinte semmit sem ettek, de mi is csak azért, mert, ha már kifizettük, akkor együk meg, de nem volt jó. Az utolsó erőnkkel még elmentünk kivilágított tavat nézni, meg a nadrágot, aminek egyébként a Kelet kapuja a neve, csak még mindig nincs kész és, aki Vera blogját szokta olvasgatni, az úgyis csak nadrágnak ismeri.

Ez itt igazi, nem buheráltuk meg a képet. Olyan, mintha lebegne, pedig egy sziget a tóban.

Végül már csak a buszozás meg a metrózás maradt hazáig, ahol felváltva hisztiztek a gyerekek a fáradtságtól, de azt kell mondanom, hogy összességében eddig sokkal jobban bírják, mint amire számítottam. Egészen büszke vagyok rájuk.

Igazából csaltam, mert nem az első, hanem az első három, csak a repülés azt hiszem, hogy nem annyira számít.

De akkor kezdjük az elejéről. Van ugye Vera barátosném, akinek a blogját, ha frissíti ki szoktam rakni a facebookra is, mert miért ne. Amikor 2014 májusában kiköltözött Kínába, megbeszéltük egy másik házaspárral, hogy ugyan messze van, de mi majd azért eljövünk, oszt jól meglátogatjuk. Aztán a dolgok máshogy alakultak a tervezettnél, így úgy alakult, hogy csak a mi családunk maradt az útra, így aztán valamikor december végén, január elején megvettem a repülőjegyeket, és szomorúan sóhajtoztam, hogy soha nem lesz július 18-a. Aztán teltek, múltak a napok, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy intézni kell a vízumot ( amit egyébként olyan szerencsétlenül intéztünk el ahogy csak lehetett) és biztosítást kell kötni, meg pakolni kell, és egyre erősödött bennem a repülés miatti pánik is. Nem a repüléssel volt bajom, bár még soha nem repültem ezelőtt, hanem a repterektől féltem. Hova kell menni, mit kell csinálni, hogy kell átszállni, ilyenek. Az egész környezetem hülyének nézett, mert mindenki mondta, hogy minden ki van táblázva, a repülésben nem a földi dolog a kellemetlen, valahogy nem nagyon hittem nekik. Végül egész kellemesen megoldódott miden, a repülőúttal sem volt semmi baj, bár Dubaiban a 4 óra átszállást nehezen viselték a gyerekek, de nem volt gáz. És csak annyit tudok mondani, hogy Isten áldja, aki kitalálta az ülés hátuljába beszerelt lapos képernyőt. Pestről Dubaiba nem volt olyan szuper, de akkor még tartott az újdonság varázsa, az átszállás után viszont nagyobb, újabb géppel utaztunk, kismillió játékkal, meg filmmel, meg mindenfélével, úgyhogy hiába voltak hulla fáradtak, a kisebbik gyerekkel szabályosan veszekednem kellett, hogy nem nézheti meg a 3 órás filmet, cserébe aludhat, de rögtön. Aztán azért csak elaludt, és a 9 órás út nagy részét átaludta. Így volt a legjobb. Ja, egyébként mindig rácsodálkozok, hogy a gyerekek, meg úgy általában az emberek milyen pózban tudnak elaludni.

Aztán Shanghaiban már csak a kiszállással, meg a rendőri bejelentkezéssel kellett megküzdeni, hogy be tudjunk lépni az országba, és hipp-hopp mehettünk is a csomagokért, hogy aztán alig 2 óra taxizás után itt is legyünk Suzhoban. Rövidke kis út volt.

Ezt lehet látni a lakásból.

A leginkább talán az lepett meg, hogy a repülőn folyamatosan tömtek minket kajával. A jóllakott ember nyugton van? Talán. Egyébként van egy nagyon kellemes vonzata annak, ha az ember kisgyerekkel utazik. Az első osztályos utasok előtt lehet beszállni a gépbe.

Aztán ma úgy gondoltuk, hogy elmegyünk a srácokkal a vidámparkba, hogy egy kicsit megnyugodjanak a kedélyek, és arra jutottam, hogy valószínűleg nem lesz olyan nyugalmas az elkövetkező két hét, mint amennyire szeretném. Hol az egyik unatkozott, és kergetett az őrületbe, hol a másik. Nem igazán sikerült a legideálisabban megosztani a napunkat, mert mire megreggeliztünk, meg elindultunk, hogy akkor most már menjünk, telefonált Vera egyik munkatársa, hogy fél kettőre kell menni a rendőrségre bejelentkezni. Még egyszer, hogy tényleg megjöttünk, és itt vagyunk, és nem kóborlunk össze-vissza az országban. Mert itt minden szigorú elszámolás alatt van. Emellé még rossz buszra szálltunk, így egy csomót kellett gyalogolni is, ami nem is annyira a hőmérséklet, hanem inkább a páratartalom miatt volt iszonyatosan gáz. Két lépés után patakokban folyt az izzadság mindenhonnan, ráadásul voltam olyan hülye, hogy hosszú nadrágba mentem. Nem volt bölcs választás. Közben ilyeneket láttunk.

Ez valami bambusz állvány. Nem építkezéshez, csak úgy van.

Luxuscikkek Plázája

Építkezés

Egyébként döbbenetes, hogy milyen gyorsan építkeznek. Ott ahol egy évvel korábban még semmi sem volt, ott most komplett lakótelep van, úgy, hogy már sok lakásban laknak is. Állítólag azért építik a házakat ilyen ütemben, hogy a vidékről a városba költöző emberek nem hozzanak létre szegénytelepeket. Mondjuk nem tudom, hogy ez, hogy működik, mert a lakások egyébként elég drágák. Gondolom bérlik őket.

Megnéztük a vidámparkot kívülről, de be nem tudtunk menni, mert egy órára nem lett volna sok értelme, így mondtuk a srácoknak, hogy ha voltunk a rendőrségen majd visszajövünk és bemegyünk. Nagyjából olyan volt, mintha szándékosan akartuk volna kínozni őket. Gondoltuk elmegyünk egy plázába, mert ott legalább klíma van, de ez csak addig volt jó ötlet, amíg nem találtunk egy játéktermet.

 Igazából a legnagyobb szívás az ebben az országban, hogy semmit nem írnak ki angolul, és ráadásul nem is nagyon beszélnek angolul, viszont teljes lelki nyugalommal beszélnek kínaiul az idegenekhez, és nem értik, hogy miért nem értjük, hogy mit mondanak. Cserébe jól megbámulják a fehér embert mindenhol. A férjemet, meg a nagyobbik fiamat, rá is vették, hogy egy kínai kislánnyal, meg az anyukájával hadd fényképezzék le őket. A kisebbik fiam, még időben kereket tudott oldani. Mi meg Verával fuldokoltunk a nevetéstől. Végül aztán sok-sok duzzogás, és a rendőrségi bejelentkezés után nagy nehezen azért bejutottunk a vidámparkba is, ami, hogy őszinte legyek nekem csalódás volt. A hullámvasút, amit a leginkább ki akartam próbálni zárva volt karbantartás miatt, volt egy csomó hely, ahova kisgyerekkel nem lehetett felmenni, ami persze tudom, hogy nem a park hibája, de ettől még unatkoztak a gyerekek. Végül azért találtunk olyan helyet, ahol a kisebbik gyerekeknek is voltak játékok, csak addigra már annyira elfáradtunk, hogy nem nagyon volt kedvünk beállni a sorba. Mondjuk ugye mondanom sem kell, hogy csak a felnőtteknek nem, mert a gyerekek egyből szárnyra kaptak, amint valami érdekesebbet találtunk, szóval, mikor éppen ott tartottunk, hogy akkor most már megyünk, végül mindig találtunk valamit, ahova még be kellett állni a sorba, és ahol ismét volt egy csomó új kínai, aki jól megbámulhatott minket. Kifelé jövet, még belefutottunk egy motoros show-ba meg valami felvonulásba. A felvonulás nem nagyon volt érdekes, de a motorosok jók voltak. Bent buliztak egy hatalmas fém, gömb alakú ketrecben. Jól nézett ki. Meg izgulni is lehetett, hogy egy olyan kis helyen nehogy egymásnak menjenek, mert össze törik egymást. Végül olyan 8 körül úgy jöttünk ki, hogy a srácok is egész elégedettnek tűntek, bár közben annyi volt a nyivákolás meg a duzzogás meg az unatkozom??!?!?!?!?!?, hogy már ott tartottam, hogy soha többet nem megyek velük még a szomszéd faluba se, nemhogy a világ másik felére.

Sajnos az éjszakai kivilágított, többszereplős változatról nem csináltunk képet.

Ja, egyébként a vidámpark a 20 éves fennállását ünnepelheti, aminek az örömére Oktober Beerfestet tartanak. Így Júliusban. Kínában. Vicces.

Vacsorára beültünk egy étterembe egy másik (azt hiszem másik) plázába, de a családnak vegyesek voltak az érzelmei a kajával kapcsolatban. A kisebbik fiam és az én kajám finom volt, a nagyobbik csak a felét ette meg azt is a száját húzva, a férjem meg megette, de hosszas válogatás után sikerült valami olyan kaját választania, amin valami kínai mátyó volt, amit nem nagyon bír a gyomra, így az ő vacsorája hamar hasfájással végződött. Mondjuk azt neki nem nehéz összehozni. Kicsit aggódok is amiatt, hogy mi lesz vele, amíg itt vagyunk, de talán majd találunk olyan kaját, amit az ő gyomra is befogad.

Holnap azt tervezem, hogy csapunk itt a városban egy light-osabb városnézést, de már előre félek a gyerekek vinnyogásától.